Pásztor Béla: Vörös hal

Portre of Pásztor Béla

Vörös hal (Hungarian)

Sápadt királyné volt anyám,

Fején bús korona.

Ágya: mély brokát baldachin,

Nagy, súgó nyoszolya.

 

Körötte tornyos főkötők,

Sok érces alabárd.

Dajkák és jósok várták ott

A születő királyt.

 

Az égre nézett s szólt egy jós:

Heribert napja van!

Baljós nap ez, ki születend,

Nem élhet boldogan.

 

Nézzétek, milyen különös

Nagy tenger ma az ég!

S mint öreg halász mutatá

A Hal vörös jegyét.

 

Nézte, - sápadtabb lett anyám.

S a tornyos főkötők,

Miként az árnyak bólongtak

Üres bölcsőm előtt.

 

Zokogó dajkák bontották

Nagy holdas kebleik.

Lesték végzetem zord jegyét,

Hogy mint emelkedik.

 

Fényverte vérttel, zordonan

Állott sok alabárd,

Látták a nagy, vörös halat

Az ablakíven át.

 

Úszott a háztetők fölött,

Verte az éj vizét.

Nyomában, mint a tengermély,

Morajlott száz vidék.

 

A végzet szárnyaként suhant

Átlátszó uszonya.

S vérfényben állt már odalent

A síró palota.

 

Kipattantak az ablakok,

S mindenki látta már:

Vörös planéta volt az ég

És Jósjegy: a halál.

 



Uploaded byCikos Ibolja
PublisherMagvető Könyvkiadó
Source of the quotationVálogatott versek
Publication date

Pesce rosso (Italian)

Mia madre era una pallida regina,

Mesta corona sulla testa.

Suo letto: baldacchino di velluto,

Grande, frusciante alcova.

 

Intorno a lei tante cuffie turrite,

Alabarde metalliche.

In attesa del futuro nascituro,

Frotta di veggenti e balie.

 

Un veggente guardò il cielo e disse:

Oggi è giorno di Erberto!

Giorno infausto per nascituro,

La sua vita non sarà radioso.

 

Com’è strano oggi il cielo,

Guardate, è un immenso mare!

E come un vecchio pescatore,

Indico il segno rosso del pesce.

 

Guardò, - s’impallidì mia madre,

E le varie cuffie turrite,

Davanti la mia culla vuota,

Annuivano come ombre.

 

Le balie apersero piangendo

I grandi seni tondeggianti.

Spiavano il segno del mio fato,

Mentre s’ergeva nel cielo.

 

Ferme in fila, con le corazze

Lucenti, le severe alabarde.

Oltre la finestra vedevano,

L’enorme pesce rosso.

 

Nuotava sopra i tetti delle case,

Agitando l’acqua della notte.

Dietro di lui, come l’abisso,

Mugghiavano cento piagge.

 

Come ali del fato scivolavano

Le sue pinne translucide.

E pianse laggiù il castello, immerso

Nella luce color sangue.

 

Si spalancarono le finestre,

A tutti ormai era visibile:

Il cielo era una pianeta rossa

E il segno profetico: la morte.

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap