Ottlik Géza: School aan de grens (detail) (Iskola a határon (részlet) in Dutch)

Portre of Ottlik Géza

Iskola a határon (részlet) (Hungarian)

Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.
Ha jól emlékszem, szeptember harmadika volt. Délelőtt átestünk egy hevenyészett jellegű felvételi vizsgán; a főbejárat előtti sétányon, a szökőkútnál elbúcsúztunk szüleinktől vagy kísérőinktől; egyenruhát kaptunk a padláson, egy polgári ruhás borbély nullásgéppel kopaszra nyírta szőke-barna fejünket, s ebédutántól kezdve tétlenül tengtünk-lengtünk az egyik hálóteremben. Sütött a nap.
A nagy épület még kongott az ürességtől. Innét a második emeletről látni lehetett némelyik ablakból, ahol a gesztenyefák lombja nem ért össze, a nagyobbik gyakorlóteret. Néhány pótvizsgás és szabadságról visszamaradt negyedéves rúgta lent a labdát, messziről pedig, az egyik oldalsó fasor felől, hamis és akadozó trombitaszó hallatszott. „Aki nem lép egyszerre – nem kap rétest estére” – ezt próbálgatta a kürtös, nem sok sikerrel, de emberfeletti türelemmel, s nyilván sétálgatva, mert hol közeledett a hang, hol távolodott, hol egészen elhalt. A végtelen csöndben egyszerre csak kivágódott az üvegajtó nagy csörömpöléssel, s valaki belépett, és harsány hangon, szinte kurjantva, így kiáltott:
– Hejnatter!
Ez az indulatos és meglehetősen furcsa jelenség egy zsákvászon egyenruhás, kéksapkás fiúcska volt. Még egyszer elordította magát, már-már duhaj türelmetlenséggel, anélkül hogy várt volna.
– Hejnatter!!
Már mindnyájan feléje fordultunk. Most láttam csak, hogy az egyik szeme hibás. Gyulladt volt, vagy kicsit hályogos, vagy csak felemás szeme volt, nem tudom: de a fél szeme valahogyan hibásnak tűnt. Akármilyen őrjöngve kiabált, egészen higgadtnak látszott a testtartása.
– Hejnatter! – kiáltotta harmadszor is, ahogy kihívóan sorra szemügyre vett bennünket. –Nincs itt? Vagy süket?
Egyikünk, aki már javában feléje lépegetett, békés hangon felelte:
– Én vagyok. De nem Hejnatter a nevem, hanem Eynatten. Tessék?!
– Ne pofázz! – mordult rá a hibás szemű zsávolyruhás. Aztán egy darabig nem szólt. Szándékosan szünetet tartott, s végül utálkozva elfordította a fejét.
– Menjen le a zeneszobába – mondta végre. – Az édesapja várja.
– Köszönöm – mondta a másik habozva. Megindult az ajtó felé.
– Nincs „köszönöm” – szólt utána a hibásszemű dühösen. – Hallja? Nincs tessék, és nincs köszönöm. Állj! Hátraarc!
Az Eynatten nevű megfordult.
– Álljon vigyázzba! – meredt rá a másik. – Én negyedéves vagyok.
Eynatten zavartan mosolygott, és nem tudta, hogy mit csináljon.
– Akkor beszéljen csak, ha kérdezem. Érti? – A zsávolyruhás negyedéves végignézett megint az újoncokon. – Azt mondjuk, hogy „parancs!”, és azt, hogy „igenis!”. Értik? Eh – intett aztán megvetően Eynatten felé –, menjen a fenébe. – Látszott, hogy tud uralkodni magán. De minthogy a másik meglehetősen lassan indult újra kifelé, még utánakiáltott: – Futólépést!
Eynatten meggyorsította a lépteit, anélkül hogy megfordult volna. Mi többiek eddig némán néztük a jelenetet. Most megmozdult egyikünk. Egy-két lépést tett a hibásszemű felé. Nagyon idegesen szólalt meg: nyurga, barna szemű fiú volt.
– Te mit parancsolgatsz itt?
A negyedéves hirtelen feléje fordult, megdöbbenve.
– Vicceltél vele? – kérdezte újra a barna szemű fiú támadóan.
A hibásszemű mintha elfehéredett volna. Csak lassan szólalt meg és csöndesebb hangon:
– Magának nem tetszik valami? – Aztán keményebben kérdezte: – Hogy hívják?
– Ne kiabálj itt – mondta a barna szemű újonc kitérően.
– Mi a neve?
A fiú egy lépést hátrált, akaratlanul, mintha inába szállt volna a bátorsága, s nem felelt.
– Mi a neve? Nem meri megmondani?
– Medve Gábor! – mondta ideges dühvel a másik.
A negyedéves gúnyosan elmosolyodott. Szótlanul méregette egy darabig az újoncot, aztán kurtán fölnevetett, s odavetett két szót, ilyesfélét: „Nna! Majd!”
Medve Gábor megint két-három lépést tett feléje, s talán szégyellvén előbbi pillanatnyi meghátrálását, szemtelen hangon azt kérdezte:
– És mi a te neved?
A negyedéves arca fehérből vörösbe váltott. Ordítani kezdett, egészen más hangon, amiből nyomban kiderült, hogy eddig voltaképpen csak elnézően tréfálódott velünk.
– Most már elég volt! Ha be nem fogja a pofáját, hát ellátom a baját ennek az egész koszos újoncbandának! A kurva istenit az anyjának!
Valamennyien megrettentünk, talán a szokatlan, durva káromkodásaitól, de talán inkább attól, hogy még dühöngésében is meg tudta őrizni valahogyan a vészjósló nyugalmát. Dermedt csönd támadt, ahogy elhallgatott. Tisztán hallatszott lentről a labda ütemes döngése és messziről a kürtös lankadatlan trombitálása, ramm-tara-ramm-tata pamm-papa-pamm, nem kap rétest estére…
Ezt az ijedelmet és mozdulatlanságot most váratlanul egy másik társunk törte meg. Félénknek látszó, lányos arcú fiú volt; kicsit mereven odalépett a negyedéves elé, és teljes komolysággal így szólt:
– Isten nevét hiába fel ne vedd.
A hibásszemű elképedve fordult feléje. Most elvesztette a nyugalmát. Dadogni kezdett. Csak annyit értettünk belőle, hogy ránk káromkodik, ilyen-olyan újoncok, aztán hirtelen sarkon fordult, és kivágtatott a hálóteremből.
Valaki felnevetett. A szomszédomhoz fordultam, és kissé nyugtalanul megkérdeztem: „Mit akar ez velünk?” De a másik csak vállat vont, szívélyesség nélkül – elálló fülű, puha arcú és puha testű fiú volt, a száját nyitva felejtette –, aztán, mintegy túlesve az ijedségen, kihúzta ágya alól a táskáját, kivett belőle egy papírdobozt, kinyitotta a dobozt, kiválasztott egyet a sorbarakott linzerszeletek közül, megette, s utána mindent megint visszarakott, dobozt a bőröndbe, bőröndöt az ágy alá, s lecsillapodva leült az ágy szélére. Medve Gábor az ablakban könyökölt egyedül.
Egy másik társunk, egy sűrű szemöldökű, széles szájú fiú, odafutott az üveges ajtóhoz, és utánanézett a negyedévesnek kíváncsian. Aztán odalépett a lányos képű újonchoz, s mosolyogva, udvariasan megkérdezte tőle:
– Téged hogy hívnak?
– Engem Tóth Tibornak – felelte a lányosképű. Nem mosolygott vissza a sűrűszemöldökűre. Hamvas, gyengéd rajzú arcán közöny tükröződött. Hasított szeme volt, mint két megnyúlt mandula, s a hosszú pillái alól tartózkodó hűvösséggel nézett társára.
– Hehe, jól kitol tál vele – mondta a széles szájú fiú rendületlen nyájassággal.
– Kivel?
– Hát azzal a hülyével, aki itt káromkodott.
Tóth Tibor csodálkozó arcot vágott.
– Miért hülye?
– Hát nem hülye?
– Szeresd felebarátodat mint tenmagadat – mondta a lányos képű Tóth Tibor.
Én is odanéztem, a szomszédom is odanézett, még Medve Gábor is hátrafordult az ablakban.
– Hogy? Mi?
Tóth Tibor megismételte, amit mondott, dacosan, de nem ellenségesen. Volt ugyan egy kis szemtelen vonás süldőlányarcán, mégis nyilvánvalónak látszott, hogy nem tréfál. A sűrű szemöldökű fiú erre nem tudott mit mondani. Zavartan állt egyik lábáról a másikra, amikor szerencsére visszaérkezett a mosdóból az a cigányos hajnövésű társunk, aki a felvételi vizsgán olyan folyékony és értelmes feleleteket adott. Törülközőt, szappant tartott a kezében, és egyenesen hozzájuk lépett, látván, hogy történt valami.
– Mi az? – nézett Tóth Tiborra.
A másik felelt helyette:
– Hát te nem voltál bent?
– Nem. Csak megmosdottam egy kicsit – mondta. Aztán, amit egyikünk sem tett, kezet nyújtott, és bemutatkozott: – Czakó Pál.
– Formes Attila – mondta a sűrű szemöldökű fiú.
Délelőtt már hallottuk egymás nevét, de még nagyon meg voltunk illetődve, s nemigen figyeltünk ilyesmire; bár most az volt az érzésem, hogy emlékszem erre a névre. Czakó sorra bemutatkozott valamennyiünknek. Ledobta ágyára a mosdófelszerelését, s úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel odalépett az én szomszédomhoz is. A szeplős, puha fiú kiegyenesedett, ugyanis időközben megint előhúzta útitáskáját az ágy alól, kiszedte belőle a keménypapír dobozt, kivett egy újabb süteményt, megette, visszarakott mindent, dobozt a táskába, táskát az ágy alá, és Czakó éppen akkor ért oda hozzá, amikor a biztonság kedvéért még egyszer lehajolt, hogy kipróbálja, jól bezárta-e a bőröndöt. Kiegyenesedett tehát.
– Orbán Elemér vagyok – mondta tárgyilagosan.
Nem volt kövér, csak puha. Nyakszirtjén a katonazubbony magas gallérjából kiállt két fehér vászoncsík, annak a keményített pántnak a két vége, amelyet Bognár tiszthelyettes „nyakszegély”-nek nevezett. Mi újoncok ugyanis nem nyári zsávolyruhát kaptunk, hanem rézgombos, fekete posztó „waffenrock”-ot és fekete posztónadrágot, természetesen hosszú nadrágot, amilyenben még soha nem jártunk. Pedig szép, meleg ősz volt, azaz tulajdonképpen még csak nyárutó, de itt a hegyek közt kissé már őszies volt az ég.
Medve Gábor ezt az eget nézte az ablakból. Legalábbis a kézirata, amit harmincnégy év múlva elküldetett nekem, így kezdődik, egyes szám harmadik személyben:
… 



Source of the quotationO. G.
Bookpage (from–to)Iskola a határon, p. 23-29, Magvető Kiadó, Budapest

School aan de grens (detail) (Dutch)

Met dit citaat begint het manuscript van Medve, dat ik niet lang na zijn dood had ontvangen. NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI. Het was een opschrift op een oud huis in het stadje vlak bij de grens, waar ik in de herfst van 1923 samen met zes anderen werd toegelaten tot het tweede jaar van de militaire school.
Als ik het me goed herinner, was het drie september. ’s Ochtends werden we aan een soort geïmproviseerd toelatingsexamen onderworpen; we namen bij de fontein op de allee voor de hoofdingang afscheid van onze ouders of begeleiders; we kregen op de zolder een uniform, een barbier in burger schoor onze blonde en bruine koppen kaal en na de middagmaaltijd hingen we op een van de slaapzalen wat rond en hadden niets te doen. De zon scheen.
Het enorme gebouw was nog helemaal leeg. Uit sommige ramen van de tweede verdieping, waar wij ons bevonden, kon je door openingen in het aaneengesloten loof van de kastanjebomen het grote exercitieveld zien. Een paar vierdejaars, die herexamens hadden of niet naar huis waren gegaan voor de vakantie, waren beneden een balletje aan het trappen, en uit de verte klonken de valse en haperende klanken van een hoorn. De bespeler probeerde een simpel marsje te spelen, zonder veel succes, maar met bovenmenselijk geduld, en kennelijk al wandelend, want hot geluid klonk soms dichtbij en dan weer verder weg en stierf soms helemaal weg. In de eindeloze stilte vloog plotseling met veel kabaal de glazen deur open; iemand kwam binnen en riep met luide stem, bijna als een brul: ‘Hejnatter!’
Die driftige en tamelijk merkwaardige verschijning was een jochie met een uniform van zaklinnen en een blauwe baret. Hij gaf opnieuw een brul, met een ongeduld dat bijna baldadig leek, zonder eerst op een reactie te wachten: ‘Hejnatter!’
We hadden ons allemaal omgedraaid en keken naar hem. Nu zag ik pas dat hij iets aan zijn ene oog had. Het was ontstoken, of hij had staar, of zijn beide ogen waren gewoon verschillend, ik weet het niet, maar er was iets met zijn oog. Hoe razend hij ook aan het schreeuwen was, zijn lichaamshouding leek vrij ontspannen.
‘Hejnatter!’ riep hij voor de derde keer en keek ons een voor een uitdagend aan. ‘Is die er niet? Of is hij doof?’
Een van ons, die al naar hem onderweg was, antwoordde rustig;. ‘Dat ben ik. Maar mijn naam is niet Hejnatter, maar Eynatten. Wat is er?’
‘Bek houen,’ snauwde de jongen in zijn pak van dril. Daarna zei hij een tijdje niets. Hij hield met opzet een pauze en wendde ten slotte vol walging zijn hoofd af.
‘U moet naar de muziekkamer,’ zei hij uiteindelijk. ‘Uw vader wacht op u.’
‘Dankjewel,’ zei de ander aarzelend. Hij liep naam de deur toe.
‘Niks „dankjewel”,’ riep de jongen met de oogafwijking hem na. ‘Hoort u me? Je zegt niet „Wat is er?” en „Dankjewel”. Halt. Rechtsomkeert!’
De jongen die Eynatten heette draaide zich om.
‘U moet in de houding staan,’ zei de ander en hij keek hem strak aan. ‘Ik ben vierdejaars.’
Eynatten glimlachte schuchter en wist niet wat hij moest doen.
‘U mag alleen praten als ik u iets vraag, begrepen?’ De vierdejaars in dril keek de rekruten weer een voor een aan. ‘We zeggen „Present” en „Tot uw orders”. Begrepen? Ach’, en hij keek minachtend naar Eynatten, ‘donder toch op.’ Hij kon rich kennelijk goed beheersen. Maar toen de ander zich nogal traag in beweging zette, riep hij hem na: ‘Loopas!’
Eynatten versnelde zijn pas zonder zich om te draaien. Wij, de rest, stonden tot dat moment in stilte toe te kijken. Nu bewoog zich iemand. Hij zette enkele stappen in de richting van de jongen met de oogafwijking. Hij begon heel gespannen te spreken; het was een lange, slungelige jongen met bruine ogen.
‘Wat loop jij hier te commanderen?’
De vierdejaars draaide zich om en keek hem verbijsterd aan.
‘Was het misschien een grapje?’ vroeg de jongen met de bruine ogen op aanvallende toon.
De oudere jongen leek één moment te verbleken. Het duurde even voordat hij iets zei, zachter. ‘U bevalt iets niet?’ En hij vroeg op luidere toon: ‘Wat is uw naam?’
‘Schreeuw niet zo,’ zei de rekruut met de bruine ogen ontwijkend.
‘Hoe heet u?’
De jongen zette een stap achteruit, onwillekeurig, alsof hem de moed in de schoenen was gezonken, en gaf geen antwoord.
‘Wat is uw naam? Of durft u die soms niet te zeggen?’
‘Gábor Medve!’ zei de ander met nerveuze woede.
De vierdejaars glimlachte spottend. Hij bekeek de rekruut nog eens van top tot teen, lachte kort en wierp hem enkele woorden toe, iets als ‘We zullen nog wel zien!’
Gábor Medve zette opnieuw enkele stappen in zijn richting en vroeg hem, misschien wel uit schaamte over zijn eerdere terugdeinzen, op brutale toon: ‘En wat is jouw naam?’
Het gezicht van de vierdejaars verkleurde van wit naar rood. Hij begon te schreeuwen, op een heel andere toon, waaruit onmiddellijk bleek dat alles tot dan toe alleen maar vriendelijke scherts was geweest.
‘Nu is het wel genoeg! Bek houen of ik zal godverdomme die hele vuile rekrutenbende eens mores leren! Teringlijers!’
We schrokken allemaal, misschien van zijn grove schuttingwoorden waar we niet aan gewend waren, maar misschien nog meer van de onheilspellende kalmte die hij ook in zijn razernij bewaarde. Er viel een ijzige stilte na zijn woorden. Van buiten was duidelijk het ritmische gebonk van de bal te horen, en het onophoudelijke geschetter van de hoorn uit de verte, ram-tararam-tata pam-papa-pam…
Die schrik en verstijving werden plotseling doorbroken door een van de anderen. Het was een timide uitziende jongen met een meisjesachtig gezicht. Hij stapte stijfjes naar voren en zei volkomen serieus tegen de vierdejaars: ‘Gij zult de naam van God niet ijdel gebruiken.’
De jongen met de oogafwijking keek hem verbijsterd aan. Nu verloor hij zijn kalmte. Hij begon te stotteren. We begrepen alleen dat hij ons rekruten voor rotte vis uitmaakte. Daarna draaide hij zich plotseling om en rende de slaapzaal uit.
Iemand begon te lachen. Ik richtte me tot degene die naast me stond en vroeg hem enigszins verontrust: ‘Wat wil die toch met ons?’ Die ander haalde alleen zijn schouders op, zonder hartelijkheid. Het was een jongen met wijd uitstaande oren, een papperig gezicht en een mollig lichaam; zijn mond was per ongeluk open blijven staan. Toen trok hij zijn tas onder zijn bed vandaan – hij leek alweer bijgekomen te zijn van de schrik –, haalde er een kartonnen doos uit, koos een koekje uit de rij zandkoekjes, deed alles weer in de doos, stopte de doos in de koffer, legde de koffer onder het bed en ging op de rand van het bed zitten; hij leek weer gekalmeerd. Gábor Medve leunde op zijn ellebogen in de raamopening.
Een van de anderen, een jongen met borstelige wenkbrauwen en een brede mond, rende naar de deur met de glazen ruit en keek nieuwsgierig de vierdejaars na. Vervolgens stapte hij op de rekruut met het meisjesachtige gezicht af en vroeg hem beleefd glimlachend hoe hij heette.
‘Tibor Tóth,’ antwoordde de jongen. Hij glimlachte niet terug naar de jongen met de dichte wenkbrauwen. Zijn perzikachtige, fijnbesneden gezicht drukte onverschilligheid uit. Hij had spleetogen, als twee opengesprongen amandelen, en keek de ander vanachter zijn lange wimpers koel en afstandelijk aan.
‘Haha, je had hem mooi tuk,’ zei de jongen met de brede mond met onverstoorbare vriendelijkheid.
‘Wie?’
‘Die idioot die hier stond te vloeken.’
Tibor Tóth keek verbaasd. ‘Waarom is hij een idioot?’
‘Is hij dan geen idioot?’
‘Gij zult uw naaste liefhebben als uzelf,’ zei Tibor Tóth.
Ik keek naar hen, en ook de jongen naast me keek naar hen; zelfs Gábor Medve draaide zich om bij het raam.
‘Wat?’
Tibor Tóth herhaalde wat hij had gezegd, koppig, maar niet meer vijandig. Zijn bakvissengezicht had wel een licht brutaal trekje, maar hij maakte kennelijk geen grapje. De jongen met de borstelige wenkbrauwen wist daar niets op te zeggen. Beduusd ging hij van zijn ene been op het andere staan, toen gelukkig net een van de andere jongens – die met de zigeunerachtige haargroei, die bij het toelatingsexamen steeds van die vlotte en slimme antwoorden had gegeven – van de wasruimte terugkwam. Hij had een handdoek en zeep in zijn hand en stapte direct op hen af, omdat hij zag dat er iets was gebeurd.
‘Wat is er?’ vroeg hij, en hij keek naar Tibor Tóth.
In plaats van hem gaf de ander antwoord.
‘Was jij er dan niet?’
‘Nee. Ik was me even gaan wassen,’ zei hij. En daarna deed hij iets wat we nog geen van allen hadden gedaan; hij gaf een hand en stelde zich voor: ‘Pál Czakó.’
‘Attila Formes,’ zei de jongen met de borstelige wenkbrauwen.
’s Ochtends hadden we elkaars namen al gehoord, maar we waren toen nog een beetje beduusd en letten daar niet zo erg op. Toch meende ik dat deze naam me nog bijstond. Czakó stelde zich aan ons allemaal voor, aan iedereen persoonlijk. Hij gooide zijn toiletspullen op zijn bed en stapte zo met ontbloot bovenlijf op mijn buurman af. De weke, sproeterige jongen richtte zich op – hij had namelijk intessen alweer zijn reistas onder het bed vandaan gehaald, de kartonnen doos eruitgehaald, nog een koekje genomen, het opgegeten, en alles weer teruggezet, de doos in de tas, de tas onder het bed – en Czakó was net bij hem gekomen op het moment dat hij nog een keer bukte om te kijken of hij de koffer goed had gesloten. Hij richtte zich dus op. ’Ik ben Elemér Orbán,’ zei hij zakelijk.
Hij was niet dik, alleen week. In zijn nek staken boven de hoge kraag van de uniformjas twee witte linnen strepen uit, de twee uiteinden van de gesteven band die sergeant Bognár ’halsboord’ noemde. Wij, rekruten, kregen namelijk geen zomertenue van dril, maar een wapenrok van zwart laken met koperen knopen, en natuurlijk een lange broek, iets wat we nog nooit hadden gedragen. Het was een mooie, warme herfst, eigenlijk nog pas nazomer, maar hier in de bergen was de lucht al een beetje herfstachtig.
Naar die lucht stond Gábor Medve te kijken bij het raam. Zo begint tenminste zijn manuscript, dat hij mij vierendertig jaar later liet toesturen, in de derde persoon enkelvoud.



PublisherWereldbibliotheek, Amsterdam
Source of the quotationp. 23-28.

minimap