Parti Nagy Lajos: A büfti gének

Portre of Parti Nagy Lajos

A büfti gének (Hungarian)

Három hajléktalan ült a budapesti  Szabadság-téren, nézték a tévét.Talán a hótól volt minden, az első hótól, mely mint egy leszegett homlokú festőbrigád, reggel óta dolgozott Budapesten. Vagy a génektől, melyek benne vannak a levegőben, a sok büfti gének, ahogy Tubica fogalmaz, mikor ma reggel kinyitom az ablakot, mert a géneknek megtiltani nem lehet. Tubica úgy ki van szoláriumozva, mint az aratók, most voltak pihenni a nejével a Bahamákon. Cigánypecsenyét eszik, szereti hidegen, s mindkét szárnya alá tétetett sebésszel egy-egy mobilt, de jól is van tájékozódva, az kétségtelen. Ő meséli el a tegnap történtek jónéhány részletét, nem mintha nem hallottam volna elégszer, hogy a jelenséget, 9.3o-kor Kis Henrietta tizedesnő észlelte elsőként, ráadásul láttam is, mindennap látom az amerikai követség sarkánál a géppisztolyos rendőröket,  ahogy fújják szájuk előtt a fehér kávéspoharakat, és toporognak.A fiatal teremtés ezúttal magán természetű ügyben pillantott bele a bombavizsgáló tükörbe. Már sokkalta szebb volt a szeme, nem nagyon dagadt, csak véreres, de ez a jóleső  megfigyelése most szószerint eltörpült a látvány mellett. Anélkül, hogy bajtársait kiáltással tájékoztatta volna, fizikai értelemben sarkon fordult, cigarettát vett elő, ma még csak a negyediket, és lopva megdörzsölte a szemét, de hiába. Végül súgva megkérdezte a két szótlan kollégáját, hogy ők nem látnak-e amott rendkívüli eseményt? Azok szorongatták a kihűlt kávét, s a tátott szájuk mindent elárult. De, bassza meg, ők is látják, csak azt hitték eddig, hogy... szóval, hogy nem látnak jól, illetve káprázik nekik a hótól. De ezek szerint nem káprázik, hanem gáz van.Fölhúzták a géppisztolyt és féltérdre ereszkedtek, ahogy tanulták. Az még esetleg lehet, hogy ilyen reklám-bigyók, mondta az egyik. Például hőlégballon, fölfújják nagyalakúra, azután Nescafét iszik vagy valami. Levesport. Azt be kelletett volna jelenteni, mert légi tevékenység, mondta a másik. Fázott a térdük, meg teljesen nevetségesek is voltak a csöndes délelőttben, a hulló hóban. Pláne, hogy azok ott, leszámítva az eseményt, nyugodtan üldögéltek a padon, a szovjet emlékmű elött.Eltelt kis idő nyelvhasználati problémákkal. Hogy mi is az, amit látnak, s milyen szavakkal írható le hivatalosan. Azután a felfedező, Kis Henrietta tizedesnő kapott parancsot, hogy hívja fel a központot rádión. Hajléktalanok, jelentette, három darab hajléktalan polgár. Na és, aranyom, mondta egy ideges, síkos hang, na és? Csak az a helyzet, jelentem, hogy kábé mint a követség, akkorák, vagy a nemzeti bank. Legalábbis ülve. Igen, ülve, tessék elhinni, van egy nagy pad, illetve nőtt, az tisztára méretarányos hozzájuk... Még magyarázta volna, de Kis Henriettát hamar félbeszakították a központban, s az ügyeletes  bizonyos Lajossal akart beszélni. Megint hagytátok, hogy igyon, üvöltötte ez a hang  a sápadt rendőr fülébe. Jelentem, egyáltalában nem hagytuk, és ezek a micsodák tényleg itt vannak, mondta a rendőr, és parancsot kérünk vagy intézkedést,  de azért egy kommandóskocsi legjobb volna, ha ki bírna jönni. Itt egy nagyon csúnya hallatszott a rádióból, és a központ megszakította az adást. Pedig milyen puha, szép téli szó ez, hogy „kommandóskocsi”, mint a sültgesztenye vagy a bélmosónő. Mint  a száncsengő. Be vagyunk rúgva, azt mondták bent, közölte szárazon Bizonyos Lajos, és felállt. De azt nem mondták, basszáj, hogy mi legyen az intézkedés. Hogy igazoltatás, például. Vagy hogy ez kinek a hatásköre? A követség ablakaiban intelligens arcú, vonzó férfiak ácsorogtak, villogtak a vakuk, surrogtak a tenyérnyi kamerák. Aranyszínű nők barna, piros és sárga gyerekeket ültettek belülről a párkányra, aztán mintha vezényszóra,  egyszerre eltűnt mind, s leszaladt az összes roló. A mellékutcákban megszólaltak a szirénák, azok hárman fölkapták a fejüket, de nem voltak nagyon meglepve. Közelebb húzták a kannát a lábukhoz, az egyik, a fiatalabb férfi mutogatott, talán a Parlament, talán a szirénák felé, azután ülve maradtak, rágyújtottak a hóesésben. Úgy látszott, megbeszélnek valamit, de hogy mit, az nem hallatszott, noha csönd volt a Szabadság tér fölött. Nagy csönd és Sopiane-füst. Baromi büdös, mondja Tubica, hogy a tüdejét vagy mijét  majd kiköpte ott keringtében.Hát, így kezdődött, délutánra aztán a civilizált világ szeme Magyarországra szegeződött, a tévétársaságok megszállták a tetőket, a követség ablakait, népes kiséretével a helyszínre érkezett a belügyminiszter. Jelentették neki, hogy rendkívüli esemény, az esemény kivételével nem történt, egy kisebb káreset volt, mikor az intézkedő rendőr, már a tér lezárása után igazoltatást foganatosított, akkor a személyazonossági okmányok valahogyan leestek, és az egyik, az arányosan nagy súlya miatt csúnyán meghúzott egy Toyotát, szerencsére nem követségit. Az, hogy tárgyalni kell, s az illető polgárokat békésen, de minden áron el kell távolítani az ominózus helyről, az a magyar miniszterelnök s Clinton elnök egyöntetű kívánsága volt. Előbbit Hajdúhadházán felszállás közben, utóbbit Washingtonban érte utol a hír, s  megdöbbenésüknél csak áttekintőkészségük és hidegvérük volt nagyobb.Tubicától tudom, hogy a három célszemély hangjával volt kis baj, illetve álmélkodás. Mindenük meg volt nőve ugyanis, a testük a ruházattal, a kannásboruk, meg a pad is, amin ültek, csak sajnos a hangjuk, az egyedül megmaradt kicsinek, olyan semminek, mint egy emberé, pedig az őneki, Tubicának és a családjának kurvául fontos volt volna, a megnőtt hang, és hogy ő egy vagyont kifizetett, na mindegy, még jó, hogy időben kiderült a diferencia... Itt Tubica elhallgat, és  gúnyosan mosolyog az értetlen képemen, hogy majd megértem, ne féljek. Ha még itt lakom addig. Mikor a darus kocsi kosara fölemelkedett, pelyhenként lehetett hallani, ahogyan hull a hó. Mi a faszt fogyasztottak maguk, hogy így megnőttek, kérdezte a pszichológus-főhadnagy a hangütás miatt. Hát, kekszet és máltai zsömlét. Meg az ajándék bort, mondták a megszólítottak vonakodva. És az honnan van, kérdezte a főhadnagy. Nem tudják, mondták, négy izé hozta nekik reggel, galamb, legalábbis ránézésre. Ilyen bomberdzseki volt rajtuk, de nem verekedtek, hanem adták a bort ingyér. Kannás, de príma édes. Abból fogyasztgattak, addig-addig, hogy egyszercsak megnőttek. Vagy az ország ment össze. De tökmindegy, ez úgyis delirium, elmúlik. Fel tudnak állni, kérdezte a szakember. A Hildus föl tud, mondták, és az egyikük, a nő, nagy nehezen fel is tápászkodott. Feszült pillanat volt, a tetők fedezékében, a mesterlövészek pofacsontján megfeszült a bőr, Clinton elnök nyelt egyet az ovális irodában, de nem történt semmi. A középkorú, spicces asszony csuklott egyet. Nagyjából akkora volt, mint a nemzeti bank épülete, de sovány. Lépett balra kettőt, jobbra kettőt, puszit dobott  a Juszt Lászlónak, aztán visszahuppant. Nevettek részeg egérhangon, s nyúltak a kannáért, az volt a feltétel, hogy a kanna marad, különben nincs tárgyalás meg béke.Három óra körül az egyik férfi közölte, hogy neki kisszükségeznie kell, és vagy hívják ide a Czeizel Endrét, aki visszacsinálja őtet, vagy hadd menjen el a tévé háta mögé a dolgára. Na, majd pont az kéne, horkantották az illetékesek, kik rádión követték az eseményeket. Jó hogy nem a Kossuth térre, morogta egyikük és bele is izzadt a gondolatba. Épp földet ért a miniszterelnök helikoptere, aki rövid megbeszélés után elállt tervétől, hogy darus kocsi és sisak segítségével, veszély ide vagy oda, kezet fogjon a nagyranőtt polgárokkal.A válság-stáb amerikai szakértők bevonásával alkonyatra konkrét tervet dolgozott ki, s a pszichológus-főhadnagy közreműködésével némi huzavona után az illetők ráálltak, hogy rendőri biztosítás mellett szépen, komótosan, nézve a láb elé, nem kerget a tatár, elsétáljanak a Népstadionba.„Ott majd meglátjuk a továbbiakat, barátaim.”Ez tűnt a legjobb ötletnek, a Népstadion, ahonnan kimászni nem nagyon tudnak, és lehet őriztetni őket vízágyúval, reflektorral, mondta állítólag Tubicának egy magát megnevezni nem akaró szakértő. S még azt is elárulta, hogy bizonyos cégek a majdani reklámtevékenység fejében át akarták vállalni a költségeket. Esteledett, megértheti, aki értelmes ember, hogy cselekedni kellett, mielőtt végképp berúgnak azok hárman, mondja Tubica, úgyhogy föl lettek noszogatva, és szépen el is indultak, ment  minden, csak a Hilda makacsolta meg magát a Keletinél, hogy ő utazni akar, de le lehetett beszélni, eléggé meg voltak már ijedve a felhajtástól, némán caplattak az elálló hóesésben, az opál szatyraikat meg a kannát négy teherautó vitte utánuk. Azt azért kérték szépen, hogy legyen sziréna, mint a Kriminálisban.Tubica a fülemhez hajolva elárulja ma reggel a tetőn, hogy ez a bizonyos „bor”, ez még csak minta, nincs benne minden komponens, tehát ez nem köt meg, ez 24 óra után kiürül a lélegzettel, és akkor vagy újra kell tölteni a szervezetet, vagy vállalja az ember a szégyent, kéremszépen, hogy élete végéig csak egy sárcipőnyi szaros galamb, semmi más, uram, semmi más, és ezt ő, Tubica, majd bolond lesz vállalni, ez az eset neki pont jó volt, látta a hatásmechaniznust, a hibákat, és eljön a nap, és  meg fogok lepődni, noha ilyen zajos elefántcirkusz, mint ezekkel a nyomorultakkal, ilyen ővele és az embereivel nem lesz, annyi szent. Hanem csöndes növekedés és azután megragadás, néz a szemembe mélyen Tubica, nem úgy mint ezek a hülyék, barátocskám, hogy kérhettek volna bármit, de csak a Czeizel Endrét kérték, meg egy piszoárt. Különben is, mondja, fél órája járt arra, a Népstadion felé, és persze, hogy hajnaltájt egyszercsak elmúlt az óriásság. Összehuttyant, mint a tót orgona. Elmúlt ahogy jött, az illetők most csak néznek másnaposan, nem értik a készültséget,  meg a deres rendőrautókat. Ülnek összebújva a kezdőkörben, s akkorák, mint minden ember. 




minimap