Pásztor Béla: Il pianto dei pesci (Halak sírása in Italian)

A nádas parton elmerengve lestem,          
Horgászbotom a zöld habokra hajtva.
S egy ezüst dévért vontam ki a vízből.
Szeme üres volt, tátogott az ajka.
 
Szeméből nem hullt könnycsepp a kezemre,
Hangtalan jajjá szívemig nem ért el.
Ha sebzett őz lett volna s én vadásza,
Nem bírtam volna könnyes nagy szemével.
 
Így, halász-kedvem semmi le nem rontá,
S mind-mind több hallal tellett zöld iszákom.
S nem volt egy köztük, aki könnyet ejtve,
„ Ó, korty vizet adj! ” vádlón rám kiáltson.
 
S csak most, hogy a kín vas-horga belém tép
S gonosz hálók közt rángok tehetetlen,
Csak most értem a néma jajveszéklést
S a testetlen könyűt a halszemekben.
 
S most érzem csak, hogy zokogván kiáltok:
„ Ó enyhülést adj, Isten, Isten, Isten! ”
Mi lehet annak kegyelemre várni,
Kinek nincs jajja s még csak könnye sincsen.
 

Tenevo d’occhio, seduto in mezzo la giuncaia,
La mia canna da pesca, tra la verde schiuma.
Tirai fuori un abramide argentato dall’acqua.
Aveva gli occhi vitrei e boccheggiava.
 
Sulle mie mani non versò neppure una lacrima,
Al mio cuore non giunse il suo lamento muto.
Fosse stato un capriolo ferito ed io un cacciatore,
Al suo sguardo velato dalle lacrime non avrei retto.
 
Così, il mio umore da pescatore, non turbò niente,
I pesci aumentarono nella mia bisaccia verde.
Tra di loro non vi fu neppure uno, che piangendo,
O implorando un goccio d’acqua, mi accusasse.
 
Or’, che mi sta lacerando l’uncino del tormento,
E tra le reti della malvagità mi dimeno indifeso,
Negli occhi dei pesci le lacrime incorporee
E il loro lamento muto, solo adesso capisco.
 
Solo ora comprendo, mentre piangendo grido:
“Oh, Dio, Dio, Dio mio, dammi sollievo!”
Quanto sia pesante attendere la misericordia,
A colui, che è senza lacrime e non si lamenta.