Pap Károly: Azarel (Azarel - Megszabadítottál a haláltól in German)

Portre of Pap Károly

Azarel - Megszabadítottál a haláltól (Hungarian)

– Utoljára kérdem, akarsz-e rendesen viselkedni?
Feleltem:
– Semmit se akarok, csak hagyjon engem elmenni.
Apám sápadtan és szigorúan:
– Mehetsz! De aztán egészen! És ezt a küszöböt többet át nem léped. Még ha éhen döglesz, akkor se. Én megszűntem számodra.
Most anyám:
– Hadd menjen. Majd odalent meg fogja gondolni magát.
– Ide többet nem jöhet – felelte apám –, ennek vége.
– Jó – feleltem –, csak legyen vége.
És indultam. De féltem, mert éreztem, hogy még egyszer majd ütni akar, utoljára.
S valóban, alig léptem az ajtó felé, utánam kapott s megragadott.
Anyám kiáltott:
– Apa!
Majd én szóltam remegve:
– Ha üt, akkor én harapni fogok, és ha agyonüt, akkor is, és akkor a lelkén száradok!
– Hadd – szólt anyám, és apám elengedett.
– Nem – szólt rekedten –, nem mocskolom be többé veled a kezemet. Takarodj!
Ezzel besietett a hálószobába. Anyám intett nekem a szemével, hogy: menj és maradj odakint…
De én szóltam:
– Nem mert igazi anya lenni. Hát nem mert! Ennek vége egészen, ezt tudja meg!
És kimentem, úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, az előszobán át, le a lépcsőn, az utcára.
Odakint nagy sár volt és hideg.
Megálltam a ház előtt.
Úgy, most végre meg merted tenni, amit annyiszor szerettél volna. Végre! Végre!!
Csak most aztán ne félj a „meghűléstől”, úgy mint éjszaka, ne törődj azzal se, hogy éhes vagy, ne félj semmitől, csak menj előre, előre, egész estig előre, és ókkor este úgyis péntek van, visszajössz ide a templomba, és megvárod, amikor apád beszél, és éppen akkor, amikor majd összekulcsolja a kezét, és az égre néz, és ahogy szokta, mondja: „Mindenható jóságos Isten, védd meg a szegényeket, az árvákat, a kicsinyeket és minden szenvedőt” – akkor egyszerre gyorsan bemégy a templomba, hirtelen odaállsz, és kiabálsz:
– Ennek minden szava hazugság!
– És az a jó Isten is csak olyan, amilyen ő, aki üti a gyerekeket az Isten miatt.
És akkor az emberek mind odafordulnak feléd: mi az, mi az?
És az apád dühösen és szégyenkezve lerohan majd, hogy elfogjon tégedet, úgy ahogy lesz abban a magos bársonysüvegben, de te elszaladsz a padok közt, és kiabálod:
– Haha, látjátok: ilyen ő, haha – és futsz –, az előbb még „védd meg a kicsinyeket” – és futsz –, és most itt mindjárt szeretne agyonütni, haha, ne engedjétek, mert akkor ti is olyanok vagytok, mint ő, ne engedjétek – és futsz ide-oda: neki hosszú a reverendája, és nem fog elérni, és te kiabálsz – hallgassatok meg, elmondom egészen, milyen ő.
És ha látod majd, hogy ők se védenek meg tőle és csak félnek, és csak szégyenkeznek és nem hallgatnak meg, hanem csak meg akarnak fogni, és odaadni vissza apádnak, hogy verjen tovább, akkor harapsz és rúgsz és kiszaladsz a templomból, és beszaladsz mindjárt oda a zárdatemplomba, ami itt van mellettetek, és ahol este is mindig nyitva van, és van valaki, és nem félsz ott sem. És ott, ha megkérdik majd tőled: – mit akarsz itt, te zsidógyerek? – így szólsz:
– Az vagyok és azért vagyok itt, mert ezt és ezt így és úgy és ezért meg ezért megmondottam apámnak és a zsidóknak a templomban. Most azért vagyok itt, hogy meglássam, ti milyenek vagytok igazán. Gyűlöltök, és rosszat gondoltok-e rólam mind, úgy mint a poncikter gyerekek, azt hiszitek-e, hogy büdös vagyok, gyáva és handlé vagyok, csak azért, mert zsidó vagyok. Vagy pedig megvédelmeztek-e engemet apám és a többi zsidók elől, akik engem mind szégyellnek, és vissza akarnak adni apámnak, hogy csak verjen tovább. – S ha ők erre így szólnak:
– Megvédünk mi, hogyne, csak keresztelkedj ki, és imádkozz ezekhez a képekhez és szobrokhoz és a kereszthez. Le a kalappal és térdre szépen!
Mire te:
– Hát ezt én nem teszem. Védjetek meg úgy!
Mire ők, most már szigorúbban: – És miért nem teszed?
Mire te:
– Azért nem, mert én annál igenis büszkébb vagyok, hogy kikeresztelkedjek, csak azért, mert ti többen vagytok, és én félek, meg azért, mert engem otthon vernek.
Mire ők:
– Úgy? Hát ha olyan büszke vagy, akkor csak ki innen. És vissza a többi zsidóhoz.
Mire te:
– Úgy! Akkor hát ti is csak olyanok vagytok, mint apa; „engedelmeskedj vagy mars tőlem” – hát jó, akkor ti is csak hazudjátok a jó Istent. Tudtam, mindég tudtam!
Mire ők:
– Halljátok, tömlöcbe vele, tömlöcbe a zsidógyerekkel.
És megfognak.
Mire te:
– Tudtam, tudtam én ezt is, de én haraplak titeket, míg csak agyon nem üttök, és „a lelketeken száradok” …
Ezt gondoltam, de azért még mindég csak ott álltam a házunk előtt, mikor egyszerre a sárból elém tűnt egy zsemle, az én zsemlém, amit még fentről dobtam ide.
Piros képe kint volt a sárból, és vigyorgott rám:
Megbánod. Éhes vagy. Törölj le és egyél meg, ezt ők úgyse tudják.
Erre odaléptem, és betapostam a sárba.
Azért se félek tőled, nyomorult zsemle. Te is az övék vagy!
De ő szólt:
Még hosszú a nap estig. Koplalni fogsz? „A táplálék erőt ad.”
Nem kell – feleltem neki, s még jobban beletapostam.
Mire ő nevetett:
Haha, milyen éhes vagy!
Úgy is volt. De most, mielőtt elindulhattam volna, Lidi állt meg előttem.
Anyám küldötte utánam a sapkámmal és a felöltőmmel.
– Itt van – mondta –, vegye fel.
A felöltő és a kalap is sandán nézett rám, és ölesen lesett, ahogy én szoktam apámat.
Nézd csak, hogy fázik ez a gyerek – szólt a kabát. – „Csak nem vérszegény?”
S a kalap: – „S a fejed nem hűlhet meg?”
– No, gyerünk – szólt Lidi. – Más dolgom is van még!
– Nem kell – feleltem –, nem félek semmitől se. Azt mondd meg anyámnak. Csak igazi anyától fogadok el felöltőt.
De a kalapot mégis étvettem:
– Nem azért, mert félek, hanem hogy csak legyen rajtam valami. És ne bámuljanak úgy.
– Hát én nem bánom – szólt Lidi, és már ment is. – Jó – gondoltam. – „Most már ennek is vége.”
S szétnéztem utcahosszat: „Ha mozogsz, nem fázol”.
Ezek a szavak, éppen úgy, mint azok, amiket már előbb a zsemle meg a felöltő és a kalap mondtak, szüleimtől ragadtak rám, s most velük együtt ezeket se szerettem hallani:
Mi az? – gondoltam. – Ti még most is beszéltek nekem.
Azért se „mozgok”, és mégse fogok fázni!
És ezzel nekiindultam, de csak egész lassan. A templomunk mellett elmenve, jól megnéztem az épületet, és fent jól láttam rajta ezeket a szavakat:
„És világítok előttetek, nappal és éjjel, hogy ne féljetek.”
Haha – gondoltam. – Még ő beszél! Te világítsz?!
De kinek?
Az apámnak, a gonosz papnak és anyámnak, a gyáva, nem igazi anyámnak.



PublisherMúlt és Jövő kiadó
Source of the quotationp. 186-190.

Azarel (German)

Und wieder begann mein Vater:
„Ich frage zum letzten Mal, willst du dich ordentlich benehmen?"
Ich erwiderte:
„Gar nichts will ich, außer, daß Sie mich gehen lassen."
Mein Vater, bleich und streng:
„Du kannst gehen! Aber für immer. Und diese Schwelle überschreitest du nicht wieder. Auch wenn du vor Hunger krepierst. Für dich bin ich nicht mehr da."
Jetzt meine Mutter:
„Soll er doch gehen. Unten wird er es sich überlegen."
„Hierher kommt er nicht wieder zurück", gab mein Vater zur Antwort, „das ist zu Ende".
„Gut", erwiderte ich, „gut, nur zu Ende soll es sein."
Ich ging, doch ich hatte Angst, denn ich fühlte, daß er mich noch einmal schlagen wollte, ein letztes Mal. Und tatsächlich, kaum hatte ich einen Schritt auf die Tür zu getan, faßte er nach mir und hielt mich fest.


Meine Mutter rief:
„Vater!"
Und ich sagte zitternd:
„Wenn Sie schlagen, werde ich beißen, und wenn Sie mich totschlagen, dann belaste ich Ihre Seele!"
„Laß ihn los", sagte meine Mutter, und mein Vater ließ ab von mir.
„Nein“, sagte er mit heiserer Stimme, „ich werde meine Hände nicht länger mit dir besudeln. Scher dich weg!"
Damit stürzte er davon. Meine Mutter winkte mir mit den Augen: „Geh und warte draußen..."
Aber ich sagte:
„Sie haben es nicht gewagt, eine echte Mutter zu sein. Sie haben es eben nicht gewagt! Jetzt ist alles aus, nur damit Sie es wissen!"
Und so wie ich war, ging ich hinaus, barhaupt, durchs Vorzimmer, die Treppe hinunter, auf die Straße.
Draußen war die Erde aufgeweicht, und es war kalt. Ich blieb vor dem Haus stehen.
So, jetzt hast du endlich zu tun gewagt, was du dir so oft vorgenommen hattest. Endlich! Endlich!
Jetzt bloß keine Angst vor der „Erkältung", wie vergangene Nacht, auch nicht vor dem Hunger, fürchte dich vor nichts, geh nur geradeaus, immer geradeaus, bis es Abend wird, und am Abend, es ist sowieso Freitag, kommst du hierher zur Synagoge zurück und wartest, bis dein Vater redet und just wenn er die Hände faltet, zum Himmel emporblickt und die Worte spricht: „Allmächtiger gütiger Gott, beschütze die Armen, die Waisen, die Kleinen und alle Leidenden“, gehst du in die Synagoge hinein, trittst plötzlich vor ihn und rufst:
„Das ist alles gelogen!"
„Und sein lieber Gott ist auch nicht besser als er, der die Kinder wegen diesem Gott schlägt."
Und dann drehen sich alle nach dir um: Was ist? Was ist? Dein Vater aber läuft voller Zorn und Scham in seinem hohen Samtbarett auf dich zu, um dich festzunehmen, du aber rennst zwischen den Bänken hindurch und schreist:
„Haha, da seht ihr, so ist er, haha", und rennst, „eben hieß es noch beschütze die Kleinen", und du rennst „und jetzt möchte er mich hier an Ort und Stelle totschlagen, haha, laßt es nicht zu, denn sonst seid ihr nicht besser als er, laßt es nicht zu", und du


„Schön“, dachte ich, „das hättest du also auch hinter dir."
Ich schaute mich auf der Straße um. „Wenn man sich bewegt, friert man nicht."
Diese Worte sowie jene, die von der Semmel, dem Mantel und der Mütze gesprochen worden waren, gehörten dem Wortschatz meiner Eltern an, und ich mochte sie nicht mehr hören:
„Wie" , dachte ich, „ihr habt immer noch nicht aufgehört, mit mir zu reden?"
Nein, euch zum Trotz werde ich mich nicht bewegen und mich doch nicht erkälten!
Und so machte ich mich auf den Weg, aber nur ganz langsam. Als ich an der Synagoge vorbeikam, sah ich mir das Gebäude genau an und erblickte oben die Inschrift:
„Und ich leuchte vor euch Tag und Nacht, damit ihr euch nicht fürchtet."
Haha, dachte ich. Der redet noch! Du leuchtest?
Wem denn? Meinem Vater, dem bösen Rabbiner, und seiner Frau, meiner feigen, nicht echten Mutter.



PublisherCorvina Verlag, Budapest
Source of the quotation148-152

minimap