Nemes Nagy Ágnes: Sturm (Vihar in German)

Portre of Nemes Nagy Ágnes

Vihar (Hungarian)

Egy ing rohan a réten.
Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.

Ott futnak ők. A vásznak.
Villámok torkolattüze alatt
már hadseregnyi végső mozdulat,
ahogy rohannak, zászlók, lepedők,
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel
lehasadt orrvitorla, rongy,
a szünhetetlen zöld mezőben
bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.

Kilépek én, bár mozdulatlan,
körvonalamból kifutok,
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyujtott karral őket –
Most arcra buknak.
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.

Utánuk nem marad
a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.



PublisherNemes Nagy Ágnes összegyûjtött versei 2. jav. kiad., Osiris Kiadó, 2003

Sturm (German)

Ein Hemd treibt durch die Wiesen.
Der Sturm, der weht bei Tag, bei der Nacht,
hat es von der Leine gerissen,
jetzt taumelt es nieder ins giftgrüne Gras:
ein Verwundeter in grotesker
Choreographie.

Dort jagen sie weiter. Leinwand
in den Blitzen des Mündungsfeuers,
eine Armee in letzter Bewegung,
Fahnen im Angriff die Leintücher,
das unvergeßliche Gezisch
zerreißender Segel. Fetzen
im ewigen Wiesengrün
fallend, sich erhebend,
aufleuchtet das letzte Weiß
im Massengrab.

Ich trete hinaus. Bewegungslos
verlasse ich meinen Umriß,
der um ein wenig noch durchsichtigere
gestreckte Körper läuft ihnen nach,
ein halb Verrückter seinem entflohenen Vogel,
ein dürrer Baum, der hilflos rudert, sie
mit gereckten Armen zurückruft.

Und sie fallen aufs Gesicht.
Mit einer weißflügelig großen Bewegung
steht das Haar noch einmal auf,
schießt es hoch, eine pathetische Illustration,
schießt es hoch, die Auferstehung der Leiber,
aus Wasser wehende Unaufhörlichkeit,
krachend wie Schüsse.

Und nachher nichts,
eine Wiese. Der Ruf einer Geste.
Das Grün des Grases. Die See.



minimap