Ottlik Géza: La scuola al confine (dettaglio) (Iskola a határon (részlet) in Italian)

Portre of Ottlik Géza

Iskola a határon (részlet) (Hungarian)

Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.
Ha jól emlékszem, szeptember harmadika volt. Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebédutántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik hálóteremben. Sütött a nap.
A nagy épület még kongott az ürességtől. Innét a második emeletről látni lehetett némelyik ablakból, ahol a gesztenyefák lombja nem ért össze, a nagyobbik gyakorlóteret. Néhány pótvizsgás és szabadságról visszamaradt negyedéves rúgta lent a labdát, messziről pedig, az egyik oldalsó fasor felől, hamis és akadozó trombitaszó hallatszott. „Aki nem lép egyszerre – nem kap rétest estére” – ezt próbálgatta a kürtös, nem sok sikerrel, de emberfeletti türelemmel, s nyilván sétálgatva, mert hol közeledett a hang, hol távolodott, hol egészen elhalt. A végtelen csöndben egyszerre csak kivágódott az üvegajtó nagy csörömpöléssel, s valaki belépett, és harsány hangon, szinte kurjantva, így kiáltott:
– Hejnatter!
Ez az indulatos és meglehetősen furcsa jelenség egy zsákvászon egyenruhás, kéksapkás fiúcska volt. Még egyszer elordította magát, már-már duhaj türelmetlenséggel, anélkül hogy várt volna.
– Hejnatter!!
Már mindnyájan feléje fordultunk. Most láttam csak, hogy az egyik szeme hibás. Gyulladt volt, vagy kicsit hályogos, vagy csak felemás szeme volt, nem tudom: de a fél szeme valahogyan hibásnak tűnt. Akármilyen őrjöngve kiabált, egészen higgadtnak látszott a testtartása.
– Hejnatter! – kiáltotta harmadszor is, ahogy kihívóan sorra szemügyre vett bennünket. –Nincs itt? Vagy süket?
Egyikünk, aki már javában feléje lépegetett, békés hangon felelte:
– Én vagyok. De nem Hejnatter a nevem, hanem Eynatten. Tessék?!
– Ne pofázz! – mordult rá a hibás szemű zsávolyruhás. Aztán egy darabig nem szólt. Szándékosan szünetet tartott, s végül utálkozva elfordította a fejét.
– Menjen le a zeneszobába – mondta végre. – Az édesapja várja.
– Köszönöm – mondta a másik habozva. Megindult az ajtó felé.
– Nincs „köszönöm” – szólt utána a hibásszemű dühösen. – Hallja? Nincs tessék, és nincs köszönöm. Állj! Hátraarc!
Az Eynatten nevű megfordult.
– Álljon vigyázzba! – meredt rá a másik. – Én negyedéves vagyok.
Eynatten zavartan mosolygott, és nem tudta, hogy mit csináljon.
– Akkor beszéljen csak, ha kérdezem. Érti? – A zsávolyruhás negyedéves végignézett megint az újoncokon. – Azt mondjuk, hogy „parancs!”, és azt, hogy „igenis!”. Értik? Eh – intett aztán megvetően Eynatten felé –, menjen a fenébe. – Látszott, hogy tud uralkodni magán. De minthogy a másik meglehetősen lassan indult újra kifelé, még utánakiáltott: – Futólépést!
Eynatten meggyorsította a lépteit, anélkül hogy megfordult volna. Mi többiek eddig némán néztük a jelenetet. Most megmozdult egyikünk. Egy-két lépést tett a hibásszemű felé. Nagyon idegesen szólalt meg: nyurga, barna szemű fiú volt.
– Te mit parancsolgatsz itt?
A negyedéves hirtelen feléje fordult, megdöbbenve.
– Vicceltél vele? – kérdezte újra a barna szemű fiú támadóan.
A hibásszemű mintha elfehéredett volna. Csak lassan szólalt meg és csöndesebb hangon:
– Magának nem tetszik valami? – Aztán keményebben kérdezte: – Hogy hívják?
– Ne kiabálj itt – mondta a barna szemű újonc kitérően.
– Mi a neve?
A fiú egy lépést hátrált, akaratlanul, mintha inába szállt volna a bátorsága, s nem felelt.
– Mi a neve? Nem meri megmondani?
– Medve Gábor! – mondta ideges dühvel a másik.
A negyedéves gúnyosan elmosolyodott. Szótlanul méregette egy darabig az újoncot, aztán kurtán fölnevetett, s odavetett két szót, ilyesfélét: „Nna! Majd!”
Medve Gábor megint két-három lépést tett feléje, s talán szégyellvén előbbi pillanatnyi meghátrálását, szemtelen hangon azt kérdezte:
– És mi a te neved?
A negyedéves arca fehérből vörösbe váltott. Ordítani kezdett, egészen más hangon, amiből nyomban kiderült, hogy eddig voltaképpen csak elnézően tréfálódott velünk.
– Most már elég volt! Ha be nem fogja a pofáját, hát ellátom a baját ennek az egész koszos újoncbandának! A kurva istenit az anyjának!
Valamennyien megrettentünk, talán a szokatlan, durva káromkodásaitól, de talán inkább attól, hogy még dühöngésében is meg tudta őrizni valahogyan a vészjósló nyugalmát. Dermedt csönd támadt, ahogy elhallgatott. Tisztán hallatszott lentről a labda ütemes döngése és messziről a kürtös lankadatlan trombitálása, ramm-tara-ramm-tata pamm-papa-pamm, nem kap rétest estére…
Ezt az ijedelmet és mozdulatlanságot most váratlanul egy másik társunk törte meg. Félénknek látszó, lányos arcú fiú volt; kicsit mereven odalépett a negyedéves elé, és teljes komolysággal így szólt:
– Isten nevét hiába fel ne vedd.
A hibásszemű elképedve fordult feléje. Most elvesztette a nyugalmát. Dadogni kezdett. Csak annyit értettünk belőle, hogy ránk káromkodik, ilyen-olyan újoncok, aztán hirtelen sarkon fordult, és kivágtatott a hálóteremből.
Valaki felnevetett. A szomszédomhoz fordultam, és kissé nyugtalanul megkérdeztem: „Mit akar ez velünk?” De a másik csak vállat vont, szívélyesség nélkül – elálló fülű, puha arcú és puha testű fiú volt, a száját nyitva felejtette –, aztán, mintegy túlesve az ijedségen, kihúzta ágya alól a táskáját, kivett belőle egy papírdobozt, kinyitotta a dobozt, kiválasztott egyet a sorbarakott linzerszeletek közül, megette, s utána mindent megint visszarakott, dobozt a bőröndbe, bőröndöt az ágy alá, s lecsillapodva leült az ágy szélére. Medve Gábor az ablakban könyökölt egyedül.
Egy másik társunk, egy sűrű szemöldökű, széles szájú fiú, odafutott az üveges ajtóhoz, és utánanézett a negyedévesnek kíváncsian. Aztán odalépett a lányos képű újonchoz, s mosolyogva, udvariasan megkérdezte tőle:
– Téged hogy hívnak?
– Engem Tóth Tibornak – felelte a lányosképű. Nem mosolygott vissza a sűrűszemöldökűre. Hamvas, gyengéd rajzú arcán közöny tükröződött. Hasított szeme volt, mint két megnyúlt mandula, s a hosszú pillái alól tartózkodó hűvösséggel nézett társára.
– Hehe, jól kitol tál vele – mondta a széles szájú fiú rendületlen nyájassággal.
– Kivel?
– Hát azzal a hülyével, aki itt káromkodott.
Tóth Tibor csodálkozó arcot vágott.
– Miért hülye?
– Hát nem hülye?
– Szeresd felebarátodat mint tenmagadat – mondta a lányos képű Tóth Tibor.
Én is odanéztem, a szomszédom is odanézett, még Medve Gábor is hátrafordult az ablakban.
– Hogy? Mi?
Tóth Tibor megismételte, amit mondott, dacosan, de nem ellenségesen. Volt ugyan egy kis szemtelen vonás süldőlányarcán, mégis nyilvánvalónak látszott, hogy nem tréfál. A sűrű szemöldökű fiú erre nem tudott mit mondani. Zavartan állt egyik lábáról a másikra, amikor szerencsére visszaérkezett a mosdóból az a cigányos hajnövésű társunk, aki a felvételi vizsgán olyan folyékony és értelmes feleleteket adott. Törülközőt, szappant tartott a kezében, és egyenesen hozzájuk lépett, látván, hogy történt valami.
– Mi az? – nézett Tóth Tiborra.
A másik felelt helyette:
– Hát te nem voltál bent?
– Nem. Csak megmosdottam egy kicsit – mondta. Aztán, amit egyikünk sem tett, kezet nyújtott, és bemutatkozott: – Czakó Pál.
– Formes Attila – mondta a sűrű szemöldökű fiú.
Délelőtt már hallottuk egymás nevét, de még nagyon meg voltunk illetődve, s nemigen figyeltünk ilyesmire; bár most az volt az érzésem, hogy emlékszem erre a névre. Czakó sorra bemutatkozott valamennyiünknek. Ledobta ágyára a mosdófelszerelését, s úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel odalépett az én szomszédomhoz is. A szeplős, puha fiú kiegyenesedett, ugyanis időközben megint előhúzta útitáskáját az ágy alól, kiszedte belőle a keménypapír dobozt, kivett egy újabb süteményt, megette, visszarakott mindent, dobozt a táskába, táskát az ágy alá, és Czakó éppen akkor ért oda hozzá, amikor a biztonság kedvéért még egyszer lehajolt, hogy kipróbálja, jól bezárta-e a bőröndöt. Kiegyenesedett tehát.
– Orbán Elemér vagyok – mondta tárgyilagosan.
Nem volt kövér, csak puha. Nyakszirtjén a katonazubbony magas gallérjából kiállt két fehér vászoncsík, annak a keményített pántnak a két vége, amelyet Bognár tiszthelyettes „nyakszegély”-nek nevezett. Mi újoncok ugyanis nem nyári zsávolyruhát kaptunk, hanem rézgombos, fekete posztó „waffenrock”-ot és fekete posztónadrágot, természetesen hosszú nadrágot, amilyenben még soha nem jártunk. Pedig szép, meleg ősz volt, azaz tulajdonképpen még csak nyárutó, de itt a hegyek közt kissé már őszies volt az ég.
Medve Gábor ezt az eget nézte az ablakból. Legalábbis a kézirata, amit harmincnégy év múlva elküldetett nekem, így kezdődik, egyes szám harmadik személyben:
… 



Source of the quotationO. G.
Bookpage (from–to)Iskola a határon, p. 23-29, Magvető Kiadó, Budapest

La scuola al confine (dettaglio) (Italian)

 „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” Con questa citazione comincia il manoscritto di Medve Gábor, che ricevetti poco dopo la sua morte. Questa citazione era affissa sulla facciata di una casa vecchia, di una cittadina al confine, dove fui ammesso al secondo anno della reale Scuola Militare, insieme agli altri sette, nell’autunno dell’anno millenovecento ventitré. Se non m’inganno era il tre settembre. In mattinata avevamo passato un sbrigativo esame di ammissione; sul viale di fronte all’entrata principale, vicino alla fontana, ci siamo congedati dai nostri genitori e dagli accompagnatori; la divisa ci fu consegnata in soffitta, un barbiere vestito in abiti civili, con un taglia capelli posizionato sul zero, aveva tosato le nostre teste bionde – brune, da dopopranzo in poi, ciondolavamo in uno dei dormitori, senza far niente. Splendeva il sole. Il grande edificio echeggiò dal vuoto. Da alcune finestre, da qui al secondo piano, dove non si toccavano le fronde dei castani, si poteva vedere lo spiazzo più grande dell’esercitazione. Alcuni rimandati, coloro che avevano dovuto rinunciare alle vacanze, tiravano al pallone, e da lontano, dalla direzione di un’alea, proveniva il suono falso e irregolare di una tromba. “ Colui che sbaglia il passo – stasera non avrà il rancio” – era questa la melodia che ripeteva il corno, senza molto successo, ma con una pazienza sovraumana e probabilmente passeggiando, perché la voce a volte si avvicinava, a volte si allontanava, a volte si spegneva del tutto. All’improvviso, nel infinito silenzio, con un gran fracasso si spalancò la porta di vetro ed entrò un tale, che esclamò a voce alta, quasi strillando:
- Hejnatter!
Questo irruente e piuttosto strano fenomeno era un ragazzino in divisa di tela grezza e berretto blu. Gridò un’altra volta, ormai con un’impazienza irritata, senza aspettare.
- Hejnatter!
Ci girammo tutti verso di lui. Solo ora me ne accorsi, che aveva un occhio difettato. Era infiammato, o aveva la cataratta, o era semplicemente differente, non lo so: ma un occhio pareva difettato. Per quanto urlasse incollerito, il suo atteggiamento sembrava del tutto tranquillo.
- Hejnatter! – gridò per la terza volta, mentre ci osservava spavaldamente, uno dopo l’altro. – Non è presente? O è sordo? Uno di noi, che s’era già avviato verso di lui, rispose con la voce pacata:
- Sono io. Ma non mi chiamo Hejnatter, bensì Eynatten. Mi dica!
- Chiudi il becco! – ringhiò quello con l’occhio difettato e vestito di tela grezza. Per un po’ stette zitto. Tenne una pausa deliberatamente, e infine voltò la testa disgustato.
- Scenda nella sala di musica – disse infine. – Suo padre lo sta aspettando.
- Grazie – disse l’altro esitante. S’avviò verso la porta.
- Non esiste “grazie” gli gridò dietro irritato quello con l’occhio difettato. – Capito? Non esiste prego né grazie. Fermo là! Dietrofront! Eynatten si girò.
- Sull’attenti! – guardò fisso l’altro. – io sono della quarta. Eynatten sorrideva imbarazzato, non sapeva cosa fare.
- Parli solo quando Le ordino. Capito? – Quello vestito di tela grezza scrutò nuovamente i novelli. – Rispondiamo solo con “agli ordini” e “signorsì”.
E’ chiaro? – Puah – fece sdegnatamente un gesto verso Eynatten,- vada al diavolo. Il suo autocontrollo era ovvio. Ma visto, che l’altro s’era avviato piuttosto lentamente, gli gridò dietro: - Di corsa!
Eynatten affrettò i suoi passi, senza girarsi. Noialtri finora assistevamo muti alla scena. Ora, uno di noi si mosse. Fece un paio di passi verso quello con l’occhio difettato. Era un ragazzo allampanato, con gli occhi marroni e disse molto nervosamente.
- Chi credi di essere per impartirci degli ordini?
Quello della quarta si girò sbalordito verso di lui.
- Stavi scherzando con lui? – domandò attaccando il ragazzo con gli occhi marroni.
Quello con l’occhio difettato sembrava impallidito. Rispose lentamente e a voce bassa.
- Qualcosa non è di suo gradimento? – poi aggiunse più duramente: - Come si chiama?
- Smettilo di strillare – disse evasivo il novello con gli occhi marroni.
- Il suo nome?
Il ragazzo involontariamente indietreggio di un passo, come se avesse perso il coraggio, e non rispose.
- Il suo nome? Non ha il coraggio di dirlo?
- Medve Gábor! - disse l’altro con rabbia nervosa.
Quello della quarta sorrise beffardo. Per un po’squadrò il novello poi rise brevemente, buttando là due parole, qualcosa di simile: “Ah! La vedremo!”
Medve Gábor fece nuovamente due -  tre passi verso di lui, forse s’era vergognato del suo precedente indietreggiamento e domandò sfacciatamente:
- E tu come ti chiami?
Il viso di quello della quarta dal bianco passò al rosso. Cominciò ad urlare, con una voce del tutto diversa, da cui si evinse, che finora, semplicemente aveva scherzato con noi.
- Adesso pero basta! Se non chiude il becco, concio per le feste tutta ‘sta indecente banda di novelli! Dio Santo, quella puttana di sua madre!
Eravamo tutti attoniti, forse non tanto dall’insolita e volgare bestemmia, ma dal fatto, che anche nella sua collera, seppe in qualche modo conservare una calma minacciosa. Dal basso si sentì distintamente il ritmico rimbombo della palla e da lontano l’incessante suono della tromba, tra - ram – tra  – ram, stasera non avrà il rancio… Questa paura e immobilità fu rotto inaspettatamente da un altro nostro compagno. Pareva un ragazzo schivo, col viso effeminato, si pose un po’ rigidamente davanti a quello della quarta e disse molto serio:
- Il nome di Dio non nominarlo invano.
Quello con l’occhio difettato si voltò allibito verso di lui. Adesso sì che perse la calma. Cominciò a balbettare. Avevamo capito solo, che ci stava bestemmiando, che novelli così e cosà, poi si girò sui tacchi e lascio il dormitorio.
Qualcuno rise. Mi girai verso il mio vicino e un po’ irrequieto lo domandai: “Che vuole questo da noi?” Ma l’altro si strinse solo tra le spalle, senza cordialità - aveva orecchie sporgenti, corpo molliccio, dimenticò la bocca aperta – poi, come chi aveva superato lo spavento, tirò fuori la valigia da sotto il letto, cavò fuori una scatola di cartone, l’aprì, si scelse una fetta di dolce dalla fila, se la mangiò, poi rimise tutto, la scatola nella valigia, la valigia sotto il letto, e infine tranquillizzandosi si mise seduto ai bordi del letto. Medve Gábor stava solo con i gomiti appoggiati sulla finestra. Un altro compagno, con le sopracciglia folte, di bocca larga, corse alla porta vetrata, guardò curiosamente dietro quello della quarta. Poi si accostò a quel novello con il viso effeminato e gli chiese educatamente e sorridendo:
- Come ti chiami? - il mio nome è Tóth Tibor – rispose l’effeminato. Non gli ricambiò il sorriso. Sul suo viso delicato e lanuginoso abulia rispecchiava. Aveva gli occhi stretti, come mandorle allungate, e da sotto le ciglia lunghe guardò il compagno con uno sguardo schivo e freddo.
- Ah, ah! L’hai fregato per benino – disse il ragazzo di bocca larga, con un’affabilità incrollabile.
- A chi?
- Ma quel scemo, che stava qui a bestemmiare.
Tóth Tibor fece un viso stupito.
- Perché scemo?
- Perché, forse non lo è?
- Ama il tuo prossimo, come te stesso – disse Tòth Tibor l’effeminato.
Abbiamo guardato nella sua direzione, anche Medve Gábor si girò nella finestra.
- Come? Che?
Tóth Tibor ripete caparbiamente le parole dette in precedenza, ma senza ostilità. Sebbene sul suo viso di ragazza acerba ci fosse una linea di ostilità, era
eloquente, che non stava scherzando affatto. Il ragazzo dalle ciglia folte, a questo non seppe cosa rispondere. Imbarazzato si spostava da un piede all’altro, quando per fortuna tornò il ragazzo con la capigliatura zingaresca, colui, che all’esame di ammissione aveva dato delle risposte così fluenti e ragionevoli. Tra le mani teneva il sapone e l’asciugamano, e avendo notato, che era successo qualcosa, puntò direttamente su di loro.
- Cos’è successo? – guardò Tòth Tibor. Al posto di lui rispose un altro:
- Perché, tu non eri presente?
- No, mi ero lavato un po’ – disse. Poi, quel che di noi nessuno aveva fatto, porse la mano e si presentò:
- Czakó Pál.
- Formes Attila – disse il ragazzo dalle ciglia folte.
In mattinata avevamo già sentito i nostri reciproci nomi, ma essendo ancora molto emozionati, non avevamo badato a certe cose; sebbene or’ avessi l’impressione di ricordarmi il suo nome. Czakó si presentò a noi tutti quanti. Buttò sul letto i suoi oggetti del bagno, e così com’era, a petto nudo s’avvicinò anche al mio vicino. Il morbido e lentigginoso ragazzo si rizzò, visto, che frattempo aveva tirato fuori nuovamente la valigia da sotto il letto, s’era cavato la scatola di cartone, aveva tolto un altro dolcetto, se l’era mangiato, rimesso tutto, la scatola nella valigia, la valigia sotto il letto, e Czakò
l’aveva raggiunto proprio nell’istante in cui s’era piegato per controllare, se l’avesse chiusa bene la valigia, tanto per sicurezza.  Dunque, si rizzò.
- Sono Orbán Elemér – disse semplicemente.
Non era grasso, solo morbido. Sulla nuca, dal collo alto della giubba spuntavano gli estremi di due strisce di tela bianca, le punte di quella striscia inamidata, che il sottufficiale Bognár chiamava bordo collo. Visto che noi novelli non avevamo avuto divise in tela di lino, ma giubbe militare di panno coi bottoni di rame e pantaloni di panno nero, lunghi naturalmente, che finora non abbiamo mai calzato. Era un bell’autunno caldo, ossia fine estate, ma qui tra i monti il cielo era già autunnale.
Questo cielo guardava Medve Gábor dalla finestra. Quantomeno, il manoscritto, che mi fece recapitare trentaquattro anni dopo, comincia così, in terza persona singolare:
 ...



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap