Ottlik Géza: Die Schule an der Grenze (detail) (Iskola a határon (részlet) in German)

Portre of Ottlik Géza

Iskola a határon (részlet) (Hungarian)

Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.
Ha jól emlékszem, szeptember harmadika volt. Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebédutántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik hálóteremben. Sütött a nap.
A nagy épület még kongott az ürességtől. Innét a második emeletről látni lehetett némelyik ablakból, ahol a gesztenyefák lombja nem ért össze, a nagyobbik gyakorlóteret. Néhány pótvizsgás és szabadságról visszamaradt negyedéves rúgta lent a labdát, messziről pedig, az egyik oldalsó fasor felől, hamis és akadozó trombitaszó hallatszott. „Aki nem lép egyszerre – nem kap rétest estére” – ezt próbálgatta a kürtös, nem sok sikerrel, de emberfeletti türelemmel, s nyilván sétálgatva, mert hol közeledett a hang, hol távolodott, hol egészen elhalt. A végtelen csöndben egyszerre csak kivágódott az üvegajtó nagy csörömpöléssel, s valaki belépett, és harsány hangon, szinte kurjantva, így kiáltott:
– Hejnatter!
Ez az indulatos és meglehetősen furcsa jelenség egy zsákvászon egyenruhás, kéksapkás fiúcska volt. Még egyszer elordította magát, már-már duhaj türelmetlenséggel, anélkül hogy várt volna.
– Hejnatter!!
Már mindnyájan feléje fordultunk. Most láttam csak, hogy az egyik szeme hibás. Gyulladt volt, vagy kicsit hályogos, vagy csak felemás szeme volt, nem tudom: de a fél szeme valahogyan hibásnak tűnt. Akármilyen őrjöngve kiabált, egészen higgadtnak látszott a testtartása.
– Hejnatter! – kiáltotta harmadszor is, ahogy kihívóan sorra szemügyre vett bennünket. –Nincs itt? Vagy süket?
Egyikünk, aki már javában feléje lépegetett, békés hangon felelte:
– Én vagyok. De nem Hejnatter a nevem, hanem Eynatten. Tessék?!
– Ne pofázz! – mordult rá a hibás szemű zsávolyruhás. Aztán egy darabig nem szólt. Szándékosan szünetet tartott, s végül utálkozva elfordította a fejét.
– Menjen le a zeneszobába – mondta végre. – Az édesapja várja.
– Köszönöm – mondta a másik habozva. Megindult az ajtó felé.
– Nincs „köszönöm” – szólt utána a hibásszemű dühösen. – Hallja? Nincs tessék, és nincs köszönöm. Állj! Hátraarc!
Az Eynatten nevű megfordult.
– Álljon vigyázzba! – meredt rá a másik. – Én negyedéves vagyok.
Eynatten zavartan mosolygott, és nem tudta, hogy mit csináljon.
– Akkor beszéljen csak, ha kérdezem. Érti? – A zsávolyruhás negyedéves végignézett megint az újoncokon. – Azt mondjuk, hogy „parancs!”, és azt, hogy „igenis!”. Értik? Eh – intett aztán megvetően Eynatten felé –, menjen a fenébe. – Látszott, hogy tud uralkodni magán. De minthogy a másik meglehetősen lassan indult újra kifelé, még utánakiáltott: – Futólépést!
Eynatten meggyorsította a lépteit, anélkül hogy megfordult volna. Mi többiek eddig némán néztük a jelenetet. Most megmozdult egyikünk. Egy-két lépést tett a hibásszemű felé. Nagyon idegesen szólalt meg: nyurga, barna szemű fiú volt.
– Te mit parancsolgatsz itt?
A negyedéves hirtelen feléje fordult, megdöbbenve.
– Vicceltél vele? – kérdezte újra a barna szemű fiú támadóan.
A hibásszemű mintha elfehéredett volna. Csak lassan szólalt meg és csöndesebb hangon:
– Magának nem tetszik valami? – Aztán keményebben kérdezte: – Hogy hívják?
– Ne kiabálj itt – mondta a barna szemű újonc kitérően.
– Mi a neve?
A fiú egy lépést hátrált, akaratlanul, mintha inába szállt volna a bátorsága, s nem felelt.
– Mi a neve? Nem meri megmondani?
– Medve Gábor! – mondta ideges dühvel a másik.
A negyedéves gúnyosan elmosolyodott. Szótlanul méregette egy darabig az újoncot, aztán kurtán fölnevetett, s odavetett két szót, ilyesfélét: „Nna! Majd!”
Medve Gábor megint két-három lépést tett feléje, s talán szégyellvén előbbi pillanatnyi meghátrálását, szemtelen hangon azt kérdezte:
– És mi a te neved?
A negyedéves arca fehérből vörösbe váltott. Ordítani kezdett, egészen más hangon, amiből nyomban kiderült, hogy eddig voltaképpen csak elnézően tréfálódott velünk.
– Most már elég volt! Ha be nem fogja a pofáját, hát ellátom a baját ennek az egész koszos újoncbandának! A kurva istenit az anyjának!
Valamennyien megrettentünk, talán a szokatlan, durva káromkodásaitól, de talán inkább attól, hogy még dühöngésében is meg tudta őrizni valahogyan a vészjósló nyugalmát. Dermedt csönd támadt, ahogy elhallgatott. Tisztán hallatszott lentről a labda ütemes döngése és messziről a kürtös lankadatlan trombitálása, ramm-tara-ramm-tata pamm-papa-pamm, nem kap rétest estére…
Ezt az ijedelmet és mozdulatlanságot most váratlanul egy másik társunk törte meg. Félénknek látszó, lányos arcú fiú volt; kicsit mereven odalépett a negyedéves elé, és teljes komolysággal így szólt:
– Isten nevét hiába fel ne vedd.
A hibásszemű elképedve fordult feléje. Most elvesztette a nyugalmát. Dadogni kezdett. Csak annyit értettünk belőle, hogy ránk káromkodik, ilyen-olyan újoncok, aztán hirtelen sarkon fordult, és kivágtatott a hálóteremből.
Valaki felnevetett. A szomszédomhoz fordultam, és kissé nyugtalanul megkérdeztem: „Mit akar ez velünk?” De a másik csak vállat vont, szívélyesség nélkül – elálló fülű, puha arcú és puha testű fiú volt, a száját nyitva felejtette –, aztán, mintegy túlesve az ijedségen, kihúzta ágya alól a táskáját, kivett belőle egy papírdobozt, kinyitotta a dobozt, kiválasztott egyet a sorbarakott linzerszeletek közül, megette, s utána mindent megint visszarakott, dobozt a bőröndbe, bőröndöt az ágy alá, s lecsillapodva leült az ágy szélére. Medve Gábor az ablakban könyökölt egyedül.
Egy másik társunk, egy sűrű szemöldökű, széles szájú fiú, odafutott az üveges ajtóhoz, és utánanézett a negyedévesnek kíváncsian. Aztán odalépett a lányos képű újonchoz, s mosolyogva, udvariasan megkérdezte tőle:
– Téged hogy hívnak?
– Engem Tóth Tibornak – felelte a lányosképű. Nem mosolygott vissza a sűrűszemöldökűre. Hamvas, gyengéd rajzú arcán közöny tükröződött. Hasított szeme volt, mint két megnyúlt mandula, s a hosszú pillái alól tartózkodó hűvösséggel nézett társára.
– Hehe, jól kitol tál vele – mondta a széles szájú fiú rendületlen nyájassággal.
– Kivel?
– Hát azzal a hülyével, aki itt káromkodott.
Tóth Tibor csodálkozó arcot vágott.
– Miért hülye?
– Hát nem hülye?
– Szeresd felebarátodat mint tenmagadat – mondta a lányos képű Tóth Tibor.
Én is odanéztem, a szomszédom is odanézett, még Medve Gábor is hátrafordult az ablakban.
– Hogy? Mi?
Tóth Tibor megismételte, amit mondott, dacosan, de nem ellenségesen. Volt ugyan egy kis szemtelen vonás süldőlányarcán, mégis nyilvánvalónak látszott, hogy nem tréfál. A sűrű szemöldökű fiú erre nem tudott mit mondani. Zavartan állt egyik lábáról a másikra, amikor szerencsére visszaérkezett a mosdóból az a cigányos hajnövésű társunk, aki a felvételi vizsgán olyan folyékony és értelmes feleleteket adott. Törülközőt, szappant tartott a kezében, és egyenesen hozzájuk lépett, látván, hogy történt valami.
– Mi az? – nézett Tóth Tiborra.
A másik felelt helyette:
– Hát te nem voltál bent?
– Nem. Csak megmosdottam egy kicsit – mondta. Aztán, amit egyikünk sem tett, kezet nyújtott, és bemutatkozott: – Czakó Pál.
– Formes Attila – mondta a sűrű szemöldökű fiú.
Délelőtt már hallottuk egymás nevét, de még nagyon meg voltunk illetődve, s nemigen figyeltünk ilyesmire; bár most az volt az érzésem, hogy emlékszem erre a névre. Czakó sorra bemutatkozott valamennyiünknek. Ledobta ágyára a mosdófelszerelését, s úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel odalépett az én szomszédomhoz is. A szeplős, puha fiú kiegyenesedett, ugyanis időközben megint előhúzta útitáskáját az ágy alól, kiszedte belőle a keménypapír dobozt, kivett egy újabb süteményt, megette, visszarakott mindent, dobozt a táskába, táskát az ágy alá, és Czakó éppen akkor ért oda hozzá, amikor a biztonság kedvéért még egyszer lehajolt, hogy kipróbálja, jól bezárta-e a bőröndöt. Kiegyenesedett tehát.
– Orbán Elemér vagyok – mondta tárgyilagosan.
Nem volt kövér, csak puha. Nyakszirtjén a katonazubbony magas gallérjából kiállt két fehér vászoncsík, annak a keményített pántnak a két vége, amelyet Bognár tiszthelyettes „nyakszegély”-nek nevezett. Mi újoncok ugyanis nem nyári zsávolyruhát kaptunk, hanem rézgombos, fekete posztó „waffenrock”-ot és fekete posztónadrágot, természetesen hosszú nadrágot, amilyenben még soha nem jártunk. Pedig szép, meleg ősz volt, azaz tulajdonképpen még csak nyárutó, de itt a hegyek közt kissé már őszies volt az ég.
Medve Gábor ezt az eget nézte az ablakból. Legalábbis a kézirata, amit harmincnégy év múlva elküldetett nekem, így kezdődik, egyes szám harmadik személyben:
… 



Source of the quotationO. G.
Bookpage (from–to)Iskola a határon, p. 23-29, Magvető Kiadó, Budapest

Die Schule an der Grenze (detail) (German)

Non est volentis. Mit diesem Zitat beginnt Gäbor Medves Manuskript, das ich kurz nach seinem Tod erhielt. Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei*. So lautete die Inschrift eines alten Hauses in jener Stadt an der Grenze, wo ich im Herbst 1923 zusammen mit sieben anderen in den zweiten Jahrgang der Militärunterrealschule aufgenommen wurde.
Wenn ich mich recht erinnere, war es der 3. September. Am Vormittag hatten wir eine oberflächliche Prüfung hinter uns gebracht, danach verabschiedeten wir uns am Springbrunnen der Allee, der dem Haupteingang gegenüberlag, von unseren Eltern oder Begleitern. Bald darauf verpaßte man uns in der Kleiderkammer unterm Dach die Uniformen, ein Barbier in Zivil schor uns die blonden und braunen Köpfe kahl, und nachdem wir Mittag gegessen hatten, lungerten wir in einem der Schlafsäle im zweiten Stock herum. Draußen schien die Sonne.
Das riesige Gebäude gähnte noch vor Leere. Von manchen Fenstern des Schlafsaales aus, dort, wo die Kronen der Kastanienbäume einander nicht berührten, konnten wir auf den größeren der beiden Exerzierplätze hinabsehen. Ein paar Zöglinge, die eine Nachprüfung machen mußten, um versetzt zu werden, und einige vom vierten Jahrgang, die nicht in, die Ferien gefahren waren, spielten dort Fußball. Von weiter hinten, aus einer der Nebenalleen, drangen die stockenden, falschen Töne einer Trompete herüber. „Wer nicht geht im Gleichschritt, bekommt auch keinen Nachtisch", versuchte der Trompeter zu blasen, mit herzlich wenig Erfolg, aber mit übermenschlicher Geduld und offenbar auf und ab gehend, denn mal näherte sich das Geschmetter, mal entfernte es sich. Schließlich verstummte es.
In der unendlichen Stille, die nun einsetzte, flog plötzlich unter heftigem Klirren die Glastür auf, jemand trat ein und rief mit schallender, fast brüllender Stimme: „Hejnatter!"
Die aufgeregte und recht sonderbare Erscheinung war ein kleiner Junge in Drillichuniform und blauer Mütze. Ohne eine Antwort abzuwarten, schrie er noch einmal, nun bereits fuchsteufelswild vor Ungeduld: „Hejnatter!"
Wir wandten uns alle ihm zu. Da erst sah ich, daß er einen Augenfehler hatte. Das eine Auge war entzündet oder etwas getrübt, vielleicht hatte er aber auch nur zwei ungleiche Augen, ich weiß es nicht, mit einem Auge war jedenfalls irgend etwas nicht in Ordnung. Und wie ohrenzerreißend er auch brüllte, seine Haltung war völlig gelassen.
„Hejnatter!" schrie er zum drittenmal und sah uns der Reihe nach herausfordernd an. „Nicht da? Oder taub?"
Einer von uns ging auf ihn zu und antwortete in ruhigem Ton: „Ich bin's. Aber ich heiße nicht Hejnatter, sondern Eynatten. Bitte?"
„Halt die Klappe!" knurrte ihn der Trübäugige an. Dann sagte er eine Zeitlang gar nichts, hüllte sich demonstrativ in Schweigen und wandte angewidert den Kopf ab.
„Gehen Sie runter in den Musiksaal", sagte er schließlich. „Ihr Vater wartet auf Sie."
„Danke", sagte der andere zaudernd und setzte sich in Bewegung.
„Hier gibt's kein Danke", rief ihm der Junge mit dem Augenfehler wütend nach. „Verstanden? Weder bitte noch danke. Halt! Kehrt!"
Der Junge namens Eynatten drehte sich um.
„Nehmen Sie gefälligst Haltung an!" wetterte der andere. „Ich bin vom vierten Jahrgang."
Eynatten lächelte verlegen und wußte nicht, was er machen sollte.
„Und reden Sie nur, wenn Sie gefragt werden. Verstanden?" Abermals ließ er den Blick von einem zum anderen von uns Neulingen wandern. „Sie haben zu antworten: Zu Befehl! oder: Jawohl! Verstanden? Ach", machte er dann und winkte verächtlich ab. „Zum Teufel mit Ihnen!" Man merkte ihm an, daß er sich beherrschen konnte. Da der andere nur zögernd weiterging, schrie er ihm nach: „Laufschritt!"
Eynatten beschleunigte das Tempo, ohne sich umzublicken. Wir anderen hatten der Szene stumm zugesehen. Nun rührte sich einer von uns. Er tat ein, zwei Schritte auf den Trübäugigen zu. Es war ein hochaufgeschossener Junge mit braunen Augen. Mit nervös klingender Stimme fragte er: „Was hast du hier herumzukommandieren?
Der Junge mit dem Augenfehler starrte ihn verblüfft an.
„Oder hast du ihn nur verulkt?" fragte der andere aggressiv.
Der Trübäugige schien zu erblassen. Erst nach einer Weile fragte er, leiser als zuvor: „Paßt Ihnen irgendwas nicht?" Dann aber fuhr er in härterem Ton fort: „Wie heißen Sie?"
„Brüll doch nicht so!" antwortete der Neuling ausweichend.
„Ihr Name?"
Unwillkürlich wich der Junge einen Schritt zurück, als sei ihm das Herz in die Hosen gerutscht, und gab keine Antwort.
„Wie Ihr Name ist! Sie haben wohl keine Traute, ihn zu nennen?"
„Gábor Medve", stieß der andere mit nervöser Wut hervor.
Der Trübäugige grinste höhnisch. Er musterte den Neuling eine Weile schweigend, dann lachte er kurz auf und warf ihm zwei Worte zu: „Na, dann" oder etwas Ähnliches.
Gábor Medve trat wieder ein paar Schritte auf ihn zu und fragte
- wohl weil er sich wegen seines Zurückweichens schämte - in frechem Ton: „Und du, wie heißt du denn?"
Das eben noch weiße Gesicht des Trübäugigen lief knallrot an.
Er brüllte von neuem los, aber diesmal mit völlig anderer Stimme, die deutlich machte, daß er bis dahin nur nachsichtig mit uns gescherzt hatte.
„Jetzt langt's mir aber!" donnerte er. „Halten Sie das Maul, Sie Hurensohn, sonst kann diese ganze dreckige Neulingsbande was erleben! Himmelherrgott noch mal! Da könnte man doch kerzengrade in die Luft scheißen!"
Wir waren vor Schreck wie gelähmt, es war wohl weniger der ungewöhnlich derbe Fluch, der uns zur Bildsäule erstarren ließ,, als vielmehr die Tatsache, daß der Trübäugige selbst bei einem solchen Wutausbruch seine unheilverkündende Ruhe zu bewahren wußte. Als er verstummte, trat lastende Stille ein. Deutlich war von unten das taktmäßige Aufschlagen des Fußballs und. aus der Ferne wieder das unermüdliche Geschmetter des Trompeters zu hören: ram-tara-ram-tata - bekommt auch keinen Nachtisch ...
Dieses entsetzte und reglose Schweigen wurde unerwartet von einem anderen aus unserer Mitte unterbrochen, einem scheu wirkenden Jungen mit mädchenhaften Zügen. Etwas steif trat er vor den Burschen aus der vierten Klasse hin und sagte mit tiefem Ernst: „Du sollst den Namen des Herrn, deines Gottes, nicht unnützlich führen."
Der Trübäugige wandte sich ihm entgeistert zu. Er verlor die Beherrschung und begann zu stottern. Wir verstanden nur soviel, daß er auf uns fluchte, uns diese und jene Neulinge schimpfte, dann aber machte er plötzlich auf der Hinterhand kehrt und galoppierte aus dem Schlafsaal.
Jemand lachte. Ein wenig besorgt fragte ich meinen Nachbarn: „Was hat denn der mit uns vor?" Aber der andere, der mit offenem Mund dastand und ein weichliches Gesicht, einen weichlichen Körper und abstehende Ohren hatte, zuckte nur ohne jede Freundlichkeit die Schultern, dann, von seinem Schreck erholt, zog er seinen Koffer unter dem Bett hervor, entnahm ihm eine Pappschachtel, öffnete sie, wählte unter den Linzerschnitten, die darin aufgeschichtet waren, eine aus, vertilgte sie, räumte danach alles wieder an seinen Platz, die Schachtel in den Koffer, den Koffer unters Bett, und ließ sich beruhigt auf dem Bettrand nieder. Gábor Medve stand allein, auf die Ellbogen gestützt, am Fenster.
Ein anderer unserer Kameraden, ein Junge mit dichten Augenbrauen und breitem Mund, lief zur Glastür und sah dem Burschen aus der vierten Klasse neugierig nach. Dann trat er vor den Neuling mit den mädchenhaften Zügen hin und fragte ihn lächelnd und höflich: „Wie heißt du?"
„Tibor Tóth", antwortete der, gab das Lächeln jedoch nicht zurück. Auf seinem flaumigen, weich gezeichneten Gesicht spiegelte sich Gleichmut. Seine Augen glichen aufgesprungenen Mandeln, und unter den langen Wimpern hervor sah er den Fragenden kühl und reserviert an.
„Hahaha! Den hast du aber auf die Schippe genommen", sagte der andere mit unerschütterlicher Liebenswürdigkeit.
„Wen?"
„Na, diesen Idioten, der hier wie ein Türke geflucht hat."
Tibor Tóth setzte eine erstaunte Miene auf. „Wieso ist er ein Idiot?"
„Ist er das etwa nicht?"
„Liebe deinen Nächsten wie dich selbst", entgegnete Töth.
Ich drehte den Kopf zu ihm, auch mein Nachbar sah zu ihm hinüber, sogar Gábor Medve wandte sich vom Fenster ab. „Wie? Was?"
Tibor Tóth wiederholte seine Worte, trotzig, aber nicht feindselig. Zwar hatte er einen etwas frechen Zug in seinem Mädchengesicht
dennoch war es offenkundig, daß er das, was er sagte, ernst meinte. Das verschlug dem Jungen mit den dichten Augenbrauen die Sprache, er trat verlegen von einem Fuß auf den anderen. Ein Glück, daß in diesem Augenblick der Junge mit dem zigeunerhaften Haarwuchs aus dem Waschraum zurückkam, der bei der Aufnahmeprüfung so fließende und gescheite Antworten gegeben hatte. Er erkannte, daß etwas geschehen war, und trat, Handtuch und Seife in der Hand, auf die beiden zu.
„Was gibt's denn hier?" fragte er und sah Tibor Tóth an.
Doch nicht er, sondern der andere antwortete: „Ja, bist du denn nicht hier gewesen?"
„Nein. Ich habe mich ein bißchen gewaschen", antwortete er. Dann gab er ihm - was bisher keiner von uns getan hatte - die Hand und stellte sich vor: „Pál Czakó."
„Attila Formes", sagte der Junge mit den dichten Augenbrauen. Schon am Vormittag hatten wir die Namen der anderen gehört, aber da waren wir so beklommen gewesen, daß wir solchen Dingen keine Aufmerksamkeit schenkten. Dennoch kam mir der Name bekannt vor. Czakó machte sich der Reihe nach uns allen bekannt. Er hatte sein Waschzeug aufs Bett geworfen und trat, halb nackt, wie er war, auch vor meinen Nachbarn hin. Der sommersprossige, weichliche Junge richtete sich auf, er hatte nämlich inzwischen, abermals seinen Koffer unter dem Bett hervorgezogen, die Pappschachtel mit den Linzerschnitten herausgenommen, ein Stück Gebäck verputzt, dann alles wieder an seinen Platz getan, die Schachtel in den Koffer, den Koffer unters Bett, und sich, gerade als Czakó ihn erreichte, noch einmal gebückt, um sicherheitshalber nachzusehen, ob der Koffer auch richtig verschlossen war. Er richtete sich also. auf.
„Ich bin Elemer Orbán", sagte er sachlich.
Er war nicht dick, nur weichlich. Aus dem hohen Kragen des Soldatenrocks sahen an seinem Nacken die beiden Enden des gestärkten Leinenstreifens hervor, den Unteroffizier Bognár „Kragenbinde" genannt hatte. Uns Neulingen hatte man nämlich nicht Sommeruniformen aus Drillich verpaßt, sondern Waffenröcke aus schwarzem Tuch mit gelben Messingknöpfen und schwarze Tuchhosen - lange natürlich, wie wir sie noch nie getragen hatten. Dabei war es ein sonniger, warmer Herbst, eigentlich war es erst Spätsommer, aber hier in den Bergen war der Himmel schon ein wenig herbstlich.
Diesen Himmel betrachtete Gábor Medve vom Fenster aus. Zumindest beginnt so, in der dritten Person Einzahl, sein Manuskript, das er mir vierunddreißig Jahre danach zukommen ließ.
  
*So liegt es nun nicht an jemands Wollen oder Laufen, sondern an Gottes Erbarmen (Römerbriefe 9,16)



Source of the quotationVerlag Volk und Welt, Berlin, 1973

minimap