Pap Károly: Azarel (Azarel - Megszabadítottál a haláltól in Dutch)

Portre of Pap Károly

Azarel - Megszabadítottál a haláltól (Hungarian)

– Utoljára kérdem, akarsz-e rendesen viselkedni?
Feleltem:
– Semmit se akarok, csak hagyjon engem elmenni.
Apám sápadtan és szigorúan:
– Mehetsz! De aztán egészen! És ezt a küszöböt többet át nem léped. Még ha éhen döglesz, akkor se. Én megszűntem számodra.
Most anyám:
– Hadd menjen. Majd odalent meg fogja gondolni magát.
– Ide többet nem jöhet – felelte apám –, ennek vége.
– Jó – feleltem –, csak legyen vége.
És indultam. De féltem, mert éreztem, hogy még egyszer majd ütni akar, utoljára.
S valóban, alig léptem az ajtó felé, utánam kapott s megragadott.
Anyám kiáltott:
– Apa!
Majd én szóltam remegve:
– Ha üt, akkor én harapni fogok, és ha agyonüt, akkor is, és akkor a lelkén száradok!
– Hadd – szólt anyám, és apám elengedett.
– Nem – szólt rekedten –, nem mocskolom be többé veled a kezemet. Takarodj!
Ezzel besietett a hálószobába. Anyám intett nekem a szemével, hogy: menj és maradj odakint…
De én szóltam:
– Nem mert igazi anya lenni. Hát nem mert! Ennek vége egészen, ezt tudja meg!
És kimentem, úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, az előszobán át, le a lépcsőn, az utcára.
Odakint nagy sár volt és hideg.
Megálltam a ház előtt.
Úgy, most végre meg merted tenni, amit annyiszor szerettél volna. Végre! Végre!!
Csak most aztán ne félj a „meghűléstől”, úgy mint éjszaka, ne törődj azzal se, hogy éhes vagy, ne félj semmitől, csak menj előre, előre, egész estig előre, és ókkor este úgyis péntek van, visszajössz ide a templomba, és megvárod, amikor apád beszél, és éppen akkor, amikor majd összekulcsolja a kezét, és az égre néz, és ahogy szokta, mondja: „Mindenható jóságos Isten, védd meg a szegényeket, az árvákat, a kicsinyeket és minden szenvedőt” – akkor egyszerre gyorsan bemégy a templomba, hirtelen odaállsz, és kiabálsz:
– Ennek minden szava hazugság!
– És az a jó Isten is csak olyan, amilyen ő, aki üti a gyerekeket az Isten miatt.
És akkor az emberek mind odafordulnak feléd: mi az, mi az?
És az apád dühösen és szégyenkezve lerohan majd, hogy elfogjon tégedet, úgy ahogy lesz abban a magos bársonysüvegben, de te elszaladsz a padok közt, és kiabálod:
– Haha, látjátok: ilyen ő, haha – és futsz –, az előbb még „védd meg a kicsinyeket” – és futsz –, és most itt mindjárt szeretne agyonütni, haha, ne engedjétek, mert akkor ti is olyanok vagytok, mint ő, ne engedjétek – és futsz ide-oda: neki hosszú a reverendája, és nem fog elérni, és te kiabálsz – hallgassatok meg, elmondom egészen, milyen ő.
És ha látod majd, hogy ők se védenek meg tőle és csak félnek, és csak szégyenkeznek és nem hallgatnak meg, hanem csak meg akarnak fogni, és odaadni vissza apádnak, hogy verjen tovább, akkor harapsz és rúgsz és kiszaladsz a templomból, és beszaladsz mindjárt oda a zárdatemplomba, ami itt van mellettetek, és ahol este is mindig nyitva van, és van valaki, és nem félsz ott sem. És ott, ha megkérdik majd tőled: – mit akarsz itt, te zsidógyerek? – így szólsz:
– Az vagyok és azért vagyok itt, mert ezt és ezt így és úgy és ezért meg ezért megmondottam apámnak és a zsidóknak a templomban. Most azért vagyok itt, hogy meglássam, ti milyenek vagytok igazán. Gyűlöltök, és rosszat gondoltok-e rólam mind, úgy mint a poncikter gyerekek, azt hiszitek-e, hogy büdös vagyok, gyáva és handlé vagyok, csak azért, mert zsidó vagyok. Vagy pedig megvédelmeztek-e engemet apám és a többi zsidók elől, akik engem mind szégyellnek, és vissza akarnak adni apámnak, hogy csak verjen tovább. – S ha ők erre így szólnak:
– Megvédünk mi, hogyne, csak keresztelkedj ki, és imádkozz ezekhez a képekhez és szobrokhoz és a kereszthez. Le a kalappal és térdre szépen!
Mire te:
– Hát ezt én nem teszem. Védjetek meg úgy!
Mire ők, most már szigorúbban: – És miért nem teszed?
Mire te:
– Azért nem, mert én annál igenis büszkébb vagyok, hogy kikeresztelkedjek, csak azért, mert ti többen vagytok, és én félek, meg azért, mert engem otthon vernek.
Mire ők:
– Úgy? Hát ha olyan büszke vagy, akkor csak ki innen. És vissza a többi zsidóhoz.
Mire te:
– Úgy! Akkor hát ti is csak olyanok vagytok, mint apa; „engedelmeskedj vagy mars tőlem” – hát jó, akkor ti is csak hazudjátok a jó Istent. Tudtam, mindég tudtam!
Mire ők:
– Halljátok, tömlöcbe vele, tömlöcbe a zsidógyerekkel.
És megfognak.
Mire te:
– Tudtam, tudtam én ezt is, de én haraplak titeket, míg csak agyon nem üttök, és „a lelketeken száradok” …
Ezt gondoltam, de azért még mindég csak ott álltam a házunk előtt, mikor egyszerre a sárból elém tűnt egy zsemle, az én zsemlém, amit még fentről dobtam ide.
Piros képe kint volt a sárból, és vigyorgott rám:
Megbánod. Éhes vagy. Törölj le és egyél meg, ezt ők úgyse tudják.
Erre odaléptem, és betapostam a sárba.
Azért se félek tőled, nyomorult zsemle. Te is az övék vagy!
De ő szólt:
Még hosszú a nap estig. Koplalni fogsz? „A táplálék erőt ad.”
Nem kell – feleltem neki, s még jobban beletapostam.
Mire ő nevetett:
Haha, milyen éhes vagy!
Úgy is volt. De most, mielőtt elindulhattam volna, Lidi állt meg előttem.
Anyám küldötte utánam a sapkámmal és a felöltőmmel.
– Itt van – mondta –, vegye fel.
A felöltő és a kalap is sandán nézett rám, és ölesen lesett, ahogy én szoktam apámat.
Nézd csak, hogy fázik ez a gyerek – szólt a kabát. – „Csak nem vérszegény?”
S a kalap: – „S a fejed nem hűlhet meg?”
– No, gyerünk – szólt Lidi. – Más dolgom is van még!
– Nem kell – feleltem –, nem félek semmitől se. Azt mondd meg anyámnak. Csak igazi anyától fogadok el felöltőt.
De a kalapot mégis étvettem:
– Nem azért, mert félek, hanem hogy csak legyen rajtam valami. És ne bámuljanak úgy.
– Hát én nem bánom – szólt Lidi, és már ment is. – Jó – gondoltam. – „Most már ennek is vége.”
S szétnéztem utcahosszat: „Ha mozogsz, nem fázol”.
Ezek a szavak, éppen úgy, mint azok, amiket már előbb a zsemle meg a felöltő és a kalap mondtak, szüleimtől ragadtak rám, s most velük együtt ezeket se szerettem hallani:
Mi az? – gondoltam. – Ti még most is beszéltek nekem.
Azért se „mozgok”, és mégse fogok fázni!
És ezzel nekiindultam, de csak egész lassan. A templomunk mellett elmenve, jól megnéztem az épületet, és fent jól láttam rajta ezeket a szavakat:
„És világítok előttetek, nappal és éjjel, hogy ne féljetek.”
Haha – gondoltam. – Még ő beszél! Te világítsz?!
De kinek?
Az apámnak, a gonosz papnak és anyámnak, a gyáva, nem igazi anyámnak.



PublisherMúlt és Jövő kiadó
Source of the quotationp. 186-190.

Azarel (Dutch)

Vader begint weer: ‘Ik vraag je voor de laatste keer, wil je je fatsoenlijk gedragen?’
Ik antwoord: ‘Ik wil helemaal niets, alleen dat u me laat gaan.’
Zijn gezicht verbleekt nog erger en zijn stem is streng: ‘Je kunt gaan! Maar dan moet je hier echt weg! Je zet geen voet meer over deze drempel. Al crepeer je van de honger. Ik houd op voor jou te bestaan.’
Moeder zegt: ‘Laat maar gaan. Als hij beneden is, bedenkt hij zich wel.’
‘Hier komt hij niet meer terug,’ zegt vader. ‘Het is nu afgelopen.’
‘Goed,’ zeg ik, ’als het eindelijk maar afgelopen is.’
En ik vertrek. Maar ik ben ook bang, want ik voel dat hij me wil slaan, nog een laatste keer.
Inderdaad, als ik hij de deur ben aangekomen, steekt hij zijn hand uit en grijpt me bij mijn kleren.
Moeder gilt: ‘Papa!’
Ik zeg, bevend van de angst: ‘Als u me slaat, dan ga ik u bijten, ook al slaat u me dood, maar dan heeft u mij op uw geweten!’
‘Laat hem,’ zegt moeder, waarop vader loslaat.
‘Nee,’ zegt hij, ‘laat ik mijn handen niet meer aan je vuil maken. Verdwijn uit mijn ogen!’
Hij snelt naar de slaapkamer. Moeder beduidt me met haar blik: ga weg en blijf buiten wachten…
Maar ik zeg: ‘U hebt het niet aangedurfd om een echte moeder te zijn. U durft het gewoon niet! Het is nu allemaal afgelopen, dat moet u wel weten!’
Ik loop, zoals ik ben, het hoofd onbedekt, door de hal naar buiten, de gang op, de trap af, en sta op straat.
Buiten is het erg modderig, het is ook koud.
Ik blijf voor het huis staan.
Zo. Eindelijk heb je het lef gehad om te doen waar je al zo vaak naar hebt verlangd. Eindelijk! Eindelijk!
Maar nu moet je niet bang zijn dat je verkouden wordt, zoals vannacht, of dat je honger hebt. Wees maar niet bang, loop vooruit, almaar vooruit tot de avond valt; dan is het vrijdagavond, je komt bij de synagoge terug, wacht tot je vader zijn preek houdt en dan, op het moment dat hij zijn handen in elkaar slaat en met naar de hemel gerichte blik, zoals altijd, zegt: ‘Almachtige, lieve God, bescherm de armen, de wezen, de kleintjes en ieder die lijdt’, loop je snel de synagoge binnen om voor de menigte te gaan staan en te roepen: ‘Elk woord dat hij zegt is gelogen!’
‘En die lieve God is ook geen haar beter dan hij, die kinderen slaat in Gods naam!’
Dan zullen alle mensen zich omdraaien naar jou: wat is er aan de hand? Wat gebeurt hier?
Dan zal je vader woedend en met het schaamrood op zijn kaken van de kansel afrennen om je te pakken te krijgen, met zijn hoge fluwelen hoed op nog wel, maar jij ontsnapt aan zijn hand door tussen de rijen banken door te lopen, terwijl je onophoudelijk schreeuwt: ‘Kijk hem nou eens, haha: dit is zoals hij is,’ en je rent door, ‘net zei hij nog „bescherm de kleintjes”,’ je rent door, ‘maar nu zou hij me het liefst hier ter plekke doodslaan, haha! Jullie moeten dat niet toelaten, want dan worden jullie net als hij, laat het niet toe!’ en je rent kriskras door de synagoge. Zijn toga is lang, hij kan je niet grijpen, en jij blijft maar schreeuwen: ‘Luister naar mij, ik zal jullie allemaal vertellen hoe hij in werkelijkheid is!’
En als je ziet dat ook zij je niet in bescherming nemen, dat ze alleen maar bang zijn of dat ze zich schamen, dat ze niet naar je willen luisteren, dat ze je beet willen pakken om je terug te geven aan je vader zodat hij je nog meer kan slaan, dan zul je ze bijten en schoppen en nog harder schreeuwen, wegrennen uit de synagoge en je toevlucht zoeken in de abdijkerk recht ertegenover, die zelfs ’s avonds altijd openstaat, en waar altijd iemand aanwezig is, en daar mag je ook niet bang zijn. En als ze je daar de vraag stellen: ‘Wat heb je hier te zoeken, jodenjongen?’ dan antwoord je: ‘Ik ben inderdaad een jodenjongen, en ik ben hier omdat ik dit en dat, zus en zo, om die en die reden tegen mijn vader en tegen alle joden in de jodenkerk heb gezegd. Nu ben ik hier om erachter te komen hoe jullie in het echt zijn. Is het waar dat jullie me haten, dat jullie allemaal alleen slechte dingen over mij denken, zoals die Duitse boerenjongens? Denken jullie dat ik stink, en dat ik laf ben en hebzuchtig, alleen omdat ik een jood ben? Of nemen jullie me in bescherming tegen mijn vader en de andere joden, die zich voor mij schamen en me terug willen geven aan mijn vader, zodat hij me nog meer kan slaan?’ En als ze dan zeggen: ‘Natuurlijk nemen we jou in bescherming, je hoeft alleen maar een christen te worden en deze schilderijen, de beelden en het kruis te aanbidden. Zet je hoed maar af, en kniel eens even!’
Dan zeg jij: ‘Maar dat doe ik niet. Neem me in bescherming zoals ik ben!’
Hierop worden ze strenger: ‘En waarom doe je het niet?’
Jij weer: ‘Daarom nier, omdat ik te trots ben om een christen te worden, alleen maar omdat jullie met meer zijn, en ik bang ben, en omdat ik thuis geslagen word.’
Zij zeggen dan: ‘O, ja? Nou, als je zo trots bent, ga dan weg. Terug naar de joden!’
Jij zegt dan: ‘O, ja? Jullie zijn dus net zoals mijn vader: „gehoorzaam mij en anders eruit”. Wel, bij jullie is die lieve God dus ook gelogen. Ik wist het, ik wist het altijd al!’
Zij weer: ‘Hoor je dat? De kerker in met deze lasteraar, de kerker in met dat jodenjong!’
En ze pakken je beet.
Jij zegt ze: ‘Ik wist het, dit wist ik ook, maar ik ga jullie bijten tot jullie me doodslaan, en dan hebben jullie mij op je geweten!’
Dit is waar ik aan denk, terwijl ik nog steeds voor het huis sta. Plotseling verschijnt een broodje in de modder, mijn broodje van vanochtend dat ik uit het raam heb gegooid.
Zijn rode gezicht lacht me toe vanuit de modder: ‘Je krijgt nog spijt. Je hebt honger. Veeg me af en eet me op, zij weten hier toch niets van af.’
Ik doe een stap vooruit en trap het broodje de modder in.
‘Ik ben niet bang voor jou, ellendig broodje. Jij bent ook een van hen!’
Maar het broodje zegt: ‘Je hebt nog een lange dag te gaan tot de avond. Wil je honger lijden? „Eten geeft kracht,” dat weet je toch?’
‘Ik heb je niet nodig,’ antwoord ik het broodje, en trap hem nog dieper de modder in.
Maar hij blijft lachen: ‘Haha, wat een honger, wat heb jij een honger!’
Hij heeft gelijk. Maar nu, nog voor ik kan vertrekken, staat Lidi ineens voor me.
Mijn moeder heeft haar achter mij aan gestuurd, met mijn hoed en mijn jas.
‘Hier,’ zegt ze, ‘trek dit maar aan.’
De jas en de hoed kijken me met een schuine blik aan, scherp, zoals ik vader in de gaten houd.
‘Kijk nou toch,’ zegt de jas, ‘wat heeft dit kind het koud. Zou hij geen bloedarmoede hebben?’
En de hoed: ‘Denk je soms dat je hoofd geen kou kan vatten?’
‘Schiet u op?’ zegt Lidi. ‘Ik heb nog meer te doen vandaag!’
‘Ik hoef niet,’ zeg ik. ‘Ik ben nergens bang voor. Zeg dat maar tegen moeder. Alleen van een echte moeder wil ik een overjas aannemen.’
Toch neem ik de hoed wel aan.
‘Ik doe het niet omdat ik bang ben, maar om aangekleed te lijken. Zodat de mensen me niet nakijken.’
‘Het kan me niet schelen,’ zegt Lidi, en ze is alweer vertrokken.
Goed, denk ik. Nu is dit ook afgelopen.
Ik kijk om me heen, neem de hele straat op. ‘Als je beweegt, dan heb je het niet koud.’
Deze woorden, evenals die van het broodje en de overjas en de hoed, zijn me van mijn ouders bijgebleven, en ik hoor ze op dit moment niet graag.
Hoezo? denk ik, praten jullie nog steeds tegen mij?
Ik beweeg juist niet, en toch zal ik het niet koud hebben!
Aldus denkend vertrek ik, maar ik loop heel langzaam. Als ik langs onze synagoge loop, kijk ik goed naar het gebouw; boven staan duidelijk de woorden: Ik zal het licht voor jullie zijn, overdag en ’s nachts, opdat jullie niet bang zijn.
Haha, denk ik. Moet je hem horen! Geef jij het licht?
Aan wie?
Aan mijn vader, de boze rabbijn, en aan mijn moeder, mijn laffe, onechte moeder.



PublisherAmbo, Amsterdam
Source of the quotation180-185

minimap