Nagy László: Elvarázsolt kastély

Portre of Nagy László

Elvarázsolt kastély (Hungarian)

Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óramutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié mindenkiével. Ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvarázsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. Most mi vagyunk idetaszítva. Ők meg valahol, menyországukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megítélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhitott hóesésként fölállnék az asztal fennsikjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgyeim, gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is ó év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás. Így ne szeressünk. Temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új babák szivére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtőintézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósítsák az öröm-ínséges időkre – Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből – Megadom és átadom a lényem az ünnep hétszínű szivárványának. Vascipőt, sisakot, páncélzatot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyaként a hit, se füstje, se korma. Nem rajzol karakülbundás ördögöket legbelső falaimra. Az ártatlanok kórusa is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! – Krónikába illik még, hogy nem vált véremmé a hazai pezsgő, festett piros bor. Boldogan mind kidobtam. Fölkelvén boldog új évet sóhajtok magamnak. Mint aki föltámadt, visszasandítok ágykoporsómra, ím, csupa dér, csupa gyémántló forgács. Boldog vagyok: több deret kínlódtam ki magamból, mint az idei tél, mint a tavalyi tél. Hódolatképpen megbuggyan a csempefal, csörömpölnek elém a tapsok. Földig hajolna a jenki-állkapcsú mosdókagyló, de nem hagyom, fölpeckelem állát fekete botommal. S mire megnyugszik a porcelán: a porfelhő rózsás fodor-menyország, habzó korsókkal ott ülnek angyalaim, a csempések, a cementcsempészek, a tipli-sikkasztók, a sróf-kezű vízvezetékszerelők. Valamennyi boldog, akár a földművelő, aki csodamívelő immár: atyafi-brigádban gyártja a műszempillát meg a műgyöngyház-körmöt. Idebilleg a képe, de ne hidd, hogy kalász-koszorúban, százlábú sötét szempillák sora keresztezi. Ovális fekete glória. Kölni és ragasztóillat. Ragasztott körmei arcomba lógnak rámájából. Rámpillog, forgatja szemét, mint Honthy Hanna, igazi bajuszos csárdáskirálynő. Hihihi, hahaha, ez itt az öröm. Hát még a sapkagyár. Mert rémlik, ama sárkányölőről elnevezett nagy hegyen túl egy sapkagyár papíron áll, vagyis nem létezik. De az üzlet virul. Onnan rohan a vonat levegővel rakodottan s hahotázva engem elüt. Ebédig tán sikerül elvéreznem. Boldog vagyok. Agóniámban űrlapok harsonáznak, s nyúlketrecek közt emelkedik síremlékem, betonrózsásan, divatosan. De a déli harangszó szentséges nyálával összeforraszt, lázamat oltja, talpra állít. Vegyük fel királyi ruházatunkat. Nyakkendőt is? Nyakkendőt is! De a koronánk, ugye, mellőzhető? Korona nélkül nem fej a fej, amíg kastély a kastély! Tányérral, tállal már zörögnek az alagsori emeletes pléh-szekerek. Tálalnak fehéren fehérre a felvégi mongol cicahercegnők. Máj, máj, máj. Valamennyi asztalra máj. Ám nekem ez a sertésmáj sörtés tehénpéra-rombusz, de sötét! S bár elönt a fakó szégyen e képzet miatt, se étvágyam hozzá, se kezem. Másnapos volnék, vagy önemésztő beteg vagyok? Mikor ölsz meg édes képzeletem, káprázatom? Már hóvirág-koszorúk a zsigereim. Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás – az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a toronyig érünk, megtáncoltatnám a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harangokat csak fejni szabad! Igaz is: illene már megjavulnom, csönddé válnom, hiszen horkol, buborékol az újévi ország. Hiszen a madárcsőrök is fölpeckelve arany és ezüst korongocskával, ünnepi konfettivel. S vadludak ék-alakjukat vesztve itt köröznek hangtalanul, szájukból az ünnep szerpentinszalagjai lógnak. Csupa jóságos óhaj vagyok. Óriás aranypatkókat a síkra írok lebegve utamban. Négylevelű lóheréket karéjozok a hegyoldalra. Lázítok sültmalac-pirosságot az égre. S ha tudnám, hol raboskodnak a sültgalambok, elrágnám láncaikat. Mert hiszek az ábránd erejében, az eleddig unalmas utópiákban. Leszáll a menny a földre. Szép jeleket látok máris: a Mars csillag piás kocavadászként négykézláb mászik a vaddisznók közt. S a lábon maradt kukoricásra alászállt a millió karátos Vénusz, mintha lovagolna: tunikáját föl-fölrántva, csiklandja magát a kukorica címerével. Nem tudom, hol raboskodnak a sültgalambok. De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol van Anyám. Iránytűként fordulok távoli Anyám iránt, aki egész nap a fal mellett áll mereven téli vendégségben. Nem ül, hanem áll, hogy dologtalannak ne lássék. De seprüt se foghat, csak áll és hallgat. Válla tövéig a kezei zuzmarából. Nézzük egymást a játszó tüneményeken át. Ő mondta, ha megfagy az ember, előtte édeset álmodik. Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.



Uploaded byFehér Illés
PublisherMagvető kiadó
Source of the quotationVersek és versfordítások
Bookpage (from–to)646. oldal
Publication date

Začarani dvorac (Serbian)

Kao zaljubljeni pokrivaju se kazaljke sata. Nova godina, nova srca! Ljube se obrazi, pehari. Svako sa svakim, svačiji sa svačijim. Grlenja ispod arkada duvenica, u našem začaranom    dvorcu odakle je gospodu i gospodične isisala nekadašnja promaja. Slava, slava! Sad smo mi dogurnuti ovamo. Oni pak, negde iz svog raja, iz tamne pukotine zvezda režu na nas i procenjuju naš stil. Nova godina, nova srca!Bar da sam hrabar, kao želljeno sneženje na zaravan stola bi stao  i strmeno tako šaputao: Dame, gospodo, moja slutnja se u dijamant pretvorila, nova godina je stara godina. A naša srca su neizmenjiva, ostaje usiljeno, kronično licemerje. Tako nemojmo voleti. Dečki, sahranimo jedan drugog. Ašov je već i u rukama povojčadi, sićušni ašov umesto čegrtaljke. I u tom momentu na srca novih beba senku, uložnu knjizicu postavlja  Nacionalni Osmeh, jer su podložni roditi se danas. Grudvu snega  za dečurliju, grudvu. Radnici nacionalnog instituta za hlađenje neka kleknu na tratinu i sakupe pahuljice snega u grudve i konzerviraju za u radosti oskudna vremena. - Šaputao bi kao sneg kad pada, ali ne, nova srca bi me pristrasno ocenila: Dere se pesnik, ruga se pesnik sa stanovišta crne pukotine. - Predajem se i predajem svoje biće sedmobojnoj dugi praznika. Željeznu cipelu, šljem, čelične okove otkidaju sa mene ljiljani trenutaka. Nada u meni kao sveća gori, bez dima, bez čađi. U ovčje krzno obučene đavole na moje unutrašnje zidove crta. Nosim u sebi hor nevinih: Gori sveća već, gasit se ne sme.Verujem da i ja sam sam sposoban za betovenske zagrljaje, samo da imam, da imam ruke! - Može stati još u almanahe da domaći šampanjac, obojeno crno vino, nije mi se u krv pretvorilo.Radosno sam sve izbacio. Ustajući sebi sretnu   novu godinu šapućem. Kao neko ko je vaskrsnuo, škiljim na moj les - krevet, gle, pun je inja, pun je dijamantskog iverja. Sretan sam: više inja sam iscedio iz sebe od ovogodišnje zime, od lanjske zime. U znak poštovanja  zadrhta popločeni zid, svetkovanje preda mnom zazveketa. Lavabo bi se do poda sagnuo znamenjem jenkija al ne dam, svojim  crnim štapom podupirem mu bradu. I dok se porculan smiri: oblak prašine je ružičasti  kudravi raj, s penušavim krčazima okolo sede moji anđeli, postavljači pločica, krijumčari cementa, utajivači tipli, izvrnuti monteri vodovoda. Svi su sretni kao i  zemljoradnik koji već u rodbinskoj brigadi pravi umetne trepavice i nokte od lažnog sedefa. Dovde se dovuče ali ne veruj da u vencu klasa ukrštava se sa tamnim nizom trepavica stonoga. Ovalna crna glorija. Miris kolonjske vode i lepila. Nalepljeni nokti iz okvira u lice mi vise. Pogleda me, okreće oči kao Hana Honti, prava brkata kraljica čardaša. Hihihi, hahaha, to je ovde radost. A posebno tvornica šešira. Jer čini se, iza onog velikog brda nazvanog  po ubici zmaja stoji  na papiru tvornica šešira, dakle ne postoji. Ali posao cveta. Od tamo juri zrakom ispunjeni voz i  grohotak kad me pregazi.. Do ručka možda ću uspeti iskrvariti.Sretan sam. U mojoj agoniji formulari duvaju fanfare i među zečjim kavezima, betonskim ružama pomodno se diže moja kripta. Ali popdnevni zvuk zvona svetom slinom ma zavari, groznicu mi gasi, podiže me. Obucimo  kraljevska odela. I kravatu? I kravatu! Al krunu jel da možemo izostaviti? Bez krune glava nije glava dok je dvorac dvorac! Tanjurom, tacnom već zveketaju podzemna limena kola na sprat. Belo na belo serviraju mongolske maca-vojvotkinje. Jetra, jetra, jetra. Na svakom stolu jetra. Meni je  ta svinjska jetra čekinjasti romboid kravljeg izmeta, kako je tamna! Mada me zbog te blede predođžbe obuzima stid, ni apetita nemam, ni ruku. Jesam li mamuran ili bolesnik koji sam sebe uništava? Kad ćeš me ubiti slatka opseno, uobraziljo? Unutrašnjost mi je već vencima visibabe okićena. Već za popodne lebdim. Popodnevno jahanje - uzdah same zemlje me nosa. Propinjući se do tornja stižemo, zvono bi u ples vodio, al gle, ruka mi se na bronci u maglu pretvorila. A u ušima mi nemi protest zazvoni: Makni se, ti  bogokletniče, zvona samo musti smiješ! Stvarno: bilo bi pristojno popraviti se, pretvoriti se u tišinu, jer hrče, žubori novogodišnja zemlja. Pa i kljunovi ptica su poduprti zlatnim i srebrnim diskovima, svečanim fliperima. I divlje guske gubeći  klinasti oblik nečujno tu kruže, iz usta im   vijugave trake slavlja vise. Skroz sam ispunjem dobrim željama..Lebdeći, uz put, na ravninu ogromne zletne potkovice crtam. Obronke planina detelinom s četiri lista kitim. Rumenilo pečenog praseta na na nebo huškam. I kad bi znao gde robuju pečeni golubovi, lance bi im odgrizao. Jer verujem u snage snova, u do sada dosadnim utopijama. Raj silazi na zemlju. Već sad lepe znakove vidim: zvezda Mars kao pijani krivolovac četveronoške hoda među divljim svinjama. A na uspravno kukuruzište milionkaratni Venus se spušta, kao da je jahač: podižući tuniku grbovima kukuruza škakilja sebe. Ne znam gde su pečeni golubovi. Al među trakama, fliperima, relevantnim  relativnostima znam, gde mi je Majka. Iz daljine kao busola se okrećem prema majci koja u zimskom slavlju čitav dan uz zid nepomično stoji. Ne sedi, stoji, da ne bi izgledala besposlena. Al ni metlu ne može uzeti, tek stoji i šuti. Ruke su joj do ramena od inja. Kroz blistave vizije gledamo jedno drugo. Ona mi je rekla, pre smrzavanja čovek slatko sanja. Voleo bi smrznuti se stojeći, skroz sam tišina, tišina.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap