Nagy Lajos: Kellertagebuch (Pincenapló in German)

Portre of Nagy Lajos

Pincenapló (Hungarian)

Tegnap délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. Órákon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már. Csoda, hogy száraz idő van és süt a nap. Mert eddig, ahányszor hajtották a zsidókat, mindig esett az eső. És szünetelt a bombázást! Mintha az Isten is a zsidók ellen fordult volna.
Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legtöbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majdnem szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges? Ez! Sok ezeréves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristent! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre.
Itt állnak az ostromlók a város alatt. Napok, legkésőbb hetek múlva fordul a kocka, és elkövetkezik a megtorlás. Nem a zsidóké, hanem a tisztességes embereké. És a gonosztevőknek még most is ez a gondjuk! Ráérnek erre, nem félnek eléggé. Ahelyett, hogy már mind bújnának a föld alá, keringenének, mint az őrült birkák, lőnék magukat sorra főbe, akasztanák fel magukat, ugornának a Dunába. Vajon mit gondolnak? Tudniuk kell, hogy végük van. És mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmazzák őket, rabolnak, lopnak és azután hajtják a zsidókat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgálatot teljesítenek. Ezt sem vártam. Általában azt kell mondanom, hogy mindig pesszimista voltam, de mindig csalatkoztam: a valóság még annál is szörnyűbb volt, mint amit vártam. Nem lehet igaz, hogy ők még reménykednek a győzelmükben. Ez lehetetlen. Talán abban reménykednek, hogy sikerül megszökniök. Csak egymás előtt játszák a bizakodót. Szuggerálják egymást, s látszólagos bizakodásukkal terror alatt tartják a jobbérzésüeket. Hiszen ha jelét adnák, hogy ügyüket elveszettnek látják ők maguk is, abban az órában végük lenne.
Tehát a csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgésemet, odaállani eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek?”
Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember, és van jóravaló ember.
Vajon él-e még a gettóban feleségem nyolcvanegy éves anyja? Azt hittük, hogy már meg is halt. De jött egy kis csodabogár, egy Szmuk nevű ember, aki kijárhat a gettóból, mert élelem- és gyógyszerbeszerző. Ez a Szmuk ismeri a feleségem anyját, pontosan leírta, megmondta, hol lakik, és így értesítéseit ellenőrizhettük. Tőle megtudtuk, hogy az öregasszony még él. Küldtünk neki valami ennivalót, s a feleségem írt néhánysoros levelet. Vajon Szmuk átadja-e a csomagot?
Az én anyám, nyolcvanegy éves korában, meghalt akkor, amikor a háború már Budapest közelébe ért, novemberben. Kispesten lakott az öcsémnél, ágyúzták már a várost, sokat kellett rettegnie és a pincét járnia. Ki tudja, mennyi félelmet állt ki, s milyen keveset aludt. Enni is alig tudott már. Megbetegedett, majd agyvérzés érte és meghalt. Künn voltam a temetésén. Örökre emlékezetemben marad, amint ott feküdt a ravatalon. Az arca sárga volt és nyugodt. Olyan volt, mintha élne és csupán aludna, csak az orra lett egy kicsit hegyes. Sírtam a ravatalnál. Temetés Kispesten, 1944 novemberében! Bármely percben ágyuzhatták volna a temetőt!
Ma nagy riadalmat okozott a közellátási kormánybiztos rendelete, mely szerint az élelmiszerkészleteket és üzemi anyagokat, fát, szenet a házmestereknek össze kell írniok és bejelenteniök.



PublisherMagyar Helikon, Budapest
Source of the quotationp. 37-39.

Kellertagebuch (German)

Gestern vormittag sah ich, wie die Juden ins Ghetto getrieben wurden. Stunden währte der Zug. Ich wußte, daß man sie aus den abgeschirmten Häusern in der Pozsonyer Straße holte. Polizisten und bewaffnete Pfeilkreuzler begleiteten den Zug. Viele solcher Züge habe ich schon gesehen. Ein Wunder, daß es trocken war und daß die Sonne schien, Denn bisher regnete es immer, sooft sie die Juden trieben. Und es fielen keine Bomben. Als hätte auch Gott sich gegen die Juden gewandt.
Ich kann die Gefühle und Gedanken nicht niederschreiben, die mich beschäftigen und quälen. Vielleicht steht an erster Stelle das Staunen. Es ist ein so fassungsloses Staunen, ein erschrockenes, in Zorn übergehendes, grenzenloses Staunen. Nun, auch das ist also möglich, das! Nach einer viertausendjährigen Kultur, nach dem Wirken so vieler Schriftsteller, Wissenschaftler und Soziologen. Nach Jesus, Petöfi und Freud. Heiliger Gott! Ich bin Schriftsteller. Was soll ich nach all dem über den Menschen schreiben? Denn ich mußte mit ansehen, wie sich der Mensch blamiert hat. Unwiderruflich, für immer.
Hier, unterhalb der Stadt, stehen die Belagerer. In Tagen, spätestens Wochen wird sich das Blatt wenden, wird die Vergeltung beginnen. Nicht die der Juden, sondern die der ehrlichen Menschen. Und auch jetzt noch haben die Verbrecher keine anderen Sorgen. Sie haben noch Zeit dazu und fürchten sich noch immer nicht. Statt sich unter die Erde zu verkriechen, sich wie ein tollwütiger Hund im Kreise zu drehen, sich nacheinander eine Kugel in den Kopf zu jagen, sich aufzuhängen oder in die Donau zu springen. Was mögen sie denken? Sie müssen doch wissen, daß ihr Ende gekommen ist. Und dennoch gehen sie in die Häuser der Juden, treiben die Menschen zusammen und mißhandeln sie; sie berauben, bestehlen und hetzen die Juden; sie gehen mit ihnen in einem Zug, begleiten und bewachen sie, versehen ihren Dienst. Das habe selbst ich nicht erwartet. Ich muß sagen, ich bin immer ein Pessimist gewesen, doch ich habe mich immer geirrt: Die Wirklichkeit ist noch viel schrecklicher, als ich erwartet hatte. Es kann nicht wahr sein, daß sie noch auf ihren Sieg hoffen. Das ist unmöglich. Vielleicht hoffen sie, daß sie fliehen können. Sie spielen den Zuversichtlichen nur voreinander. Sie suggerieren einander Zuversicht, und damit terrorisieren sie ihre besseren Gefühle. Denn zeigten sie, daß auch sie ihre Sache für verloren ansehen, so bedeutet diese Stunde ihr Ende.
Das Sichwundern zehrt. Und auch die Scham. Scham deshalb, weil ich nichts tue, weil ich nur ein einfältiger Zuschauer bin. Ich kann meine Phantasterei nicht verwirklichen, mich vor sie hinstellen und sie anschreien: »He, ihr Gauner, ihr gemeinen Schurken, was macht ihr? Seid ihr toll geworden?«
Ich schäme mich, daß ich mit diesen Verbrechern insofern etwas gemein habe, als auch ich ein Ungar und ein Christ bin. Ach, was werde ich sagen, sollte ich nach dem Kriege irgendwohin ins Ausland fahren! Ungar! Wie verleugne ich mich? Dieses Schamgefühl überkommt mich jedoch nur kurz, es verschwindet sofort wieder. Denn den bösen Menschen schlechthin habe ich immer verleugnet. Nicht jene Aufteilung, hier Ungar und dort Jude, Christ und Mohammedaner, Haarträger und Glatzkopf, sondern: Es gibt dumme und böse Menschen, und es gibt rechtschaffene.
Ob im Ghetto noch die einundachtzigjährige Mutter meiner Frau lebte? Wir glaubten, sie sei bereits gestorben. Doch dann kam ein sonderbarer kleiner Kauz, ein Mann namens Szmuk, der das Ghetto verlassen durfte, um Lebensmittel und Medikamente einzukaufen. Dieser Szmuk kannte die Mutter meiner Frau, er beschrieb sie genau und sagte, wo sie wohnt, also konnten wir seine Nachricht überprüfen. Von ihm erfuhren wir, daß die alte Frau noch lebte. Wir schickten ihr etwas zu essen, und meine Frau schrieb ihr ein paar Zeilen. Ob Szmuk das Päckchen übergeben hat?
Meine Mutter ist mit einundachtzig Jahren verstorben, damals, als der Krieg sich bereits Budapest näherte, im November. Sie wohnte bei meinem Bruder in Kispest, die Stadt wurde bereits bombardiert, wir ängstigten uns oft und mußten in den Keller gehen. Wer weiß, was für Ängste sie ausgestanden und wie wenig sie geschlafen hat. Sie konnte kaum noch essen, begann zu kränkeln, bekam einen Schlaganfall und starb. Ich war draußen auf dem Friedhof. Ewig werde ich in Erinnerung behalten, wie sie dort auf der Totenbahre lag. Ihr Gesicht war gelb und ruhig. Es war, als lebte sie und schliefe lediglich, nur die Nase war ein wenig spitz geworden. Ich weinte an der Bahre. Sie wurde im November vierundvierzig in Kispest beerdigt. Jeden Augenblick hätte der Friedhof beschossen werden können.
Heute rief der Erlaß des Regierungskommissars für Versorgung große Aufregung hervor. Es wurde verfügt: Die Hausmeister haben alle Lebensmittelvorräte und Betriebsmaterialien wie Holz und Kohle zu registrieren und zu melden.



PublisherVerlag Volk und Welt, Berlin
Source of the quotation43-47

minimap