Ottlik Géza: Škola na hranici (detail) (Iskola a határon (részlet) in Czech)

Portre of Ottlik Géza

Iskola a határon (részlet) (Hungarian)

Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.
Ha jól emlékszem, szeptember harmadika volt. Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebédutántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik hálóteremben. Sütött a nap.
A nagy épület még kongott az ürességtől. Innét a második emeletről látni lehetett némelyik ablakból, ahol a gesztenyefák lombja nem ért össze, a nagyobbik gyakorlóteret. Néhány pótvizsgás és szabadságról visszamaradt negyedéves rúgta lent a labdát, messziről pedig, az egyik oldalsó fasor felől, hamis és akadozó trombitaszó hallatszott. „Aki nem lép egyszerre – nem kap rétest estére” – ezt próbálgatta a kürtös, nem sok sikerrel, de emberfeletti türelemmel, s nyilván sétálgatva, mert hol közeledett a hang, hol távolodott, hol egészen elhalt. A végtelen csöndben egyszerre csak kivágódott az üvegajtó nagy csörömpöléssel, s valaki belépett, és harsány hangon, szinte kurjantva, így kiáltott:
– Hejnatter!
Ez az indulatos és meglehetősen furcsa jelenség egy zsákvászon egyenruhás, kéksapkás fiúcska volt. Még egyszer elordította magát, már-már duhaj türelmetlenséggel, anélkül hogy várt volna.
– Hejnatter!!
Már mindnyájan feléje fordultunk. Most láttam csak, hogy az egyik szeme hibás. Gyulladt volt, vagy kicsit hályogos, vagy csak felemás szeme volt, nem tudom: de a fél szeme valahogyan hibásnak tűnt. Akármilyen őrjöngve kiabált, egészen higgadtnak látszott a testtartása.
– Hejnatter! – kiáltotta harmadszor is, ahogy kihívóan sorra szemügyre vett bennünket. –Nincs itt? Vagy süket?
Egyikünk, aki már javában feléje lépegetett, békés hangon felelte:
– Én vagyok. De nem Hejnatter a nevem, hanem Eynatten. Tessék?!
– Ne pofázz! – mordult rá a hibás szemű zsávolyruhás. Aztán egy darabig nem szólt. Szándékosan szünetet tartott, s végül utálkozva elfordította a fejét.
– Menjen le a zeneszobába – mondta végre. – Az édesapja várja.
– Köszönöm – mondta a másik habozva. Megindult az ajtó felé.
– Nincs „köszönöm” – szólt utána a hibásszemű dühösen. – Hallja? Nincs tessék, és nincs köszönöm. Állj! Hátraarc!
Az Eynatten nevű megfordult.
– Álljon vigyázzba! – meredt rá a másik. – Én negyedéves vagyok.
Eynatten zavartan mosolygott, és nem tudta, hogy mit csináljon.
– Akkor beszéljen csak, ha kérdezem. Érti? – A zsávolyruhás negyedéves végignézett megint az újoncokon. – Azt mondjuk, hogy „parancs!”, és azt, hogy „igenis!”. Értik? Eh – intett aztán megvetően Eynatten felé –, menjen a fenébe. – Látszott, hogy tud uralkodni magán. De minthogy a másik meglehetősen lassan indult újra kifelé, még utánakiáltott: – Futólépést!
Eynatten meggyorsította a lépteit, anélkül hogy megfordult volna. Mi többiek eddig némán néztük a jelenetet. Most megmozdult egyikünk. Egy-két lépést tett a hibásszemű felé. Nagyon idegesen szólalt meg: nyurga, barna szemű fiú volt.
– Te mit parancsolgatsz itt?
A negyedéves hirtelen feléje fordult, megdöbbenve.
– Vicceltél vele? – kérdezte újra a barna szemű fiú támadóan.
A hibásszemű mintha elfehéredett volna. Csak lassan szólalt meg és csöndesebb hangon:
– Magának nem tetszik valami? – Aztán keményebben kérdezte: – Hogy hívják?
– Ne kiabálj itt – mondta a barna szemű újonc kitérően.
– Mi a neve?
A fiú egy lépést hátrált, akaratlanul, mintha inába szállt volna a bátorsága, s nem felelt.
– Mi a neve? Nem meri megmondani?
– Medve Gábor! – mondta ideges dühvel a másik.
A negyedéves gúnyosan elmosolyodott. Szótlanul méregette egy darabig az újoncot, aztán kurtán fölnevetett, s odavetett két szót, ilyesfélét: „Nna! Majd!”
Medve Gábor megint két-három lépést tett feléje, s talán szégyellvén előbbi pillanatnyi meghátrálását, szemtelen hangon azt kérdezte:
– És mi a te neved?
A negyedéves arca fehérből vörösbe váltott. Ordítani kezdett, egészen más hangon, amiből nyomban kiderült, hogy eddig voltaképpen csak elnézően tréfálódott velünk.
– Most már elég volt! Ha be nem fogja a pofáját, hát ellátom a baját ennek az egész koszos újoncbandának! A kurva istenit az anyjának!
Valamennyien megrettentünk, talán a szokatlan, durva káromkodásaitól, de talán inkább attól, hogy még dühöngésében is meg tudta őrizni valahogyan a vészjósló nyugalmát. Dermedt csönd támadt, ahogy elhallgatott. Tisztán hallatszott lentről a labda ütemes döngése és messziről a kürtös lankadatlan trombitálása, ramm-tara-ramm-tata pamm-papa-pamm, nem kap rétest estére…
Ezt az ijedelmet és mozdulatlanságot most váratlanul egy másik társunk törte meg. Félénknek látszó, lányos arcú fiú volt; kicsit mereven odalépett a negyedéves elé, és teljes komolysággal így szólt:
– Isten nevét hiába fel ne vedd.
A hibásszemű elképedve fordult feléje. Most elvesztette a nyugalmát. Dadogni kezdett. Csak annyit értettünk belőle, hogy ránk káromkodik, ilyen-olyan újoncok, aztán hirtelen sarkon fordult, és kivágtatott a hálóteremből.
Valaki felnevetett. A szomszédomhoz fordultam, és kissé nyugtalanul megkérdeztem: „Mit akar ez velünk?” De a másik csak vállat vont, szívélyesség nélkül – elálló fülű, puha arcú és puha testű fiú volt, a száját nyitva felejtette –, aztán, mintegy túlesve az ijedségen, kihúzta ágya alól a táskáját, kivett belőle egy papírdobozt, kinyitotta a dobozt, kiválasztott egyet a sorbarakott linzerszeletek közül, megette, s utána mindent megint visszarakott, dobozt a bőröndbe, bőröndöt az ágy alá, s lecsillapodva leült az ágy szélére. Medve Gábor az ablakban könyökölt egyedül.
Egy másik társunk, egy sűrű szemöldökű, széles szájú fiú, odafutott az üveges ajtóhoz, és utánanézett a negyedévesnek kíváncsian. Aztán odalépett a lányos képű újonchoz, s mosolyogva, udvariasan megkérdezte tőle:
– Téged hogy hívnak?
– Engem Tóth Tibornak – felelte a lányosképű. Nem mosolygott vissza a sűrűszemöldökűre. Hamvas, gyengéd rajzú arcán közöny tükröződött. Hasított szeme volt, mint két megnyúlt mandula, s a hosszú pillái alól tartózkodó hűvösséggel nézett társára.
– Hehe, jól kitol tál vele – mondta a széles szájú fiú rendületlen nyájassággal.
– Kivel?
– Hát azzal a hülyével, aki itt káromkodott.
Tóth Tibor csodálkozó arcot vágott.
– Miért hülye?
– Hát nem hülye?
– Szeresd felebarátodat mint tenmagadat – mondta a lányos képű Tóth Tibor.
Én is odanéztem, a szomszédom is odanézett, még Medve Gábor is hátrafordult az ablakban.
– Hogy? Mi?
Tóth Tibor megismételte, amit mondott, dacosan, de nem ellenségesen. Volt ugyan egy kis szemtelen vonás süldőlányarcán, mégis nyilvánvalónak látszott, hogy nem tréfál. A sűrű szemöldökű fiú erre nem tudott mit mondani. Zavartan állt egyik lábáról a másikra, amikor szerencsére visszaérkezett a mosdóból az a cigányos hajnövésű társunk, aki a felvételi vizsgán olyan folyékony és értelmes feleleteket adott. Törülközőt, szappant tartott a kezében, és egyenesen hozzájuk lépett, látván, hogy történt valami.
– Mi az? – nézett Tóth Tiborra.
A másik felelt helyette:
– Hát te nem voltál bent?
– Nem. Csak megmosdottam egy kicsit – mondta. Aztán, amit egyikünk sem tett, kezet nyújtott, és bemutatkozott: – Czakó Pál.
– Formes Attila – mondta a sűrű szemöldökű fiú.
Délelőtt már hallottuk egymás nevét, de még nagyon meg voltunk illetődve, s nemigen figyeltünk ilyesmire; bár most az volt az érzésem, hogy emlékszem erre a névre. Czakó sorra bemutatkozott valamennyiünknek. Ledobta ágyára a mosdófelszerelését, s úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel odalépett az én szomszédomhoz is. A szeplős, puha fiú kiegyenesedett, ugyanis időközben megint előhúzta útitáskáját az ágy alól, kiszedte belőle a keménypapír dobozt, kivett egy újabb süteményt, megette, visszarakott mindent, dobozt a táskába, táskát az ágy alá, és Czakó éppen akkor ért oda hozzá, amikor a biztonság kedvéért még egyszer lehajolt, hogy kipróbálja, jól bezárta-e a bőröndöt. Kiegyenesedett tehát.
– Orbán Elemér vagyok – mondta tárgyilagosan.
Nem volt kövér, csak puha. Nyakszirtjén a katonazubbony magas gallérjából kiállt két fehér vászoncsík, annak a keményített pántnak a két vége, amelyet Bognár tiszthelyettes „nyakszegély”-nek nevezett. Mi újoncok ugyanis nem nyári zsávolyruhát kaptunk, hanem rézgombos, fekete posztó „waffenrock”-ot és fekete posztónadrágot, természetesen hosszú nadrágot, amilyenben még soha nem jártunk. Pedig szép, meleg ősz volt, azaz tulajdonképpen még csak nyárutó, de itt a hegyek közt kissé már őszies volt az ég.
Medve Gábor ezt az eget nézte az ablakból. Legalábbis a kézirata, amit harmincnégy év múlva elküldetett nekem, így kezdődik, egyes szám harmadik személyben:
… 



Source of the quotationO. G.
Bookpage (from–to)Iskola a határon, p. 23-29, Magvető Kiadó, Budapest

Škola na hranici (detail) (Czech)

Tímto citátem začíná rukopis Gábora Medva, který jsem dostal zanedlouho po jeho smrti. NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI. Byl to nápis na starém domě v městečku na hranici, kde jsem byl na podzim roku 1923 přijat se sedmi dalšími chlapci do druhého ročníku nižší vojenské reálky.
Pamatuji-li se dobře, bylo to třetího září. Dopoledne jsme prošli dost ledabylou přijímací zkouškou; na promenádni cestě u hlavního vchodu, blízko vodotrysku, jsme se rozloučili s rodiči nebo s doprovodem; ve skladišti v podkroví nám dali uniformu, holič v občanském oděvu nám dohola opižlal tmavé i blond hlavy nulovým strojkem a pák od oběda jsme nečinně bloumali po jedné z rozměrných ložnic. Svítilo slunce.
Rozlehlá budova ještě duněla prázdnotou. Odtud, z druhého patra, jsme mohli z některých oken, před nimiž nesplývaly koruny kaštanů, vidět větší cvičiště. Několik chlapců ze čtvrtého ročníku, kteří dělali reparát a nejeli na prázdniny, kopalo dole merunu a z dálky, od jedné z bočních alejí, sem doléhal falešný a zadrhávající hlas trubky. “Já jsem rád, já jsem rád, že jsem frekventant,“ pokoušel se zatroubit trubač s nevelkým úspěchem, avšak s nadlidskou trpělivostí, a zřejmě se při svém hudebním výkonu procházel, protože zvuky se hned blížily, hned vzdalovaly a občas i docela odumřely. V nekonečném tichu se pojednou s ohlušujícím řinkotem rozletěly skleněné dveře, kdosi vstoupil a pronikavým hlasem zvolal, či spiš zahulákal:
“Hejnatter!“
Ta zlostná a dosti divná osoba byl chlapeček v plátěné uniformě a v modré čepici. Hned po prvním zvoláni, aniž chvíli vyčkal, zařval znovu, s netrpělivostí až furiantskou.
“Hejnatter !“
Všiclini jsme se k němu otočili. Teprve ted jsem viděl, že má jedno oko vadné. Zanícené, nebo trochu potažené, nebo měl jen každé oko jiné, nevím; v každém případě mi připadalo, že to nemá s jedním okem v pořádku. Třebaže řval jako šílenec, zdálo se, že jeho postoj vyjadřuje dokonalý klid.
“Hejnatter,“ vykřikl i potřetí a vyzývavě si nás prohlížel. “Není tu? Nebo je hluchý?“
Jeden z nás k němu vykročil a pokojně odpověděl: “To jsem já. Jenže se nejmenuju Hejnatter, ale Eynatten. Prosím?“
“Drž hubu,“ obořil se na něho krkavec v keprových šatech. Pak chvíli mlčel. Úmyslně udělal pauzu a potom otráveně odvrátil hlavu.
“Běžte dolů do hudebního sálu,“ řekl konečně. “Čeká vás tam otec.“
“Děkuji,“ řekl druhý hoch po chvilce zaváháni. Vykročil ke dveřím.
“Žádné děkuji,“ vztekle po něm hodil krkavec. “Slyšel jste? Žádné prosím a žádné děkuji. Stát! Čelem-vzad!“ Chlapec, který se jmenoval Eynatten, se obrátil. “Postavte se do pozoru,“ vybafl na něho ten druhý. “Já jsem ze čtvrtého ročníku.“
Eynatten se zmateně usmíval a nevěděl, co má dělat. “Mluvte, jen když se vás ptám. Rozumíte?“ Kvartán v keprové uniformě se znovu rozhlédl po nováčcích. “Tady se říká “rozkaz“ a říká se “anoprosím“, rozumíte? No,“ mávl pak pohrdavě rukou směrem k Eynattenovi, “jděte do háje.“ Bylo zřejmé, že se umí ovládat. Ale protože Eynatten si vyšlapoval ke dveřím dosti loudavě, ještě za ním houkl: “Poklusem!“
Eynatten zrychlil krok, aniž se obrátil. My ostatní jsme dosud sledovali výstup mlčky. Nyní se jeden z nás pohnul. Udělal krok nebo dva směrem ke krkavci a promluvil velmi nervózně; byl to vytáhlý chlapec s hnědýma očima:
“Co ty tu máš co poroučet?“
Kvartán se náhle a velmi překvapeně k němu obrátil.
“To měl být žert?“ zeptal se hnědooký chlapec znovu, útočně.
Krkavec jako by zbělel. Ozval se zvolna a tišším hlasem
“Vám se na tom něco nelíbí?“ Pak se zeptal důrazněji: “Jak se jmenujete?“
“Nekřič tady,“ řekl hnědooký nováček vyhýbavě. “Vaše jméno?“
Chlapec mimoděk ustoupil o krok, jako by ztratil odvahu, ale neodpověděl.
“Vaše jméno? Máte strach mi ho říct?“
“Gábor Medve!“ řekl nevrle ten druhý.
Kvartán se ironicky ušklíbl. Beze slova si chvilku měřil nováčka, pak se krátce zasmál a uplivl dvě slůvka, něco jako:
“Nno! Však!“
Gábor Medve se k němu zase přiblížil o dva tři kroky, a snad protože se zastyděl za svůj předchozí ústup, drzým tónem se ho zeptal:
“A jak se jmenuješ ty?“
Pobledlá kvartánova tvář zvolna zrudla. Začal řvát úplně jiným hlasem, z čehož bylo rázem zřejmé, že dosud s námi vlastně jen blahosklonně žertoval:
“Už toho mám dost! Jestli nebudete držet hubu, zatočím s vámi i s celou tou špinavou bandou všivých nováčků. Nepomůže vám ani fousatej pánbu vaší kurevský mimy!“
Všichni jsme se zděsili, snad těch nezvykle hrubých nadávek, ale ještě spíš toho, že krkavec i v běsnění dovedl zachovat zlověstný klid. Když zmlkl, nastalo mrazivé ticho. Zezdola jasně doléhalo rytmické dunění míče a zdálky neochvějné troubení, ram-ta-ni, ram-ta-rá, že jsem frekventant...
Zděšení a nehybnost zcela neočekávaně porušil jiný náš spolužák. Byl to chlapec s dívčí tváří, vypadal plaše; trochu strnule přistoupil ke kvartánovi a s hlubokou vážností řekl:
“Nepoužiješ jména božího nadarmo.“
Krhavec se k němu obrátil. Vyrazilo mu to dech a připravilo i o ten divný klid. Začal koktat. Pochopili jsme jenom, že nám nadává, jako že nováčkové to a ono, pak se náhle otočil na podpatku a vyřítil se z ložnice.
Kdosi se zasmál. Obrátil jsem se k sousedovi a znepokojeně se zeptal:
“Co po nás vlastně chce?“ Ale ten jen neurčitě pokrčil rameny - byl to chlapec s odstálýma ušima, s měkkým obličejem i měkkým tělem a zapomněl zavřít ústa - potom jako by se vzpamatoval z leknutí, vytáhl zpod postele kufr, vzal z něho papírovou krabici, otevřel ji, vybral si jeden z řady pěkně narovnaných lineckých řezů, snědl ho a zase všechno uložil na místo, krabici do kufru, kufr pod postel a spokojeně se usadil na lůžku. Gábor Medve stál u okna a opíral si hlavu loktem. Sám.
Jiný náš spolužák, chlapec s hustým obočím a širokými ústy, doběhl ke skleněným dveřím a díval se zvědavě za kvartánem. Potom přistoupil k nováčkovi s dívčí tváří a usměvavě, zdvořile se ho zeptal
“Jak se jmenuješ?“
“Tibor Tóth,” odpověděl chlapec. Tazatelův úsměv neopětoval. Jeho svěží tvář s jemnými rysy vyjadřovala netečnost. Měl podlouhle řezané oči, jako dvě, otevřené mandle, a zpod dlouhých řas zíral na svého společníka chladně a odměřeně.
“Hehe, tys mu to pane dal,“ řekl ten s širokými ústy. Chladná odezva neotřásla jeho vlídností.
“Komu?“
“No přece tomu blbci, co tu tak nadával.“ Tibor Tóth se zatvářil udiveně:
“Proč říkáš blbec?“
“A copak není blbec?“
“Miluj svého bližního jako sebe samého,“ řekl něžný Tibor Tóth.
Podíval jsem se po nich, můj soused taky, dokonce i Gábor Medve se otočil.
“Co? Jak?“
Tibor Tóth svá slova opakoval, vzdorně, ale nikoliv nepřátelsky. Na jeho tváři dospívající dívenky se sice mihl jakýsi impertinentní rys, ale bylo zřejmé, že nežertutuje. Chlapec s hustým obočím nevěděl, co na to říct. Ve zmatku přešlápl z nohy na nohu, ale naštěstí se vrátil z umývárny náš spolužák s cikánsky tuhými vlasy, které při přijímací zkoušce tak pohotově a plynule odpovídal. V ruce nesl ručník a mýdlo a přistoupil rovnou k ním, protože poznal, že se něco stalo.
“Co je?“ pohlédl na Tibora Tótha.
Místo něho odpověděl druhý hoch:
“Ty jsi u toho nebyl?“ 



Source of the quotationŠkola na hranici, p. 23-27, Odeon, Praha, 1959

minimap