Pap Károly: Azarel - mi hai liberato dalla morte (Azarel - Megszabadítottál a haláltól in Italian)

Portre of Pap Károly

Azarel - Megszabadítottál a haláltól (Hungarian)

– Utoljára kérdem, akarsz-e rendesen viselkedni?
Feleltem:
– Semmit se akarok, csak hagyjon engem elmenni.
Apám sápadtan és szigorúan:
– Mehetsz! De aztán egészen! És ezt a küszöböt többet át nem léped. Még ha éhen döglesz, akkor se. Én megszűntem számodra.
Most anyám:
– Hadd menjen. Majd odalent meg fogja gondolni magát.
– Ide többet nem jöhet – felelte apám –, ennek vége.
– Jó – feleltem –, csak legyen vége.
És indultam. De féltem, mert éreztem, hogy még egyszer majd ütni akar, utoljára.
S valóban, alig léptem az ajtó felé, utánam kapott s megragadott.
Anyám kiáltott:
– Apa!
Majd én szóltam remegve:
– Ha üt, akkor én harapni fogok, és ha agyonüt, akkor is, és akkor a lelkén száradok!
– Hadd – szólt anyám, és apám elengedett.
– Nem – szólt rekedten –, nem mocskolom be többé veled a kezemet. Takarodj!
Ezzel besietett a hálószobába. Anyám intett nekem a szemével, hogy: menj és maradj odakint…
De én szóltam:
– Nem mert igazi anya lenni. Hát nem mert! Ennek vége egészen, ezt tudja meg!
És kimentem, úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, az előszobán át, le a lépcsőn, az utcára.
Odakint nagy sár volt és hideg.
Megálltam a ház előtt.
Úgy, most végre meg merted tenni, amit annyiszor szerettél volna. Végre! Végre!!
Csak most aztán ne félj a „meghűléstől”, úgy mint éjszaka, ne törődj azzal se, hogy éhes vagy, ne félj semmitől, csak menj előre, előre, egész estig előre, és ókkor este úgyis péntek van, visszajössz ide a templomba, és megvárod, amikor apád beszél, és éppen akkor, amikor majd összekulcsolja a kezét, és az égre néz, és ahogy szokta, mondja: „Mindenható jóságos Isten, védd meg a szegényeket, az árvákat, a kicsinyeket és minden szenvedőt” – akkor egyszerre gyorsan bemégy a templomba, hirtelen odaállsz, és kiabálsz:
– Ennek minden szava hazugság!
– És az a jó Isten is csak olyan, amilyen ő, aki üti a gyerekeket az Isten miatt.
És akkor az emberek mind odafordulnak feléd: mi az, mi az?
És az apád dühösen és szégyenkezve lerohan majd, hogy elfogjon tégedet, úgy ahogy lesz abban a magos bársonysüvegben, de te elszaladsz a padok közt, és kiabálod:
– Haha, látjátok: ilyen ő, haha – és futsz –, az előbb még „védd meg a kicsinyeket” – és futsz –, és most itt mindjárt szeretne agyonütni, haha, ne engedjétek, mert akkor ti is olyanok vagytok, mint ő, ne engedjétek – és futsz ide-oda: neki hosszú a reverendája, és nem fog elérni, és te kiabálsz – hallgassatok meg, elmondom egészen, milyen ő.
És ha látod majd, hogy ők se védenek meg tőle és csak félnek, és csak szégyenkeznek és nem hallgatnak meg, hanem csak meg akarnak fogni, és odaadni vissza apádnak, hogy verjen tovább, akkor harapsz és rúgsz és kiszaladsz a templomból, és beszaladsz mindjárt oda a zárdatemplomba, ami itt van mellettetek, és ahol este is mindig nyitva van, és van valaki, és nem félsz ott sem. És ott, ha megkérdik majd tőled: – mit akarsz itt, te zsidógyerek? – így szólsz:
– Az vagyok és azért vagyok itt, mert ezt és ezt így és úgy és ezért meg ezért megmondottam apámnak és a zsidóknak a templomban. Most azért vagyok itt, hogy meglássam, ti milyenek vagytok igazán. Gyűlöltök, és rosszat gondoltok-e rólam mind, úgy mint a poncikter gyerekek, azt hiszitek-e, hogy büdös vagyok, gyáva és handlé vagyok, csak azért, mert zsidó vagyok. Vagy pedig megvédelmeztek-e engemet apám és a többi zsidók elől, akik engem mind szégyellnek, és vissza akarnak adni apámnak, hogy csak verjen tovább. – S ha ők erre így szólnak:
– Megvédünk mi, hogyne, csak keresztelkedj ki, és imádkozz ezekhez a képekhez és szobrokhoz és a kereszthez. Le a kalappal és térdre szépen!
Mire te:
– Hát ezt én nem teszem. Védjetek meg úgy!
Mire ők, most már szigorúbban: – És miért nem teszed?
Mire te:
– Azért nem, mert én annál igenis büszkébb vagyok, hogy kikeresztelkedjek, csak azért, mert ti többen vagytok, és én félek, meg azért, mert engem otthon vernek.
Mire ők:
– Úgy? Hát ha olyan büszke vagy, akkor csak ki innen. És vissza a többi zsidóhoz.
Mire te:
– Úgy! Akkor hát ti is csak olyanok vagytok, mint apa; „engedelmeskedj vagy mars tőlem” – hát jó, akkor ti is csak hazudjátok a jó Istent. Tudtam, mindég tudtam!
Mire ők:
– Halljátok, tömlöcbe vele, tömlöcbe a zsidógyerekkel.
És megfognak.
Mire te:
– Tudtam, tudtam én ezt is, de én haraplak titeket, míg csak agyon nem üttök, és „a lelketeken száradok” …
Ezt gondoltam, de azért még mindég csak ott álltam a házunk előtt, mikor egyszerre a sárból elém tűnt egy zsemle, az én zsemlém, amit még fentről dobtam ide.
Piros képe kint volt a sárból, és vigyorgott rám:
Megbánod. Éhes vagy. Törölj le és egyél meg, ezt ők úgyse tudják.
Erre odaléptem, és betapostam a sárba.
Azért se félek tőled, nyomorult zsemle. Te is az övék vagy!
De ő szólt:
Még hosszú a nap estig. Koplalni fogsz? „A táplálék erőt ad.”
Nem kell – feleltem neki, s még jobban beletapostam.
Mire ő nevetett:
Haha, milyen éhes vagy!
Úgy is volt. De most, mielőtt elindulhattam volna, Lidi állt meg előttem.
Anyám küldötte utánam a sapkámmal és a felöltőmmel.
– Itt van – mondta –, vegye fel.
A felöltő és a kalap is sandán nézett rám, és ölesen lesett, ahogy én szoktam apámat.
Nézd csak, hogy fázik ez a gyerek – szólt a kabát. – „Csak nem vérszegény?”
S a kalap: – „S a fejed nem hűlhet meg?”
– No, gyerünk – szólt Lidi. – Más dolgom is van még!
– Nem kell – feleltem –, nem félek semmitől se. Azt mondd meg anyámnak. Csak igazi anyától fogadok el felöltőt.
De a kalapot mégis étvettem:
– Nem azért, mert félek, hanem hogy csak legyen rajtam valami. És ne bámuljanak úgy.
– Hát én nem bánom – szólt Lidi, és már ment is. – Jó – gondoltam. – „Most már ennek is vége.”
S szétnéztem utcahosszat: „Ha mozogsz, nem fázol”.
Ezek a szavak, éppen úgy, mint azok, amiket már előbb a zsemle meg a felöltő és a kalap mondtak, szüleimtől ragadtak rám, s most velük együtt ezeket se szerettem hallani:
Mi az? – gondoltam. – Ti még most is beszéltek nekem.
Azért se „mozgok”, és mégse fogok fázni!
És ezzel nekiindultam, de csak egész lassan. A templomunk mellett elmenve, jól megnéztem az épületet, és fent jól láttam rajta ezeket a szavakat:
„És világítok előttetek, nappal és éjjel, hogy ne féljetek.”
Haha – gondoltam. – Még ő beszél! Te világítsz?!
De kinek?
Az apámnak, a gonosz papnak és anyámnak, a gyáva, nem igazi anyámnak.



PublisherMúlt és Jövő kiadó
Source of the quotationp. 186-190.

Azarel - mi hai liberato dalla morte (Italian)

Te lo chiedo per l'ultima volta, vuoi comportarti come si deve?
Risposi:
-Non voglio niente, solo che mi lasciate andare via.
Mio padre severo e pallido:
-Te ne puoi andare! Ma definitivamente! E non varcherai mai più questa soglia. Neanche se crepi di fame. Io ho finito di esistere per te.
Allora mia madre:
-Lascialo andare. Di sotto cambierà idea.
-Qui non potrà tornare mai più – rispose mio padre – è finito.
-Bene – risposi – che sia finito.
E mi avviai. Ma avevo paura, perché sentivo, che per l'ultima volta mi stava per picchiare. Infatti, fatto qualche passo verso la porta, scattò verso di me e mi afferrò.
Mia madre gridò:
-Padre! -
Poi dissi io tremando:
-Se mi colpite, io vi morderò, anche se mi ammazzerete, allora mi avrete sulla coscienza!
-Lascialo – disse mia madre e mio padre mi lasciò.
-No – disse rauco -, con te non voglio più sporcarmi le mani. Sparisci!
-E si affrettò ad entrare nella camera da letto. Mia madre mi fece un segno con gli occhi: vai e aspetta fuori...
Ma io dissi..
-Vi è mancato il coraggio di essere una vera madre. Vi è mancato del tutto! Che sappiate, è tutto finito!
Ed usci, come ero, a capo scoperto, attraverso l'anticamera, giù dalle scale, in strada.
Fuori c'era del fango e faceva un gran freddo.
Mi fermai davanti la casa.
Così, finalmente hai osato quello che avresti voluto fare tante volte. Finalmente! Finalmente!
Ma adesso non aver paura di “prender freddo” , come fai di notte, fregatene se hai fame, non aver paura di niente,vai avanti,fino a stasera,e allora, tanto oggi e venerdì, torni qui in sinagoga, e aspetti che tuo padre parli, e proprio allora, quando unirà le mani e guarderà verso il cielo,e dirà come è di sua abitudine:” Dio Santo Onnipotente,difendi i poveri, gli orfani, i piccoli, e tutti quelli che soffrono” -
allora, all'improvviso, entri velocemente in sinagoga, ti poni davanti e cominci a gridare:
-Di quest'uomo, ogni parola è una bugia.
-Il buon Dio è come lui, lui che picchia i bambini a causa del suo Dio.
Allora tutta la gente si volterà verso di te: cosa c'è,cosa c'è?
-E tuo padre, furioso e pieno di vergogna, si lancerà giù, per afferrarti, cosi com'è, con quella papalina alta di velluto, ma tu scapperai tra le panchine e griderai:
-Ah, ah,vedete: lui è cosi,ah,ah, - e tu corri – poco fa “difendi i piccoli” - e tu corri – e
adesso, vorrebbe ammazzarmi qui, ah, ah, non glielo permettete perché allora anche voi siete come lui,
non glielo permettete, e corri su e giù: lui ha il talare lungo, non ti può raggiungere, e tu gridi: ascoltatemi, ve lo racconto com'è lui. E quando vedrai che neanche loro ti difenderanno da lui, che hanno paura, che si vergognano e non ti stanno a sentire, vorrebbero solo prenderti e ridarti a tuo padre, in modo che lui possa continuare a picchiarti, allora mordi e scalci e corri fuori dalla sinagoga e corri nella chiesa del convento, che è qui vicino, dove anche di sera è sempre aperto, c'è sempre qualcuno, e tu neppure là hai più paura. E se là ti domanderanno: - cosa vai cercando ragazzo ebreo? - tu risponderai:
-Si, sono ebreo e sono qui, perché, cosi e cola, per questo e quello, ho detto a mio padre e agli altri nella chiesa, ma adesso sono qui, perché voglio vedere, voi come siete. Mi odiate e pensate male di me come i ragazzi dissoluti, credete che io puzzi, che io sia codardo e straccivendolo, solo perché sono ebreo. O mi difenderete davanti a mio padre e gli altri ebrei, che si vergognano di me, e vorrebbero restituirmi a mio padre in modo che lui possa continuare a picchiarmi. - E se loro risponderanno:
-Noi ti difenderemo, come no, basta che ti converti, e preghi davanti a questi quadri, statue e croce. Giù il capello e mettiti in ginocchio!
E allora tu:
-Io questo non lo farò, difendetemi cosi.
-E allora loro ancor più intransigenti: perché non lo vuoi fare?
E allora tu:
-Non lo farò, sono molto più orgoglioso per potermi convertire, solo perché voi siete in tanti, ed io ho paura, e perché a casa mi picchiano.
E allora loro:
-Ah, è cosi? Se sei cosi orgoglioso, allora fuori di qui. Torna dagli ebrei.
E allora tu: E' chiaro! Allora anche voi siete come mio padre; “obbedisci o fuori dai piedi”- mi sta bene, vuol dire che anche voi predicate un buon Dio falso. Lo sapevo, lo sapevo da sempre.
Allora loro:
-Ascoltatemi, in galera, in galera il ragazzo ebreo.
E mi prendono.
Ed io dirò:
-Lo sapevo, anche questo lo sapevo, ma io vi morderò, finché non mi ammazzate di botte, ma mi “ avrete sulla coscienza”...
A questo ho pensato, ma stavo ancora fermo davanti casa nostra, quando davanti a me comparve nel fango un panino, il mio panino, quello che ho tirato giù io. La sua faccia rossa spuntava dal fango e sghignazzava:
-Te ne pentirai. Hai fame. Asciugami e mangiami, tanto loro non lo sapranno. Feci un passo e lo schiacciai nel fango.
-Panino miserabile, non ho paura di te. Anche tu sei di loro.
Ma lui disse:
-E' lunga la giornata fino a stasera, vuoi digiunare? Il cibo dà forza.
Non ti voglio, - gli risposi, e lo schiacciai ancor di più.
Lui rideva:
-Ah, ah, che fame che tieni!
Era vero. Prima che potessi andar via, si fermò Lidi davanti a me. L'ha mandata mia madre col mio soprabito e il capello.
-Ecco qua – disse – indossateli.
Sia il capello che il soprabito mi guardarono losco, mi spiavano di sbieco, come ero solito fare io col mio padre.
-Guarda che freddo che ha, questo ragazzo – disse il capotto – non sarà mica anemico?
E il capello:
-Non è che prenderà freddo anche in testa? -
Su, andiamo – disse Lidi. - Ho altro da fare. -
-Non mi serve – risposi. - Accetto il capotto solo da una madre vera. -
Il capello comunque lo presi:
-Non perché io abbia paura, ma giusto per avere qualcosa addosso. Che non mi fissassero tutti.
Che mi importa – disse Lidi, e se ne andò.
Bene – pensai. E' finito anche questo.
Guardai lungo la strada. - Se ti muovi, non avrai freddo. - Queste parole, come quelle di prima, che mi dissero il panino, il soprabito e il capello, le ho prese dai miei genitori, ma adesso proprio come loro, neanche queste mi piaceva sentire.
-Che c'è? - pensai – ancora mi state parlando?
No e poi no, non mi muovo, e con tutto ciò non avrò freddo.
Cosi mi incamminai, pian piano. Passando vicino la nostra chiesa, osservai bene l'edificio, e vidi bene le parole, là su in alto:
-Vi faccio luce, di giorno e di notte, cosi non avrete paura. -
-Ah, ah – pensai – senti chi parla! Tu che fai la luce? A chi?
Al mio padre, al prete perfido, e alla mia madre, alla codarda, mia madre falsa.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap