Páskándi Géza: Mamma, ho inghiottito la fanfara dei pompieri (Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart in Italian)

Portre of Páskándi Géza

Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart (Hungarian)

Mennyi zene a romlásban, uram!

 

Gyermekkoromban oltják a meszet,

kender rohad, bugyborékol mocsár,

s béka vartyog, mintha beleimben.

 

Ott hó gerince tompán roppan,

majd cseperész, mintha kaparna

valami cirmos

valami ajtón -

valamerre.

 

Ki az őrült, aki nem érzi,

mennyi zene van a romlásban.

Hogy' sustorog a halál

fazekán -

a változásban.

Mennyi zene

van a halálban.

De máris nyár van.

Kisvárosi romlás.

Egy apró gyermek odafülel hasára:

„Anyu, lenyeltem a tűzoltózenekart!"

Mennyi zene, mennyi zene,

s mikor lesz vége egyszer.

 

A gőzök fegyvertényei.

A hamvadás fortélyai.

A szüret rikoltásai.

 

Édesded must

zsibolyog kád jászlában.

Vén szőlőtőke

zörren kopár gyászában.

 

Mennyi zene a romlásban, uram.

Fekszem - recsegő ágyon,

s mellkasomban

pici vasutak,

mákszemnyi váltókezelők,

kávédaráló-mozdonyok

indulnak valahova.

 

Mégsem valahova.

Csak egy nádas felé,

ahol fúj a szél,

s már nem szabad-éhű farkasok,

hanem táplált farkaskutyák

vonítanak.

 

Mennyi zene a mellemben, uram.

 

Minek dómok kongásáért,

dzsungel-dobok tamtamjáért

messzebeli utazás,

midőn itt a mellem táján

közel s kicsiny a világ.

 

Kísértet-kastély. Szellemorgonái:

öreg dohoknak dohogási,

penész-lepkéknek suhogási,

s micsoda baglyok huhogási!

Mifene pán ugrál miféle sippal,

Mily’ kacskaringós egy trombita

tusakodik polippal?

 

Mennyi zene! Bordák redőnye mögül szól.

Kint hallgatom: suhanc-fejem

nem jut e drága mulatóba.

Pedig enyém e zenekar, uram!

Pedig én nyeltem le valamennyit!

Jól emlékszem:

a tűzoltóbandát legelébb,

majd „száz vasutat, ezerét”,

özvegy karót és deddel jászlat,

vonító farkaskutyákat,

sípoló kísértetet,

mint Empedoklészt az Etna torka -

tüzet, vizet,

minden elemet én nyeltem le.

 

Hát ne csodálkozz, ha végül e banda

melledből csak kifelé fújja.

Világ tején szívta a kottát,

s mint buborékot - most visszafújja.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.irodalmijelen.hu

Mamma, ho inghiottito la fanfara dei pompieri (Italian)

Signore, quanta decadenza nella musica!

 

Nella mia infanzia smorzano la calce,

si putrefa la canapa, ribolle la palude,

gracida la rana, come nelle mie budelle.

 

Là, il crinale di neve crocchia sordamente,

poi gocciola, come se fosse il raspare

di qualche gatto,

su qualche porta

da qualche parte.

 

Chi è il folle, colui, che non sente,

quanta musica v’è nella decadenza,

come sfrigola nel mutamento,

sulla pentola -

della morte.

Quanta musica

nella morte.

Ed è già estate.

Decadenza della cittadina.

Un bimbo minuto origlia la propria pancia:

“Mamma, ho inghiottito la fanfara dei pompieri.”

Quanta musica, quanta musica.

Giungerà mai alla fine?

 

Fatto d’arme dei vapori,

l’astuzia dei incenerimento,

le grida della vendemmia.

 

Mosto dolciastro

brusisce nella vasca mangiatoia.

Fruscia nel suo lutto brullo

il vecchio cespite d’uva.

 

Signore, quanta decadenza nella musica.

Giacio sul letto fragoroso,

nella cassa toracica

minuscole strade ferrate,

deviatori minuti,

la locomotiva – macinacaffé

prendono il via.

 

Non in una derezione qualsiasi.

Solo verso un canneto,

dove tira il vento,

dove non lupi liberi e affamat

ma cani lupo pasciuti

ululano.

 

Signore, quanta musica nel mio petto.

 

A che pro il viaggio per terre lontane,

per sentire il campanile del duomo,

il tam – tam dei tamburi nella giungla,

quando qui nei paraggi del mio petto,

è vicino e piccolo, il mondo.

 

Castello – fantasma. Organi dello spirito:

del fragore del vecchio tanfo,

del fruscio delle megere,

del gufare dei gufi!

Qual Pan saltella e con qual fischietto,

Com’è tortuosa la tromba,

 lotta con la piovra?

 

Musica celestiale! Filtra atraverso la tapparella.

L’ascolto fuori: la mia testa – imberbe,

non ha accesso ai locali dispendiosi.

Eppure, signore, l’orchestra è mia!

Son io, che li ho inghiottiti tutti quanti!

Ricordo bene:

per primo la fanfara dei pompieri,

poi “ cento, mille ferrovie,”

il palo solitario, la mangitoia col bimbo,

cani lupi ululanti,

fantasmi fischianti,

come fa la gola del Etna con Empedocle,

fuoco, acqua,

tutti gli elementi li ho inghiottiti io.

 

Perciò non ti stupire, se la fanfara

dal petto tuo verso infuori suona.

Attinta la musica in cima al mondo,

e ora come bolle – le soffia indietro.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap