Parti Nagy Lajos: Egy hajszálrepedt fazék

Portre of Parti Nagy Lajos

Egy hajszálrepedt fazék (Hungarian)

(lőrések és ceruzák) Szent igyekezetében bizonyos napok kampójára abnormálisan sok múltat zsúfol fel az utókor, ott ácsorog a nemzeti ünnep, e kollektív ruhafogas, épp, hogy el nem dől, vastagon lóg rajta mindenféle emberi gúnya, őrbundától nercbundáig, díszmagyartól ávós-zubbonyig, hóhérköténytől rakottszoknyáig. Púder, vér, lakk, könnyek, takony. Volt és mai ünnepek, törések és cezúrák, hozzám tartoznak, noha nem enyémek. Nehéz a dátumokkal. Sose hittem volna például, hogy október 23-át, a magyar forradalom kitörésének évfordulóját is szét lehet aktuálpolitizálni, szét lehet ünnepelni, egészen a csömörig, az érdektelenségig. Az persze más kérdés, hogy ‘81 vagy ‘86 októberében ezzel a munkaszünet-pörkölt-lyukaszászlószentelés állapottal boldogan kiegyeztem volna. Ama létező szocializmushoz képest, nem lehet elégszer leírni: ez, amiben itt ma élünk, maga a szabadság. Egy ilyen kishagyományú demokráciában, úgy látszik, ilyen a reális szabadság. Persze ne látsszon így, folytatnám rögtön és ingerülten, ne legyen megint ilyen ócska és pártállami, de ez most kevéssé tartozik a tárgyhoz. * Íróként, teremtsek bármit, fikcionáljak illetve konfabuláljak bármilyen merészen, alapvetően emlékezem. Az írás múltidézés, nincs mese. Pontosabban: hagyom emlékezni a fantáziámat, ami képtelen másból építkezni, mint a megtörténtekből. Régóta izgat tehát, hogy miképpen függenek össze egy nemzet, egy ország, de akár egy kontinens sorsfordító, utóbb ünneppé pirosodó dátumai az egyén privát idejével, s hogy egyáltalán: mennyire lehet beleavatkozni az időbe, mi történik, ha formátlan és indulattalan hömpölygését utóbb évszámok és napok köré tereljük, s  mint valami kampókra, felakasztunk e dátumokra egy csomó történelmet, hisz akkorra az a kazalnyi esemény már történelem. Megjegyzem, ha már az akasztásnál tartok, hogy a hajdani béketábor rezsimjei homlokegyenest fordítva cselekedtek olykor (nem csoda, hisz igazán alkotó viszonyban voltak az idővel, átírták, kiradírozták, megfenyegették), vagyis úgy tettek, mintha bizonyos napok sosem történtek volna meg, úgy viselkedtek, mintha nem is létezne ama kampó, mely persze volt, nagyon is volt, kifényesedett a használattól, hisz a győztesek titokban vagy nyilvánosan arra lógatták fel ellenségeiket.  * Lassan forgatom, elnézegetem a tárgyamat, ami legelőször is szó: törés, cezúra. Jó erős szavak. A törés, legalábbis magyarul, nekem durvább, hogy úgy mondjam bruchtálisabb történés, a törések emlékét akarják kiirtani a diktatúrák, s e törésekből lesz aztán tananyag, piros betű, szoboravató. A törés nyílt ellenszegülés, következménye a letagadhatatlan retorzió. A törés egy reflektor felrobbanása, a cezúra viszont inkább egy éles szemvillanás. Utóbbi egymagában kevés, de szemből több van mint reflektorból, másrészt a reflektorokat ki lehet cserélni, a szemeket viszont csak kiverni lehet. Persze a cezúrából bármikor konstruálható törés, árok, sőt szakadék a megrendelő igényei szerint, el is tüntethető a múlt ábrázatáról sminkkel, megvilágítással. Netán át lehet minősíteni holmi kis ránccá a létező szocializmus mázas-rózsás ábrázatján, ez, elvtársak nem repedés, hanem igenis nevetőránc a szebb jövőbe vetett rögös utunkon. Látszik itt valami? Nem látszik. Márpedig ami momentán nem látszik, az momentán nincs, mi pedig, jelenkor és utókor, momentán élünk, illetve a jövőnek élünk -- igen, ironizálok, elhúzom a számat  a folyton újraírt történelmek felett; az Elbától errefelé, vagyis keletre választási ciklusonként újrasminkelik a  népek a múltjukat, illetve nem a népek, viszont mindig és hangsúlyozottan  a népek nevében. * A törések eléggé hasonlóak, cezúra viszont rengetegféle van. Ki lehet tenni röhögéssel, káromkodással, akár egy pörköltbe főzött párttagkönyvvel. A cezúrákat leginkább az „egyszerű nép” teszi ki, a nép, mely többnyire nem hősökből áll, nem túl hülye, nem túl okos, élni akar, semmi mást. Betörni ugyan be lehet, de a (véres) orránál fogva sokáig nem hagyja vezetni magát. A cezúra világos különbségtétel, határozott, de hajszálnyi történés a fejen, a levesben, olykor szemernyi zökkenő, csupán az érzékeli, aki akarja. A törést el lehet fedni, gipszelni, be lehet foltozni, jelentős képzavarral: le lehet verni, a cezúra viszont megfoghatatlan, a cezúra megannyi vékony repedés. Halk kicsi pókhálók indulnak meg és futnak össze, a dolog sziszifuszi, inkább tehetetlen, mint hősies, ellenben visszafordíthatatlan, hisz az egész konstrukció kezd el repedezni. A lázadások, a forradalmak siettetik a folyamatot, de végső soron a sok kicsi cezúrától fárad el az anyag, a diktatúra lenge vasbetonja, és nincs reform, és nincs segítség, végül már minden riadóztatott tank és esztelen rendpárti beszéd csak fölerősíti ezt a civil rezgést, a cezúrák percegését. Ama (eme) politikai Közép-Európában ki előbb, ki utóbb meghúzta a maga cezúráját. A rendszer, legalábbis Magyarországon, úgy dőlt meg, hogy nem döntötték meg. Rároskadt önmagára, mint egy széthajszálrepedt fazék. Gorbacsov, és a peresztrojka című szovjet hattyúdal csupán levonta a konzekvenciát: jobb békén maradni, mint hagyni, hogy ténylegesen, hogy triumfálva döntsék meg, ami már úgy sincs. Jobb kivonulni, hazavinni néhány marék múltat, tangabugyit, néhány falból kitépett villanykapcsolót, pár ezer agyonhasznált, szomorú tisztecskét és kiskatonát. * A párttagkönyvvel a pörköltben pedig úgy volt, a nyolcvanas évek elején, hogy egy megbízható vendéglősnek, ki  számos pártbizottsági munkavacsorának és családi estnek volt mint szakács kitüntetett mellékszereplője, egyszer csak elege lett  a barakk vidámságából, amiképp a kövér hányásszagból is a barakk háta mögött, bár ezt ő így (sehogy) nem fogalmazta meg magában. Nem lévén karakán értelmiségi, aki szemtől-szembe és kard-ki-kard visszaadta, sőt a képükbe vágta volna, úgy döntött, hogy a párttagkönyvét belefőzi a legközelebbi, egyébként messze földön híres, marhalábszár alapú, velős pincepörköltjébe. Így is tett, a piros könyvecske eltűnt a zubogó lében „akár az erdőben a vadnyom” (József Attila). Eltűnt, szétfőtt, elolvadt. S mikor a pompás vacsora lement, miként a nap a maga járásán, s az első titkár és vezérkara, kik már emberarcú, tehát megeresztett nadrágszíjakban italoztak, magához kérette a szakácsot, hogy nagyon megdicsérje, emberünk így felelt a jóleső szavakra: „Higgyék el az elvtársak, ebbe én még a párttagkönyvemet is belefőztem.” No, mink abban biztosak is vagyunk, mondták a magas elvtársak nyájasan, és jót nevettek a vonalasan szellemes válaszon, a hűség eme ízes, noha szemérmes megfogalmazásán, mit utóbb a helyi újság pártpolitikai rovata is megírt. Mikor aztán valami tagdíj-ügyben be kellett volna mutatni az ominózus okmányt, fény derült a pikáns igazságra. Hogy ő hazudott vagy félrevezetett volna, kérdezte emberünk. Ugyan, hát ő még az újságban is lenyilatkozta, méghozzá a legmagasabb helyeslés közepette, hogy belefőzte a pörköltbe a párttagkönyvét. * Ama valóban történelmi dátumok, melyeket ilyenkor sorolni szokás, nem változtatták meg a saját, személyes életemet. Talán innen van, hogy inkább cezúrákban mint törésekben gondolkodom. 56-ban három éves voltam, tehát legfeljebb a következményekről lehetett volna tudomásom – nem lett. Apám, frissen végzett katonatisztként, a keleti határszélen élő, földműves szüleit látogatta meg október 20-a táján, s már nem jutott vissza Budapestre. Ha visszajut, tán épp a Kilián laktanyába, Maléter Pál, a felkelők oldalára álló főtiszt közelébe kerül, erre volt esély, hisz ismerték egymást az akadémiáról, s akkor alighanem másként alakul az élete, s másként az én gyerekkorom. De nem jutott vissza, hanem valahogy hazakeveredett a családjához, anyámhoz és hozzám a Dunántúlra, majd a forradalom leverése után parancs szerint bevonult a hadosztályához Kaposvárra. Apám tehát, máig nem tudom, hogy akarva vagy akaratlan, kimaradt a forradalomból, azaz a történelemből. Letette a tiszti hűségesküt, reális választása nemigen volt, hős nem akart és nem tudott lenni, ellenben gyakorolni akarta a hivatását, azt, amiért tanult, s ami által kimenekülhetett a szegénységből.  Az a meggyőződése, hogy a jogos felkelés ellenforradalommá alakult át, részben és nagy nehezen, élete végére megváltozott. Sok mindent belátott utóbb, de érzelmileg nem tudta feldolgozni, és a saját kudarcaként élte meg a rendszer kudarcát, mely rendszerhez egyre kevesebb köze volt és maradt. Illetve pont, hogy feldolgozta érzelmileg, lassan és becsületesen. Ebbe halt bele. Az életébe, mint mindannyian. Nem csoda, hogy gyerekkoromban ötvenhat nem volt családi téma -- egyébként se így, se úgy. Amit a forradalomról tudok, nem kéz és bőrközelből tudom. A személyes közömet hozzá úgy olvastam össze, kamaszként és felnőttként, brosúrákból és szamizdatokból, ahogy lehetett. * Van egy erős képem a gyerekkoromból, a tárgyhoz tartozik, noha csak majdnem-törés. A kubai rakétaválság idején, mikor az egész Varsói Szerződést mozgósítják, s mint utóbb kiderül, tényleg megvan az esély a háborúra, jön haza az apám, hadiruhában, dúltan és sápadtan. Percekre jön csak, s úgy búcsúzik el tőlünk, mint aki nem biztos benne, hazatér-e még. Az úgynevezett antant-szíjakon, meg a gombjain elcsúszó fényre emlékszem, és arra a nem pátosztalan pillanatra, ahogy a konyha közepén átöleli anyámat. Mintha egyenesen Kubába, indulna, át az Óperencián. Bár akkoriban, ha csak pár napig is, Kuba rémségesen közel volt Európához. Kaposvárhoz. A mi konyhánkhoz. Kilenc éves voltam, apám, hála istennek akkor is kimaradt a történelemből. * És kimaradt ’68 nyarán is.  Nem sokon múlott, de nem vitték ki Csehszlovákiába baráti segítséget nyújtani. Mi otthon úgy tudtuk, hogy igen. Amúgy, tizennégy és fél évesen, javában készülve egy vidéki gimnáziumba, hatvannyolc, mint történelem, meg se érintett. Se Párizs, se Prága. Még bőven előtte voltam annak, hogy higgyek, nem volt tehát miből kiábrándulnom. Az egész gyerekkorom békében telt, sőt, a békeharc jegyében.  Az, hogy apám tényleg háborúba megy, elképzelhetetlen és valószínűtlen volt, hiába jött megint búcsúzni. Vidéken nyaraltunk, forróság volt, augusztus, az egész olyan távoli volt, nem lehetett elhinni.  * Amit a pár évvel idősebbeknek, az előttem járó, úgynevezett „nagy generációnak” ’68 nyara és Prága jelentett, a sokkot és  a kiábrándulást, azt, noha ismertem és valamelyest már értettem, miről beszélnek, 1979-ben tapasztaltam meg. Abban az évben, mikor nagy testvérünk, a legfőbb békeharcos, a dermedt, békés hetvenes évek megkoronázásaképpen, ezúttal tettestársak bevonása nélkül, mintegy az isten háta mögött lerohanta Afganisztánt. Én ekkor éltem át mélyen és véglegesen, ekkor döbbentem rá, hogy ennek itt vége, hogy ennek a mocsoknak, ennek a totális hazugságnak, ha örökké tart is, vége van. Hosszú, kínosan hosszú vége lett, eltelt bele a nyolcvanas évek nagyobbik része, de ez már egy másik történet.  * Egy minden ízében hajszálrepedt, mélységes mély fazék. Bödön. A múltam kútja. Még belenézni is sok. Pedig hát belenézni, lám: kevés. Számomra a legszemélyesebb következmény, ‘56-é és ‘68-é és ‘79-é az egész volt, az egész, akasztófák előterében felpuhuló Kádár-rendszer, ez az élhető, viszonylag kellemessé tehető, s minden jövő-orientáltsága ellenére mélységesen cinikus és jövőtlen berendezkedés, igen, ez a jó szó, hogy berendezkedés. Tetszik vagy nem, ez az én eltűnt időm, cezúrástul, törésestül, íze, miként a háztartási kekszé, örökre ott van a számban, a nyelvemen. Harminchét év az életemből, átlagos esetben a fele, mégsem gondolom, hogy ettől, „a” rendszertől lett ilyen vagy olyan az életem. Nem tőle, de nem tőle függetlenül.  




minimap