Nagy László: Kralj Kupina (Szederkirály in Serbian)

Portre of Nagy László

Szederkirály (Hungarian)

kisregény Pírpír kisasszonynak

 

Mindenfele útjai futnak,

pirosak, feketék,

sárga-porosak,

virágporosak,

meredeki zöldek,

levegői kékek,

fehér-fehérek,

mindenféle zsebei vannak,

zsebei még a szivén is

pávatollak játszó szemeiből,

a szivárvány selymeiből,

de sötét, de halálfejes

éjjeli pille is rázsebesül –

ilyen zsebekkel, ilyen utakra

fut, fut a Szederkirály.

 

Kétféle ék van,

nem nyak-ék, nem vadliba-ék,

s ha Pírpír se tudja, hát íme:

van fából való, vasból való,

amivel ékelnek, hasítanak. 

Hová hasítasz, vas-ék?

Világgá, te fa-ék, te fa-ék!

Sikítja a Szederkirály.

 

Fut a szőlővirágos hegynek,

hegy iránt

fazék levessel az öreg

Szederhöz a Szederkirály.

Derék gyerek vagy igen,

harangszónál gyorsabb az a láb

és lám a fedőcske alól

egyetlen arany karikát se

vesztettél el, most eszünk,

ennénk, de a kanál hiányzik –

Jót nevet a Szederkirály.

 

Pityereg a toronyi harangok

szoknyája alatt, mert ráalkonyult.

Kellett nekem harangnézőbe

jönnöm, mint legénynek leánynézőbe!

Istenem, a lépcsőt a sötétben

igazítsd jól a lábom alá,

hadd szálljak alá,

s légy velem nehogy elvigyenek

a rézfaszu bagók, fogadom

nem röppentek az oltár fölé

gyertyaoltó verebeket, fogadom

fészekbe, kalodalikba madárért,

madaraid tojásaiért, fiaiért

nem kutatok többé, továbbá

a Kera mama ágyába brekuszokat,

apró, piroshasu kisdedeket

nem dobigálok, továbbá

nem káromollak és paráznaságra

nem adom a fejemet. – Az Isten

lépcső helyett meleg tenyereit

adogatja a lefele lépő

talpak alá,

alásegíti szépen a földre.

Forró harangokkal akkor éjjel

álmodik először a Szederkirály.

 

Ha tücsök, ha bogár,

ha élet, ha halál –

én ebbe a száraz kútba –

kiáltja mindennapi mondókáját

elsápadva a Szederkirály.

S már kóckötélen megy is alá

a kávaalatti szalmaszálas

rendetlen csurifészeknél is

alább, a mélységes mélybe,

a hangtalan barna földharangba,

ahol az öböl már teljes barlang.

Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag,

történelem-szag, nyirkos ruhák,

fekete subák szaga, pólyák szaga,

itt szénával megrakott három hosszú

szekér is könnyen megfordulhat,

elfér a falu, ha jön a tatár,

ha jönnek a törökök síppal, dobbal,

ha átfutnak rajtunk a franciák.

A véneknek mélységes igazuk van,

mondaná az édes napvilágra

fölbukkanva, de száját

útközben egészen telerakta

verébtojással a Szederkirály.

 

Zöld erdejét a kukoricásnak

végigálmodja lépegetve,

búsúlva a Szederkirály,

mert Szederapa szava szerint hajdan

egy hajnali ködben itt vonult

a zsivány Savanyu Jóska árván,

púposan a gondtól, igen.

Beleroskad a Szederkirály.

Leül fáradtan útja közben

minden kicsi tökre, még zöldek,

éretlen halálfejek, de látja,

ahogy ősszel a sárga halál-kobakot

fölveszi fejére, szalad hazának,

csinálna lámpát a halottaknak

gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó

szép ajándékot, de agyarasan

fut utána a Kondabeli Kan:

Dobd el azt a tököt, te Szederkirály,

különben téged is megropogtatlak!

Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan,

hiába is kapkodsz a bokám után!

De hála, ez csak álom, csak ballag,

búsúlva a kukorica zölderdejében,

levágja a kukoricababák haját

bajusznak, és orratövéhez

a szájaszéle ügyesen fölemeli,

de ügyködik orra is hűségesen,

a szép bajuszért csupa ránc.

 

Selyembajuszával a Szederkirály

magát nagyságolva legénynek

átlép a zöld, a paráznaszagú

kenderbe, álmodva gyereket csinál

Polányi Ilonnak, a szaloncukor-

illatú paplaki szobaleánynak.

Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert!

Ó, ha az a színarany-pápaszemes,

ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,

agárkutyás, agárkutya-száraz,

vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü

Papifejedelem ezt látná, letépné

féltékenyen a fülit, farkát is,

megráspolyozná bajusza helyét

a buja kis Szederkirálynak!

 

Miénk a vár, miénk a vár!

Noha kiáltnak ostromosan,

s noha karmolnak, harapnak is

a nohavári törpék, az aprószentek,

mehetnek szájbaütötten haza!

Menjetek anyátokba, apátokba,

akik most éppen a kemencében

csépelik törpén a törpe rozsot,

nohabort igyatok picike pohárból

s jöhettek vissza, én várlak!

Pörköl a hátukba a Szederkirály.

De Pírpír kisasszony ne féljen,

nem jönnek vissza, csak vizesvödörben

szívatják a fejük daganatát.

Most más izgalom lesz, más háború,

az Isten kék templomában: a Sághegy

orgonáján egy sötét kerubin

játszik, és fekete kórus az erdő,

villám gyújt lángot a jegenye hegyén,

kifujja a szél a tökvirágkürtöt

szájából a Szederkirálynak.

Az Úr pedig fényes záporinget,

záporingre súlyos jéggyöngy-palástot,

gyöngykoronát, de égig érőt

ád a fohászkodó, imádkozó,

a szánom-bánomos Szederkirálynak.

De megkönyörül rajta hamarosan,

bocsánatképpen egy lágy szivárványt

ír a feje fölé, nevessen ő is,

nevet is, fut haza mindent feledve,

megtelve hétszínü hazugsággal:

Szétvertem a nohaboros Nohavárat

mint jég a kölesmagot, vakondturást,

de láttam akkora pávát a hegyen

leért a farka az erdőre lilán.

Láttam, a farkas bárányt operált,

lóhúgyba mosakodott, ördögöt is

láttam, ahogy áll a csipkebokornál

álláig fekete trikóban akár

egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő,

és csillaghullásos volt a szeme –

meséli a bólogató Szeder-családnak

ámulva önmagát a Szederkirály.

 

De Pírpír kisasszony tudja meg,

és ámuljon, mert ilyen még nem volt,

hogy apa a fiától kapja nevét,

a Szeder nevet! De miért is,

miért is Szeder a Szederkirály?

Csak. Mert a kukoricagombócnál is

inkább szereti a szedret.

Földi szeder, égi szeder – édes

csemegéje, cukra a Szederkirálynak,

áhitattal szedrét szedi a tüskés

földi tasakból meg égi bugyorból,

mint Pírpírke a pici kezével

celofánból a bonbont, selyemcukort!

A Szederkirály meg a Disznókirály

a szeder miatt immár ellenségek,

mert ahogy a szellő angyalt emel

a parti párából a parti fára,

olyan puha-könnyen a Szederkirály

a legmagasabb sudárra mászik,

nem zöld zászló, de fekete zászló,

mert fekete szedres az a sudár.

S míg hasi vödrét csöndben tellegeti

a Szederkirály, míg fekete szájat

fest magának, fekete pápaszemet,

fekete karórát, sokat a kezére,

míg fekete szívet szíve fölé fest:

a földről egy hosszú karikásostor

nyírja alatta a leveles ágat:

Jössz le te, jössz le te, Szederkirály!

Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály,

lent hurkásra csapod a lábam!

S míg lent a dühöngő Disznókirály

a fát ostorozza, széled a konda,

pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr,

hajtja a rókát s a kannibál kocák

akár a rózsát zabálják a fűből

a más malacát – de nézze csak, Pírpír:

a Kondabeli Kan, az a vén agyaras,

hátulról egy szőke sertésleánnyal

egy pisze yorksírivel kocsikázik

s mint zsúrkocsit beletolja a sárba!

 

Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi

eset – a galamb, a veréb, a gyepü-

bujkáló madár is, a legpirinyóbb

dalos is, aki így szól: picicipő –

az is párzik a másik picicipővel,

ezért rak fészket a levél alá

s talán a szülőkék emlékezetére,

tojást költ, kínlódik fiaiért.

Gyönyörködik bennük a Szederkirály,

mégis, a fészküket meg-megrabolja.

De most ahogy fölér a Vörös Dombra

fekete zászlóval, tört szederággal

az elhúnyt állatok temetőjéhez:

lát egy madári csodát, – micsodát?

Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt

szokott virágzani, klipszet a fülre,

legelőbb egy bokrot, de nincs levele,

hernyókok nyálával tetőtől talpig

fátyolos, férgesen lüktet a fátyol,

s madárfészek a bokor szivében:

aranybegyű anya ül tojásain,

s ami zöld, az a szárnya, két kis levél,

de nem repül el, csak olykor-olykor

kukacot csíp le a fátyoláról,

s bóbiskol megint, a kis szemhéját

lehúmja, csak néha húzza föl s nézi,

szelíden nézi a Szederkirályt,

aki szobor lett, szederrel föstött szobor.

Most könnye potyog a Szederkirálynak.

Lüktet együtemre a színezüst fátyol

annyi a féreg, ó csillagos égbolt,

ó Pírpír, micsoda összkomfort ez,

micsoda madár ez, micsoda madár!

 

De nem a madárért jött ide ő

szeder-zászlajával az elhúllt

állatok temetőjébe, de másért:

Babusék Baba lováért, a sírhoz,

siratót mondani, harangozni,

ami bizony elmaradt, elföldelték

akár a dögöt. Most harangok szólnak:

Bim-bam, birodalom, uradalom,

nyugadalom, bim-bam, forradalom,

uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! –

Hervad a harangszó, jön most a szép

ceremónia: Cirkum dedérunt mé,

gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó,

látod-e szép Baba ló, fehér ló,

Babusék Baba lova, fehér hajú,

fehérnek fehére, de szedres farú,

látod-e, mit kellett néked megérned,

lestrapáltak, megszakasztottak téged,

zab helyett zabszalmát löktek néked,

mégis te csikóként ugrándoztál,

soványan is táncikáltál, szép Baba ló,

vénülten is nagy volt igyekezeted,

láng volt a te lelked, szép Baba ló,

de bazaltot fuvaroztattak véled,

csak vaslapáttal tapogattak meg téged!

Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles,

szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz,

pökök rátok máma, szintúgy a gazdára,

a garázdára, annak csak a szamár való,

nem a Baba ló, de még a szamár se,

ilyen ember sintérember kezibe való!

Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat.

itt döglesz meg, Úristened magához hivat.

Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló,

édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó,

már ugató kriptáid a sok tarka ebek,

veres rókák, de a patát egy se ette meg,

pata nékem lábra való, te szép Baba ló!

Megáldalak szép virágszem, lángszem,

lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen!

Szertartásnak vége, csak vadgalambok

húznak még zöldharangot: húzom, húzom,

s kakukkmadár mond a Szederkirálynak

sok számos évet, de jobb a gerle:

Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm!

S vígasztalódva a Szederkirály

fölhúzza a Baba ló két patáját

s jár velük a zöld füvü dögtemető

nagy szobájában mint otthon Babus

az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír,

Pírpírke az anyukai lakkcipőben.

Szederzászlósan a Szederkirály

lépkedve a Baba ló patáival

elszántan, mégis nyugodt szivüen

levonul a dombról s bevonul

a smaragd lombokkal körülbástyázott

Szedervárba akár az Ünnep.

 

De patája a Szederkirálynak

fölver némi port, és csodálva őt

szedervári pici kölkek zöld levelet

hintenek elébe és kisleányok

játszva sok aranykaput nyitnak néki.

Ám az a színarany-pápaszemes,

ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,

agárkutyás, agárkutya-száraz,

vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü

Papifejedelem a nyomába lappang.

Szederkirály csak patázik előtte,

lóg oldaláról a fele derékszíj,

vette a búcsúban, rövidebb nem volt,

s Papifejedelem elkapja a bőrt,

kicsatolja és a Szederkirályt

csatolja a villanydúchoz. Mi lesz?

A zászlóról a fekete gyöngyöt

ütögeti korbáccsal mind a porba,

csizmaorrával a babai patát

kopogósan rúgja: Te ördög, te rút,

te fekete száj, te üszökfekete

szemkarika, rémes fekete szív,

te koslatsz az édes Ilonom után?

Én, igenis én, mert szaloncukor

illata van nyáron is, ajándék az is!

Illata? Te gyehennai rút kísértet,

megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét,

Szederországot! Te patás eretnek,

te csöpp antikrisztus! De jaj most neked,

szent kereszt alakjában megcsaplak én!

S megostorozza, bár jelképesen,

mégis fáj a szegény Szederkirálynak,

álmában is vicsorít. – De most mi legyen?

Kössünk-e Papifejedelmet a vers

oszlopához? Kössünk? Ne kössünk? Ne kössünk!

 

Most nagy tűnődés következik, Pírpír,

nyári tűnődés fehér toronyból,

a nagyharang szíve alól a tájra,

panoráma, forró! A Szederkirály

eltátja száját, kitárja szemét,

kinyitja fülét, szivét a magas

huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út,

és megeszi az utakat a távol,

s megeszi a zöldet a kék, de a kéken

átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó,

ott hó esik már, itt zabaratás.

A Bánom-tagban, Siralom-völgyben,

de még a Pityer-dülőben is,

amit csak pipiske, pacsirta trágyáz,

gabonás szekerek ingadoznak:

sárga kockák a nyárban, húzzák

nyálzó, busa ökrök s körmük halkan

hozza a sárga porliliomot.

Libák virítnak a tarlón, s a méhek

aranykannákkal a harang alatt is

átszállnak. Íme, lassú juhászok

sétáltatnak fürdeni szürke nyájat

a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak,

tüzes császárkörtét, nem vadalmát.

Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb,

fehér cipős kettő, a másik kettőn

lózsevró, fekete, de sarkantyúval,

nékik a Tüdővész kalapot emel

s tovább simítja a dohánylevelet,

a tavalyi sárgát a térdekalácsán.

Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant

kerekeket javítja, kovácsműhelyből

tüzes vaspillék röpködnek a porba,

hogy fölkapkodják a mohó kacsák

s kiejtsék begyükön égett likon át.

Amott a kaskötő Jakab apostol

barnaarany glóriákból mézet perget

s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik

a fölcsinált lány és onnan sikít föl:

öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen.

Ó, édes Isten, te óvod a babát,

a hasbelit is, mint a részegembert!

De a százesztendős Reza mama csontját

nem forrasztod össze, lám porban mászik

négykézláb az udvaron, igen savanyú

almával, sok csecsemővel: badarkáim,

habarjuk a port, csak vernétek széjjel

kis biribalták a fejemet, a vént! –

Az ábrándos Szederkirály most orvos,

Reza mamát orvosolna, ám a zabból

kaszások egy meszeshátú kost kihúzva

húznak a pajtába, porzik a lába.

Eléred a kondért, nem a Balatont,

miért váltál ki a nyájból, bolond –

susogja a Szederkirály, aki másra

figyel már a harang alól, s mit hall?

Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom,

a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok

rázendítettek torokig a porban,

de köhögés a vége, milyen szomorú!

Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen

a mégszebb dal harsog bikásan, imígy:

Armeni-ának legszebb ro-zsája,

a leges-legszebb gyöngy-vi-rág –

Ez se tart soká, csak a gépzümmögés,

csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal

a zsákolók s csetteg a lábukujja

mint a gébicsmadár, – a harang alatt is

hallja a Szederkirály s mintha lázba

borulna, mintha nagy füstös tűzvészt

látna: a nagyharangot megkondítja.

 

Égi szeder, földi szeder.

Már az égit, a rohadttá értet,

széthordták mézül a méhek, darazsak,

vagy mint potyadék a korona árnyán

szeszesre erjedt s a buta libák

lerészegedtek tőlük mint likőrtől

búcsú másnapján a lányok – de érik

égi helyett földi – A Szederkirály

borongva is rátalál, zöld bokorba

kapkod érte akár egy zöld kosárba

zöld kicsi macskákkal ami tele van,

minden szem szederért száz karom éri,

mégsem ez a bánata, hanem a láz,

fejebubjától a talpáig lázba

meg szégyenpírba öltöztette Isten.

Most Pírpír kisasszony legyen halovány,

mert az égő Szederkirály a bokor

hideg pirosát is magára keni,

hogy még pirosabb legyen arca, melle,

csíkozza szedervérrel karját, lábát,

mintha Vérországba kiküldött lenne,

tántorog a forráshoz, ott búsúlgat

s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd:

Tudod-e, látod-e Szederkirály,

mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál,

szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te

mindenféle bolondgombánál,

rosszabb vagy az égető lángnál,

iszonyú vagy te, pokolnak pokla,

születtél volna malacnak ólba,

de te megsasoltad Ilont hányszor,

legalább százszor noha álmodva,

lovagolni ültél templomra, dombra, dobra,

tehénre, fára, hegyre,

Húsvétkor voltál hetyke-betyke,

szíved fölé a szivarzsebbe

két ujjadat dugtad, s farzsebedbe

a teljes tenyeredet, úgy sétáltál

a fényben feszítve,

bántod, aki érted volt megfeszítve,

mit néked isteni gyász meg oltár,

mikor a harangok Rómába mentek,

te a bikáéval harangoztál,

kalodalikból madárokat

kipödörtél eleget, sokat,

szalmaszállal egeret dagadtra fujtál,

sohase javultál,

te a temetői szallagokat

magadra vetted mint sallangokat,

úgy tomboltál és úgy nyihogtál

napnyugtánál, fölkelő holdnál,

igyvirág-koszorúval voltál hámos,

búzavirág-kéken lószerszámos,

Szederkirály, te kengyelfutó,

szégyene vagy te a napvilágnak,

Bácsidat utánozva húztad lábad!

Tekints a tükörbe, Szederkirály,

ferde a szád, a mosolyodat

lecsavarta rólad a lázad.

Még jó, hogy a szeles toronyból

nem küldtél örömös táviratot

a világnak,

Négusnak meg a talján királynak,

a kedves Szabolcska Mihálynak,

Molotovnak, Piusz pápának,

a Sziámi ikerpárnak,

az ellopott Lindberg-bébikének,

Kánya Kálmánnak,

Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak,

Tóth Tihamérnak, Türk Bertának,

a Parlamentnek, a töktortának,

jó hogy nem küldtél táviratot,

örömös kéket, hogy szép az élet,

hogy boldog a Szederkirály.

Most mit tehetek érted, csacsikirály?

Már nem tudsz világgá hasítani,

soha vidámat sikítani,

lánc a lábadon, csacsogó láncszem,

kis királyom, sajnállak, ámen.

 

Igy búcsúzik a Szederkirály

szederpirosan, elgyötörve,

tekint a kerek forrásba némán,

nefelejcs-keretes kis tükörbe,

madarak az égből kérdik: Mi fáj?

Pírpír, most legyen papír-fehér,

most hűl ki Isten jókedvéből

a boldog Szederkirály.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://dia.pool.pim.hu

Kralj Kupina (Serbian)

kratak roman gospođici Pirpir

 

Svakakvi su mu putevi,

crni i crveni,

od trave zeleni,

prašinom, polenom

žuto prekriveni,

zračno - plavi

beli i sjajni,

i đžepove ima svakakve,

đžepove i na srcu nosa,

paunovo perje iz blagog pogleda,

iz duginog svilenog odela,

ali i tamni i samrtni noćni leptiri

su tamo prišiveni -

s takvim đžepovima, na takvim cestama

juri, juri Kralj Kupina.

 

Kićen može biti

ne tek članak ili vrat,

a ako ni Pirpir ne zna, evo:

i drvo i željezo

čime paraju, cepaju.

Za što me cepaš, željezo?

Za svet, ti drvo, ti drvo!

Uzvikuje Kralj Kupina.

 

Trči prema grožđem obrasloj

padini

s loncem juhe do starca

Kupina Kralj Kupina.

Da, kršan si ti momak,

noge su ti brže od zvonjave

i gle, niti jedan zlatan

beočug na manjka ispod

poklopca, sad ćemo jesti,

jeli bi, al kašike nema -

Grohota Kralj Kupina.

 

Po suknjom zvona zvonika cmizdri

jer ga je zatekao mrak mrkli.

Trebao sam ja poći zvečke

gledati, kao mladići neveste!

Bože, basamake čvrsto mi stavi

ispod nogu u tami

da dole siđem

i budi sa mnom da me ne bi odnele

sove bakrenih muda, zavetujem

neću puštati nad oltar vrapce

koji sveće gase, zavetujem

u gnezdima, uvučenim rupama

za jajima, tvojim pticama i njihovom

mladunčadi tragati više neću, nadalje

u krevet matere Kera žabice i

sitne bebice crvenih stomaka

neću bacatgi, nadalje

neću tehuliti i provoditi

blud i nemoral. - Pa Bog umesto

basamaka svoje tople dlanove

postavlja ispod tabana koji

se spuštaju,

pomaže da na zemlju siđu.

Vrućim zvonima tada, u tu noć

sanja prvi put  Kralj Kupina.

 

Dal cvrčak il kukac,

dal život il prolaz -

ja ću u taj suhi bunar -

uzvikuje svoj govor svakodnevno

Kralj Kupina probledelo.

I na užetu od kučine već se spušta

pod čekrk, niže i od slamnatog,

neurednog čuri gnezda,

dole u duboku dubinu,

u nemo smeđe zemljano zvono

gde je širok zaliv duplja samo.

Nigde mirisa zmaja tek vonj hlada,

vonj istorije, vlažna odela,

vonj crnih šubara, vonj pelena,

s lakoćom bi se tu okrenula  i

tri duge, senom pune kočije,

stane selo kad Tatari dolaze,

kad dudukom, bubnjem Turci dolaze,

kad preko nas Francuzi prelaze.

Matori su duboko u pravu

kazao bi mili uskrsnuvši se

na dnevno svetlo, ali usta

usput potpuno začečepio

jajima vrapca Kralj Kupina.

 

Kroz zelenu šumu kukuruzišta

koračajući, otužno

sanjari Kralj Kupina, jer

kako veli Otac Kupina jednom,

u jutarnjoj magli tu prođe

bećar Kiseli Joža sam samcat,

pogrbljeno od muka, da.

Stropošta se Kralj Kupina.

Tokom svoga puta morno seda

na svaku malu tikvu, još zelene,

nezrele mrtvačke glave, al vidi

kako u jesen žutu, samrtnu tikvu

stavlja na glavu, trči u svet,

lampu bi za mrtve pravio,

na mesec smeškajući krasan poklon

s očima svetla sveća, al režeći

juri za njim Nerast iz Krda.

Odbaci tu tikvu, Kralju Kupina,

inače ću i tebe polomiti!

Ne bacam, ne bacam Nerastu iz Krda,

zalud se želiš dočepati moga gležnja!

Srećom, san je to tek, samo hoda,

tugujući u šumi kukuruzišta    

reže kosu beba klipovima

radi brkova i usnama

spretno  ju podiže do nozdrve

ali i nos revnosno pomaže,

zbog lepih brkova nabora se.

 

Svilenim brkovima Kralj Kupina

smatrajući sebe mladićem

ulazi u zelenu kudelju

mirisa bluda, sanjajući dete

pravi Ilonki Polanji, sobarici

iz mirišljavog popovog gnezda. Pirpir,

bez stida, al se brinite za Kupinu!

O, kad bi taj sa zlatnim očalima,

srebrnim točkovima, bičem za pse,

značkom hrabrosti emajliranim srcem,

hrtom kićeni, kao hrt suhi Vladar

popova to video, ljubomorno bi

otkinuo i uši i mošnice,

isturpijao mesto brkova

mladom, pohotnom Kralju Kupini!

 

Naš je dvorac, naš je dvorac!

Mada borbeno uzvikuju,

mada grebu i grizu patuljci

iz mada - dvorca, razbijenim ustima

nevini sveci mogu ići doma!

Idite do matere, do oca,

koji patuljasto u pećnici baš sad

vrše vršidbu patuljaste raži,

mada - vino pijte iz sićušnih čaša

i vratite se, ja vas čekam!

Prži im u leđa Kralj Kupina.

Al gospođica Pirpir nek se ne plaši,

neće se vratiti, samo u kanti

za vodu hlade tumor na glavi.

Sad će druge vrste rata biti

u plavoj Božjoj crkvi: na orgulji

Inagore crni heruvin svira

i taman hor je gusta šuma,

grom pali plamen na vrhu jablana,

vetar odnese cvet - trubu bundeve

iz usta  Kralja Kupine.

A Gospod sjajnu pljusak - košulju,

na pljusak - košulju težak plašt ledenih

bisera, krunu od bisera do neba visoku

daruje skrušenom molitelju,

žalno - tugaljivom Kralju Kupini.

Ali brzo mu se smiluje,

za oproštaj mekanu dugu mu

crta iznad glave, nek se i on smeje,

i smeje se, presretan trči kući

ispunjen sedmobojnim lažima:

Razbio sam mada - vinski mada - dvorac,

kao led krtičnjaka, zrnca prosa,

al videh na brdu tolikog pauna,

repom dotaknuo šumu ljubičasto.

Videh, kurjak jagnje operirao,

u mokraći konja se prao, videh

i đavola kako uz šiblje šipka

obučen u crnu majicu kao

biciklistički prvak reče: kremen,

s očima kao da je od zvezde u padu -

priča klimatavoj porodici Kupina

sam sebi se diveći Kralj Kupina.

 

A gospođica Pirpir nek zna i

nek se ne čudi, toga još niije bilo

da otac od sina dobije ime,

ime Kupina! Ali zašto,

zašto je Kupina Kralj Kupina?

Zato. Jer i od kukuruznih knedli

više voli kupinu.

Zemaljska kupina, nebeska kupina -

slastica, slatka gozba Kralja Kupine,

žudno vadi iz bodljikave zemaljske

kese i nebeske vreće kupinu,

dok Pirpirka sa sićušnom rukom

iz celofana svečarsku bonbonu!

Zbog kupine Kralj Kupina i Kralj Svinja

sad su već ljuti protivnici

jer kako lahor anđela diže

iz obalne pare na drveće,

Kralj kupina tako mekano - lako

se penje na tankovitastu granu,

nije zelena al je crna zastava,

jer crnom kupinom  je puna ta grana.

I dok kantu trbuha u tišini

puni Kralj Kupina, dok sebi crna

usta nacrta, crne naočale,

mnoštvo sićušnih crnih ručnih satova,

dok crno srce stavlja iznad srca:

sa zemlje dugačak knut s karikama

seče ispod njega zalistalu granu:

Dole, dole ti, Kralju Kupina!

Neću sići, neću sići, Kralju Svinja,

dole ćeš mi noge polomiti!

I dok dole pobesneli Kralj Svinja

bičuje drvo, krdo se razilazi,

ni ovčar niije pastir, al Glavni ratnik

lisicu goni, krmače - kanibali

kao ružu žderu iz trave tuđu

mladunčad - ali pogledajte Pirpir:

Nerast Krda, taj ostareli derač

pozadi sa svinja - devojkom,

s jednom pisavom jorkširkom se vuca

i kao kolice gura ju u blato!

 

Pirpir bez stida, svakodnevni je to

događaj - golub, vrabac, u živici

potucajuća ptica i majušna

pevačica, koja kaže: cipelica -

i ona se pari s drugom cipelicom,

zato pravi gnezdo ispod lišća

i možda u spomen svojih roditelja

grije jaja, muči se zbog potomstva.

Divi se njima Kralj Kupina,ipak

katkad uživa u pljačci gnezda.

Al sad, kad stiže na Crvenu Humku

sa crnom zastavom, slomljenom granom

kupine, na groblju mrtvih životinja

ptičje čudo vidi - ali kakvo?

Prvo đžbun, obično

ružičasto cveta, ukras za devojačke uši,

prvo jedan đžbun ali nema lišća,

gustim velom od sline gusenice

prekriven, crvasto titra taj veo,

i u srcu đžbuna ptičje gnezdo:

ptica sa zlatnom gušom grije jaja,

i što je zeleno, to joj je krilo,

dva lista, ali ne odleti, tek

katkada kukca grabi sa vela,

i već ponovo drema zatvori

sitne kapke, retko kad ih otvori,

pitomo gleda Kralja Kupinu

ko kip posta, kupinom obojeni kip.

Sad suze teku Kralju Kupini.

Na jedan ritam kuca srebrni veo,

toliko je kukaca, o zvezdano nebo,

o Pirpir, kakav je to puni komfor,

kakva je ta ptica, kakva ptica!

 

Al on nije zbog ptice došao

sa crnom kupina - zastavom

tu, na groblje mrtvih životinja:

zbog Sekinih Beba konja, na humku

naricati, zadnju počast dati,

jer jednom kao crkotinu su ga

zakopali. Sada zvona zvone:

bim - bam, carevina, gazdovina,

mirovina, bim - bam, pobuna,

vladavina, tetošina, grobnina.

Vene zvonjava, sad dolazi lepa

ceremonija: Circum dederunt me,

genitus, mortus, dalorasin ferno,

vidiš li Beba konju, beli konju,

Beba konju Sekinih, belo koso,

belo beline al guzo kupinasto,

vidiš li šta si doživeti morao,

istrošili su te i raskinuli,

mesto zobi slamu su ti gurnuli,

ipak, ti si kao ždrebe skakutao

i suvo plesao, lepi Beba konju,

i ostarelo si se trudio, ognjem

ti je srce bilo bilo, lepi Beba konju,

al bazalt su ti kirijati dali,

samo lopatom su te opipavali!

Opscen kolar, pasji kovač, loća užar,

đubre sarač, nikad za vas oproštaja,

pljujem  na vas sada i na gospodara,

na zulumčara, za njega je tek osao

a ne Beba konj, čak nije ni osao,

samo je za strvodera taj čovo!

Vuci jaram, raskidaj se, to je moda,

tu ćeš crknuti, odmah možeš do svoga Boga.

Gle, tek kosti imaš, lepi Beba konju,

meso je za lešinare bilo nebesko,

lajava kripta su ti šareni psi,

crvene lije, al kopita su ostala,

kopita su mi za noge, Beba konju!

Blagosiljam te, lepi cvete, plamen,

večni luč mi je sanktus, spiritus, amen!

Završen je obred, samo dupljaši

vuku još zeleno zvono: vučem, vučem,

dug život kukavica predskazuje

Kralju Kupini, al bolja je grlica:

Dragi, Kupino, nećemo umreti, nne!

I utešen Kralj Kupina

obuje dva kopita Beba konja,

hoda u njima na zelenilu groblja

 strvina kao Seka kod kuće

u maminoj cipeli, kao Pirpir,

Pirpirka u lakovanoj cipeli.

Kupina - zastavom Kralj Kupina

u kopitama Beba konja

odvažno, ipak mirne duše

silazi sa brežuljka i ulazi

u smaragdnim lišćem optočeni

dvorac Kupine kao Praznik.

 

Al kopita Kralja Kupine dižu

nešto prašine i diveći mu se

derišta iz dvorca kupine zelenim

lišćem put zastiru i devojčice

zlatne kapije mu otvaraju.

Ali taj sa zlatnim očalima,

srebrnim točkovima, bičem za pse,

značkom hrabrosti emejliranim srcem,

hrtom kićeni, kao hrt suhi Vladar

popova netremice se za njim šunja.

Kopita se dalje Kralj Kupina,

novi opasač mu visi sa strane,

kupljen u proštenju, kraćeg nije bilo,

ščepa tu kožu Vladar popova,

odveže i Kralja Kupinu uz

banderu veže. Šta će biti?

Sa zastave crne bisere bičem

zrno po zrno u prašinu baca,

vrškom čizme nemilice udara

beba - kopita: Ti đavole, rugobo,

ti s crnim ustima, čađžavo – crnim očima,

strašno - crnim žilama,

ti se vucaš s mojom  slatkom Ilonkom?

Ja, bogme ja, jer i leti miriše

na bonbonu, i to je nekakav poklon!

Miriše? Ti ukleta, ružna aveti,

kvariš dvor Kupine, baniju Kupinu,

državu Kupinu! Ti raskolniku

s kopitama, antikristu! Jao tebi,

kaznit ću te u vidu svetog križa!

Bičuje ga, samo simbolično,

ipak boli jadnog Kralja Kupinu

i u snu se grči. - Šta sad uraditi?

Dal vezati Vladara popova uz stub

pesme? Vezati? Ne vezati? Ne vezati!

 

Sad veliko razmišljanje sledi, Pirpir,

letnje razmišljanje iz belog tornja,

ispod srca velikog zvona na pejzaž,

panorama, vruća! Kralj Kupina

čudom se čudi, rogači oči,

otvara uši, srce u visokoj

promaji. Ceste, velike i male,

i sve te ceste pojede daljina,

i pojede azur zeleno, ali kroz

azur vidi se brdo, beli les,

tamo već sneži, tu je žetva zobi.

U Žalim - dolu, dolini Jada,

a još i u ataru Plača

što samo švrljuge, senice gnoje gnoje,

žitom puna kola se provlače:

žute kocke u letu, nezgrapni,

slinavi volovi ih vuku čiji nokti

žuti ljiljan prašine donesu.

Guske cvatu na ugarnici, pčele

sa zlatnim kantama i ispod zvona

prolete. Evo, zbog osveženja

sivo stado spori čobani teraju

u Balaton, uštrcak pijuckaju,

vruću kruškovaču ne divlju cujku.

Šeta suncobran, par ispod: noge,

dve sa belim cipelama, na drugima

crne čizme ali s mamuzama,

sušica pred njima samo šešir skida,

i dalje miluje list duvana,

na kolenima, prošlogodišnji,žuti.

Kolar sa zelenom pregačom kljakave

točkove popravlja, usijani leptiri

kovačnice u prašinu padaju

da ih halapljive guske progutaju

i iz oprženih guše ispuštaju.

Tamo košničar apostol Jakov

iz zlatnosmeđih oreola med vrca,

i puši, dok u susedstvu zdetna

devojka u bunar se baca i vrišti:

ubila sam se - ali ništa joj nije.

O, sveti Bože, ti štitiš detence,

čak i u stomaku, kao pijanca!

Ali kosti stogodišnjice bake Roze

nećeš sastaviti, četveronoške

se vuče u prašini sa prekiselom

jabukom i mnoštvo beba: nemušnici,

mutimo prašinu, kad bi mi samo

razbili glavu ti nikogovići! -

Zanesen Kralj kupina sad je lekar,

lečio bi baku Rozu, ali kosci

iz zobi izvučenog vapnenog ovna

vuku u senik, noge mu se praše.

Stići ćeš do kotla ne do Balatona,

što si se izdvojio iz čopora -

mrmlja Kralj Kupina koji već nešto

drugo prati ispod zvona, i šta čuje?

Zbogom, ti pla - vi poručniče,

zbo - gom - to je lepo, prašnjave devojke

noseći pljevu pesmu započele,

jest tužbno, al u kašlju se završila!

Sada na stogu, na plavom Araratu

još lepša pesma se čuje muževno:

najlepša ru - ža Arme - nije

i naj -lepši đur - đe - vak -

Kratko traje, samo brujanje mašima,

prašina, utrka težaka s duplim

đžakovima, pucketaju nožni prsti

kao u ptice svrčka - i ispod zvona

čuje to Kralj Kupina, kao da je

u bunilu, kao da garište

vidi: velikim zvonom zazvoni.

 

Zamaljska kupina, nebeska kupina.

Nebesku, onu trulu, prezrelu

zbog meda raznele su pčele, ose,

ili kao trulež u senci krošnje

provri u žestu čime glupe guske

opijaju se kao od likera

devojke u praznične dane - ali zre

mesto nebeske zemaljska - Kralj Kupina

ih sumorno nalazi, u zelenom

đžbunu grabi kao u kakvoj zelenoj

korpi što je zelenim macama puna,

zbog svakog boba sto kanđži ga stiže

ipak groznica je to što ga grize,

od glave do pete u drhtavicu

i ruglo ga je Bog obukao.

Sad nek gospođica Pirpir bleda bude,

jer vreo Kralj Kupina  hladnim

crvenilom đžbuna sebe namaže

da se još više crveni lice, grudi,

s krvlju od kupine šara noge, ruke,

kao da je u carstvu krvi poslanik,

tetura do izvora, tamo tuguje,

kao za oproštaj, drhtavo zbori:

Znaš li, vidiš li Kralju Kupino

šta si? Od mazge si tvrdokorniji,

od vetra vedriji, otrovniji

i od najotrovnije gljive,

gori od vatre što sve pali,

užasan si ti, pakao pakla,

bar da si se kao prase rodio

ali ti si Ilonku bario

i sto puta makar to i snio,

jahao si crkvu, bubanj, brežuljak,

kravu, brdo, drvo,

tokom Uskrsa si se kočoperio,

dva prsta za đžepove prsluka

kačio, dlanove u đžepove

hlača gurao, tako si razmetljivo,

bahato šetao,

zbog tebe razapetog smelo vređao,

šta je tebi božja žalost i oltar,

kad je svako zvono u Rim krenulo

ti si sa  bikovim zazvonio,

iz krletki bezbroj ptica

nebrojeno ispustio,

miševe zrakom do punuća punio,

nisi se popravio,

trake žalosti sa groblja kao

ukrase za sebe uzimao,

tako si besnio u sumraku

i u mesečevom sjaju,

upregnut si sa tako - vencem bio,

od plavo vasiljka ormu pravio,

Kralju Kupina, ti glasonošo,

sramota si sunčevih zraka,

oponašajući tvog Čiču, noga ti šljaka!

Gledaj u ogledalo, Kralju Kupina,

iskrivljene su ti usne, osmeh

je groznica otkinula.

Srećom iz promaje zvona

nisi poslao telegram radosti

celom svetu,

Crncu i Talijanskom kralju,

ljubaznom Sabolčka Mihalju,

Molotovu, papi Pavlu,

Sijamskim blizancima,

ukradenoj Lindbergovoj bebi,

Konja Kalmanu,

Klebesberg Kuni, Greti Garbo,

Tot Tihameru, Turk Berti,

Parlamentu, bundevači,

srećom nisi poslao telegram,

plavo - radostan o krasnom životu,

da je Kralj kupina sretan.

Kako ti pomoći, kralju, tikvane?

Više ne možeš u svet zamahnuti,

nikada radosno kriknuti,

zvečeće alke lanca vežu ti noge,

mali kralju, žalim te, amen.

 

Tako se oprašta Kralj Kupina,

rujno kao kupina, umorno,

nemo gleda u okrugli izvor,

u spomenkom obrubljeno ogledalo,

ptice sa neba pitaju: Šta boli?

Pirpir, sad budite bledo - beli,

sad se hladi u veselju Božjem

sretan Kralj Kupina.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap