Parti Nagy Lajos: Popraskaný hrniec (Egy hajszálrepedt fazék in Slovak)

Portre of Parti Nagy Lajos

Egy hajszálrepedt fazék (Hungarian)

(lőrések és ceruzák) Szent igyekezetében bizonyos napok kampójára abnormálisan sok múltat zsúfol fel az utókor, ott ácsorog a nemzeti ünnep, e kollektív ruhafogas, épp, hogy el nem dől, vastagon lóg rajta mindenféle emberi gúnya, őrbundától nercbundáig, díszmagyartól ávós-zubbonyig, hóhérköténytől rakottszoknyáig. Púder, vér, lakk, könnyek, takony. Volt és mai ünnepek, törések és cezúrák, hozzám tartoznak, noha nem enyémek. Nehéz a dátumokkal. Sose hittem volna például, hogy október 23-át, a magyar forradalom kitörésének évfordulóját is szét lehet aktuálpolitizálni, szét lehet ünnepelni, egészen a csömörig, az érdektelenségig. Az persze más kérdés, hogy ‘81 vagy ‘86 októberében ezzel a munkaszünet-pörkölt-lyukaszászlószentelés állapottal boldogan kiegyeztem volna. Ama létező szocializmushoz képest, nem lehet elégszer leírni: ez, amiben itt ma élünk, maga a szabadság. Egy ilyen kishagyományú demokráciában, úgy látszik, ilyen a reális szabadság. Persze ne látsszon így, folytatnám rögtön és ingerülten, ne legyen megint ilyen ócska és pártállami, de ez most kevéssé tartozik a tárgyhoz. * Íróként, teremtsek bármit, fikcionáljak illetve konfabuláljak bármilyen merészen, alapvetően emlékezem. Az írás múltidézés, nincs mese. Pontosabban: hagyom emlékezni a fantáziámat, ami képtelen másból építkezni, mint a megtörténtekből. Régóta izgat tehát, hogy miképpen függenek össze egy nemzet, egy ország, de akár egy kontinens sorsfordító, utóbb ünneppé pirosodó dátumai az egyén privát idejével, s hogy egyáltalán: mennyire lehet beleavatkozni az időbe, mi történik, ha formátlan és indulattalan hömpölygését utóbb évszámok és napok köré tereljük, s  mint valami kampókra, felakasztunk e dátumokra egy csomó történelmet, hisz akkorra az a kazalnyi esemény már történelem. Megjegyzem, ha már az akasztásnál tartok, hogy a hajdani béketábor rezsimjei homlokegyenest fordítva cselekedtek olykor (nem csoda, hisz igazán alkotó viszonyban voltak az idővel, átírták, kiradírozták, megfenyegették), vagyis úgy tettek, mintha bizonyos napok sosem történtek volna meg, úgy viselkedtek, mintha nem is létezne ama kampó, mely persze volt, nagyon is volt, kifényesedett a használattól, hisz a győztesek titokban vagy nyilvánosan arra lógatták fel ellenségeiket.  * Lassan forgatom, elnézegetem a tárgyamat, ami legelőször is szó: törés, cezúra. Jó erős szavak. A törés, legalábbis magyarul, nekem durvább, hogy úgy mondjam bruchtálisabb történés, a törések emlékét akarják kiirtani a diktatúrák, s e törésekből lesz aztán tananyag, piros betű, szoboravató. A törés nyílt ellenszegülés, következménye a letagadhatatlan retorzió. A törés egy reflektor felrobbanása, a cezúra viszont inkább egy éles szemvillanás. Utóbbi egymagában kevés, de szemből több van mint reflektorból, másrészt a reflektorokat ki lehet cserélni, a szemeket viszont csak kiverni lehet. Persze a cezúrából bármikor konstruálható törés, árok, sőt szakadék a megrendelő igényei szerint, el is tüntethető a múlt ábrázatáról sminkkel, megvilágítással. Netán át lehet minősíteni holmi kis ránccá a létező szocializmus mázas-rózsás ábrázatján, ez, elvtársak nem repedés, hanem igenis nevetőránc a szebb jövőbe vetett rögös utunkon. Látszik itt valami? Nem látszik. Márpedig ami momentán nem látszik, az momentán nincs, mi pedig, jelenkor és utókor, momentán élünk, illetve a jövőnek élünk -- igen, ironizálok, elhúzom a számat  a folyton újraírt történelmek felett; az Elbától errefelé, vagyis keletre választási ciklusonként újrasminkelik a  népek a múltjukat, illetve nem a népek, viszont mindig és hangsúlyozottan  a népek nevében. * A törések eléggé hasonlóak, cezúra viszont rengetegféle van. Ki lehet tenni röhögéssel, káromkodással, akár egy pörköltbe főzött párttagkönyvvel. A cezúrákat leginkább az „egyszerű nép” teszi ki, a nép, mely többnyire nem hősökből áll, nem túl hülye, nem túl okos, élni akar, semmi mást. Betörni ugyan be lehet, de a (véres) orránál fogva sokáig nem hagyja vezetni magát. A cezúra világos különbségtétel, határozott, de hajszálnyi történés a fejen, a levesben, olykor szemernyi zökkenő, csupán az érzékeli, aki akarja. A törést el lehet fedni, gipszelni, be lehet foltozni, jelentős képzavarral: le lehet verni, a cezúra viszont megfoghatatlan, a cezúra megannyi vékony repedés. Halk kicsi pókhálók indulnak meg és futnak össze, a dolog sziszifuszi, inkább tehetetlen, mint hősies, ellenben visszafordíthatatlan, hisz az egész konstrukció kezd el repedezni. A lázadások, a forradalmak siettetik a folyamatot, de végső soron a sok kicsi cezúrától fárad el az anyag, a diktatúra lenge vasbetonja, és nincs reform, és nincs segítség, végül már minden riadóztatott tank és esztelen rendpárti beszéd csak fölerősíti ezt a civil rezgést, a cezúrák percegését. Ama (eme) politikai Közép-Európában ki előbb, ki utóbb meghúzta a maga cezúráját. A rendszer, legalábbis Magyarországon, úgy dőlt meg, hogy nem döntötték meg. Rároskadt önmagára, mint egy széthajszálrepedt fazék. Gorbacsov, és a peresztrojka című szovjet hattyúdal csupán levonta a konzekvenciát: jobb békén maradni, mint hagyni, hogy ténylegesen, hogy triumfálva döntsék meg, ami már úgy sincs. Jobb kivonulni, hazavinni néhány marék múltat, tangabugyit, néhány falból kitépett villanykapcsolót, pár ezer agyonhasznált, szomorú tisztecskét és kiskatonát. * A párttagkönyvvel a pörköltben pedig úgy volt, a nyolcvanas évek elején, hogy egy megbízható vendéglősnek, ki  számos pártbizottsági munkavacsorának és családi estnek volt mint szakács kitüntetett mellékszereplője, egyszer csak elege lett  a barakk vidámságából, amiképp a kövér hányásszagból is a barakk háta mögött, bár ezt ő így (sehogy) nem fogalmazta meg magában. Nem lévén karakán értelmiségi, aki szemtől-szembe és kard-ki-kard visszaadta, sőt a képükbe vágta volna, úgy döntött, hogy a párttagkönyvét belefőzi a legközelebbi, egyébként messze földön híres, marhalábszár alapú, velős pincepörköltjébe. Így is tett, a piros könyvecske eltűnt a zubogó lében „akár az erdőben a vadnyom” (József Attila). Eltűnt, szétfőtt, elolvadt. S mikor a pompás vacsora lement, miként a nap a maga járásán, s az első titkár és vezérkara, kik már emberarcú, tehát megeresztett nadrágszíjakban italoztak, magához kérette a szakácsot, hogy nagyon megdicsérje, emberünk így felelt a jóleső szavakra: „Higgyék el az elvtársak, ebbe én még a párttagkönyvemet is belefőztem.” No, mink abban biztosak is vagyunk, mondták a magas elvtársak nyájasan, és jót nevettek a vonalasan szellemes válaszon, a hűség eme ízes, noha szemérmes megfogalmazásán, mit utóbb a helyi újság pártpolitikai rovata is megírt. Mikor aztán valami tagdíj-ügyben be kellett volna mutatni az ominózus okmányt, fény derült a pikáns igazságra. Hogy ő hazudott vagy félrevezetett volna, kérdezte emberünk. Ugyan, hát ő még az újságban is lenyilatkozta, méghozzá a legmagasabb helyeslés közepette, hogy belefőzte a pörköltbe a párttagkönyvét. * Ama valóban történelmi dátumok, melyeket ilyenkor sorolni szokás, nem változtatták meg a saját, személyes életemet. Talán innen van, hogy inkább cezúrákban mint törésekben gondolkodom. 56-ban három éves voltam, tehát legfeljebb a következményekről lehetett volna tudomásom – nem lett. Apám, frissen végzett katonatisztként, a keleti határszélen élő, földműves szüleit látogatta meg október 20-a táján, s már nem jutott vissza Budapestre. Ha visszajut, tán épp a Kilián laktanyába, Maléter Pál, a felkelők oldalára álló főtiszt közelébe kerül, erre volt esély, hisz ismerték egymást az akadémiáról, s akkor alighanem másként alakul az élete, s másként az én gyerekkorom. De nem jutott vissza, hanem valahogy hazakeveredett a családjához, anyámhoz és hozzám a Dunántúlra, majd a forradalom leverése után parancs szerint bevonult a hadosztályához Kaposvárra. Apám tehát, máig nem tudom, hogy akarva vagy akaratlan, kimaradt a forradalomból, azaz a történelemből. Letette a tiszti hűségesküt, reális választása nemigen volt, hős nem akart és nem tudott lenni, ellenben gyakorolni akarta a hivatását, azt, amiért tanult, s ami által kimenekülhetett a szegénységből.  Az a meggyőződése, hogy a jogos felkelés ellenforradalommá alakult át, részben és nagy nehezen, élete végére megváltozott. Sok mindent belátott utóbb, de érzelmileg nem tudta feldolgozni, és a saját kudarcaként élte meg a rendszer kudarcát, mely rendszerhez egyre kevesebb köze volt és maradt. Illetve pont, hogy feldolgozta érzelmileg, lassan és becsületesen. Ebbe halt bele. Az életébe, mint mindannyian. Nem csoda, hogy gyerekkoromban ötvenhat nem volt családi téma -- egyébként se így, se úgy. Amit a forradalomról tudok, nem kéz és bőrközelből tudom. A személyes közömet hozzá úgy olvastam össze, kamaszként és felnőttként, brosúrákból és szamizdatokból, ahogy lehetett. * Van egy erős képem a gyerekkoromból, a tárgyhoz tartozik, noha csak majdnem-törés. A kubai rakétaválság idején, mikor az egész Varsói Szerződést mozgósítják, s mint utóbb kiderül, tényleg megvan az esély a háborúra, jön haza az apám, hadiruhában, dúltan és sápadtan. Percekre jön csak, s úgy búcsúzik el tőlünk, mint aki nem biztos benne, hazatér-e még. Az úgynevezett antant-szíjakon, meg a gombjain elcsúszó fényre emlékszem, és arra a nem pátosztalan pillanatra, ahogy a konyha közepén átöleli anyámat. Mintha egyenesen Kubába, indulna, át az Óperencián. Bár akkoriban, ha csak pár napig is, Kuba rémségesen közel volt Európához. Kaposvárhoz. A mi konyhánkhoz. Kilenc éves voltam, apám, hála istennek akkor is kimaradt a történelemből. * És kimaradt ’68 nyarán is.  Nem sokon múlott, de nem vitték ki Csehszlovákiába baráti segítséget nyújtani. Mi otthon úgy tudtuk, hogy igen. Amúgy, tizennégy és fél évesen, javában készülve egy vidéki gimnáziumba, hatvannyolc, mint történelem, meg se érintett. Se Párizs, se Prága. Még bőven előtte voltam annak, hogy higgyek, nem volt tehát miből kiábrándulnom. Az egész gyerekkorom békében telt, sőt, a békeharc jegyében.  Az, hogy apám tényleg háborúba megy, elképzelhetetlen és valószínűtlen volt, hiába jött megint búcsúzni. Vidéken nyaraltunk, forróság volt, augusztus, az egész olyan távoli volt, nem lehetett elhinni.  * Amit a pár évvel idősebbeknek, az előttem járó, úgynevezett „nagy generációnak” ’68 nyara és Prága jelentett, a sokkot és  a kiábrándulást, azt, noha ismertem és valamelyest már értettem, miről beszélnek, 1979-ben tapasztaltam meg. Abban az évben, mikor nagy testvérünk, a legfőbb békeharcos, a dermedt, békés hetvenes évek megkoronázásaképpen, ezúttal tettestársak bevonása nélkül, mintegy az isten háta mögött lerohanta Afganisztánt. Én ekkor éltem át mélyen és véglegesen, ekkor döbbentem rá, hogy ennek itt vége, hogy ennek a mocsoknak, ennek a totális hazugságnak, ha örökké tart is, vége van. Hosszú, kínosan hosszú vége lett, eltelt bele a nyolcvanas évek nagyobbik része, de ez már egy másik történet.  * Egy minden ízében hajszálrepedt, mélységes mély fazék. Bödön. A múltam kútja. Még belenézni is sok. Pedig hát belenézni, lám: kevés. Számomra a legszemélyesebb következmény, ‘56-é és ‘68-é és ‘79-é az egész volt, az egész, akasztófák előterében felpuhuló Kádár-rendszer, ez az élhető, viszonylag kellemessé tehető, s minden jövő-orientáltsága ellenére mélységesen cinikus és jövőtlen berendezkedés, igen, ez a jó szó, hogy berendezkedés. Tetszik vagy nem, ez az én eltűnt időm, cezúrástul, törésestül, íze, miként a háztartási kekszé, örökre ott van a számban, a nyelvemen. Harminchét év az életemből, átlagos esetben a fele, mégsem gondolom, hogy ettől, „a” rendszertől lett ilyen vagy olyan az életem. Nem tőle, de nem tőle függetlenül.  



Popraskaný hrniec (Slovak)

Nové generácie zvyknú vo svätom zápale navešať na isté dni, akoby na háky, nenormálne veľa minulosti, v ktorej sa potom poneviera aj národný sviatok, onen kolektívny vešiak, akurát že sa nezrúti, zavalený všelijakými ľudskými hábmi, od strážnickej bundy po norkový kožuch, od gala-obleku po eštébácke sako, od katovej zástery po skladanú sukňu. Púder, krv, lak, slzy, sopeľ. Dávne i dnešné sviatky, zlomy i medzníky, patria ku mne, aj keď nie sú moje.
S dátumami je to ťažké. Nikdy by som napríklad nebol veril, že aj 23. október, výročie vypuknutia maďarského povstania, možno aktuálne rozpolitizovať a nespočetnými oslavami rozkúskovať až do úplného hnusu, do bezvýznamnosti. Celkom iná vec je, že v októbri roka 1981 alebo 1986 by som bol celkom rád akceptoval deň pracovného voľna s perkeltom a posviackou deravej zástavy s vystrihntým emblémom. Nemožno dosť často zdôrazňovať, že v porovnaní s vtedajším socializmom je to, v čom dnes tu žijeme, ozajstná sloboda. Zdá sa, že tak vyzerá reálna sloboda v mladej demokracii. Okamžite by som najradšej podráždene dodal, že nechcem, aby tak vyzerala, znova taká obnosená a štátno-partajná, ale to už nepatrí k téme.
Nech už pri písaní tvorím čokoľvek, vymýšľam fikcie a nesmierne odvážne fabulujem, v podstate sa len rozpamätávam. Písanie je privolávanie minulosti, nič iné. Presnejšie: dovolím mojej fantázii rozbeh tam, kde sa vie rozpamätať, veď nie je vstave formovať sa z niečoho iného, než z toho, čo sa stalo. Už dávno ma totiž vzrušuje otázka, ako vlastne súvisia osudové dátumy národov, krajín, alebo trebárs celého kontinentu, ktoré neskôr vyzrejú na sviatky, so súkromným časom jednotlivca a vôbec, do akej miery môžeme zasahovať do času; čo sa stane, keď beztvarý a pokojný prúd času nakoniec vženieme do letopočtov a dní, a potom ako by to boli nejaké háky, navešiame na tieto dátumy hromady dejín, veď taký stoh príhod, to sú už dejiny.Keď som už pri vešaní, musím poznamenať, že režimy niekdajšieho tábora mierumilovných národov konali presne naopak, (nečudo, veď k času mali vzťah ako jeho stvoritelia, prepisovali ho, vygumovali ho, vyhrážali sa mu) totiž tvárili sa tak, ako keby sa isté dni nikdy neboli konali, správali sa tak, ako keby vôbec nejestvoval onen hák, ktorý samozrejme existoval, ba až príliš existoval, vyleštený častým užívaním, veď víťazi naň potajme alebo verejne vešali svojich nepriateľov. Pomaličky prežúvam tú tému, obhliadam si ju a hlavne tie dve slová, z ktorých pozostáva: zlom, medzník. Zlom je pre mňa, prinajmenšom v mojej materčine, drsnejší, povedal by som brutálnejší akt. Spomienku na zlomy chcú diktatúry vyhubiť a z tých zlomov je potom učivo, červený sviatok v kalendári, odhalenie pomníka. Zlom je otvorený vzdor, jeho následkom je neodškriepiteľná odplata. Zlom je ako explózia reflektora, medzník je skôr ako rýchle mihnutie oka. To je síce málo, ale očí existuje viac, ako reflektorov, na druhej strane reflektory možno vymeniť, oči ale možno len vytĺcť. Samozrejme z medzníka sa dá kedykoľvek konštruovať zlom, jarok ba priekopa, podľa potreby, ba jeho niekdajšiu podobu možno nechať zmiznúť pod vrstvou šminky a v novom osvetlení. Nebodaj sa dá pretvoriť aj na akúsi malinkú vrásku v tvári jestvujúceho, na ružovo maľovaného socializmu. To, súdruhovia, nie je prasklina, ale skutočná úsmevná vráska na našej kamenistej ceste do krajšej budúcnosti. Vidno vari niečo? Nevidno. Ale čo momentálne nevidno, to momentálne nejestvuje, naproti tomu my, v prítomnosti i budúcnosti, žijeme momentálne , ale vlastne žijeme pre budúcnosť. Isteže ironizujem, uškľabujem sa nad stále prepisovanými dejinami; od Labe smerom sem, teda na východ, národy v rytme volebných cyklov čerstvo šmikujú svoju minulosť, vlastne ani nie národy, len sa zdôrazňuje, že sa tak deje v mene národov. Zlomy sú si dosť podobné, medzníkov naproti tomu je strašne veľa druhov. Zlomy možno vyprovokovať rehotom, preklínaním, alebo v perkelte uvareným straníckym preukazom. Medzníky stavia skôr „prostý ľud“, ktorý zväčša nepozostáva z hrdinov, nie je príliš hlúpy ani príliš múdry, che len žiť a nič iné. Spáchať mu násilie nie je ťažké, ale nedá sa dlho vodiť za (krvavý) nos. Medzník je jasné ohraničenie, odhodlané ale tichúčke dianie na hlave, v polievke, takmer neciteľný otras, ktorý pociťuje len ten, kto chce. Zlom možno zamaskovať, zagipsovať, zaplátať významnou katachrézou alebo násilím umlčať. Medzník je naproti tomu nehmatateľný, je zo samých tenulinkých prasklín.Tichúčko sa rozbehnú malé pavučiny aby sa niekde zase zbehli, je to syzifovské, skôr nemohúce než hrdinské ale nenávratné, pretože celá konštrukcia začína praskať. Vzbury a revolúcie urýchľujú dianie, ale v konečnom dôsledku sa z množstva malých medzníkov unaví hmota, onen riedky železobetón diktatúry, a niet reformy, niet pomoci, takže napokon každý alarmujúci tank a každá nezmyselná výzva k pokoju a poriadku len umocňuje civilné otrasy, onen tichý rozbeh malých pavučín. V tejto politickej Strednej Európe skôr-neskôr každý postavil svoj medzník. Politický systém, prinajmenšom v Maďarsku, padol bez toho, aby ho búrali. Zosypal sa sám do seba ako popraskaný hrniec. Gorbačov a sovietska labutia pieseň, nazývaná perestrojkou, iba vyvodili dôsledky: lepšie mať pokoj, ako pripustiť, aby národ triumfujúc zrúcali niečo, čo už i tak nejestvuje. Lepšie odpochodovať, zobrať domov pár hŕstok minulosti, trocha sex-prádla, niekoľko vypínačov, povytrhaných zo steny a pár tisíc vyšťavených, smutných dôstojníčkov a vojačkov. S tou straníckou legitimáciou v perkelte to bolo začiatkom osemdesiatych rokov tak, že istý spoľahlivý hostinský, ktorý bol ako kuchár vyznamenaným komparzom nespočetných pracovných zasadaní straníckeho výboru ale aj mnohých rodinných večierkov, mal jedného dňa plné zuby panelákovej veselosti ako aj penetrantného smradu grcanín za panelákom, hoci to vlastne nikdy nijak konkrétne neformuloval. Nakoľko nepatril medzi tých inteligentných mladých mužov, čo majú srdce na správnom mieste a oplácajú krivdu zoči-voči v otvorenom súboji, naopak, najradšej by im bol vrazil päsťou do tváre, rozhodol sa, že stranícky preukaz zavarí do najbližšieho, široko-ďaleko povestného perkeltu z hovädzieho stehna so špikovou kosťou.Tak aj urobil a malá červená knižočka zmizla v bublajúcej šťave „ako stopa divej zveri v lese“ (Attila József). Zmizla, rozvarila sa, roztopila. A keď sa výdatná večera skončila, ako keď slnko skončí svoju cestu po obzore, a prvý tajomník so svojim štábom začali nadobúdať bežnú ľudskú podobu, teda popíjali s popustenými opaskami, zavolal si kuchára, aby ho poriadne pochválil. Na jeho lichotivé slová kuchár odpovedal: „Nech mi súdruhovia veria, do toho perkeltu som zavaril ešte aj môj stranícky preukaz“. No, o tom sme presvedčení, vyhlásili blahosklonne dôležití súdruhovia a hlučne sa smiali nad partajne kvalifikovanou vtipnou odpoveďou, považovanou za cudný výraz vernosti, ako to napísali potom aj v stranícko-politickej rubrike miestnych novín. Keď potom raz bolo treba vo veci členských poplatkov predložiť osudný dokument, vyšla pikantná pravda na svetlo sveta. On že by bol cigánil alebo chcel podviesť niekoho ? – pýtal sa kuchár. Akože, veď ešte aj novinám, naviac so súhlasom najvyšších kruhov, oznámil, že svoj stranícky členský preukaz zavaril do perkeltu. Významné historické dátumy, ktoré je zvykom pri podobných príležitostiach vyratúvať, nijako nezmenili môj vlastný, osobný život. Možno to je príčina, že radšej myslím v medzníkoch, ako v zlomoch. V 56tom som mal tri roky, teda v najlepšom prípade by som si mohol niečo pamätať o následkoch, ale ani to sa nestalo. Otec, čerstvý dôstojnícky absolvent, sa okolo 20. októbra vybral navštíviť svojich rodičov, žijúcich vo východnom pohraničí a už sa nedostal späť do Budapešti. Keby sa bol dostal späť, možno by bol skončil akurát v Kiliánových kasárňach, v blízkosti Pála Malétera, vyššieho dôstojníka na strane povstalcov, čo by bolo bývalo celkom možné, veď s Maléterom sa poznal z akadémie, a potom by sa jeho život bol uberal inou cestou, a moje detstvo tiež. Ale nedostal sa späť, len akosi sa pretĺkol domov k rodine, k mojej matke a mne do Zadunajska a po potlačení povstania ho povolali do jeho divízie v Kaposvári. Dodnes vlastne neviem, či otec chtiac alebo nechtiac chýbal v povstaní, teda aj v histórii. Zložil dôstojnícku prísahu, inú reálnu možnosť sotva mal, hrdinom sa nechcel a nevedel stať, ale chcel sa pocvičiť vo svojom povolaní, ktoré študoval a ktoré mu bolo záchranou z chudoby. Bol presvedčený, že oprávnené povstanie sa premenilo na kontrarevolúciu . Tento svoj názor ťažko-horko na sklonku života zčasti poopravil. Potom už kadečo uznal, ale citovo to nedokázal spracovať a zlyhanie režimu pociťoval ako vlastné fiasko, hoci s režimom mal stále menej spoločného. Vlastne možno, že to citovo spracoval, pomaličky a svedomite, a na to zomrel. Na svoj život, ako mnohí iní. Nečudo, že v mojom detstve päťdesiaty šiesty nebol žiadnou rodinnou témou – ani v jednom, ani v druhom zmysle. Nič z toho, čo o povstaní viem, nie je z vlastnej skúsenosti. Môj osobný vzťah k nemu som si načítal ako výrastok i ako dospelý, z brožúriek a samizdatov, skrátka ako sa dalo. Z detstva mám jednu hlbokú spomienku, ktorá patrí k tejto téme, aj keď ide len takmer o zlom. V čase kubánskej krízy, keď mobilizovali celý Varšavský pakt a ako sa neskôr ukázalo, svet stál na pokraji vojny, prišiel otec domov v poľnej uniforme, bledý a zmätený. Prišiel vraj len na pár minút a lúčil sa s nami, ako keby si nebol istý, či sa ešte niekedy vráti. Spomínam si, ako sa svetlo zablesklo na jeho sponách a gombičkách a na scénu, ktorá nebola celkom bez pátosu, keď uprostred kuchyne vzal matku do náručia. Ako keby práve cez hory-doly odchádzal na Kubu. Vtedy, aj keď len na pár dní, bola Kuba hrozne blízko k Európe. Ku Kaposváru. K našej kuchyni. Mal som deväť rokov a môj otec, chválabohu, aj vtedy už chýbal v histórii. Chýbal aj v lete ´68. Nechýbalo veľa, ale napokon ho nevzali do Československa, aby tam poskytol bratskú pomoc. Doma sme ale tak vedeli, že ho vzali. Mal som štrnásť a pol roka, chystal som sa na vidiecke gymnázium, šesťdesiatosem, samé dejiny, nijak sa ma to netýkalo. Ani Paríž, ani Praha. Ešte som bol príliš vzdialený od toho, aby som veril, a teda ani nebolo z čoho vytriezvieť. Moje celé detstvo uplynulo v mieri, ba dokonca v znamení boja za mier. Niečo také, že by môj otec skutočne išiel do vojny, bolo nepredstaviteľné a nepravdepodobné, darmo sa znova prišiel rozlúčiť. Leto sme trávili na vidieku, boli augustové horúčavy, všetko bolo také vzdialené, neuveriteľné.
Čo znamenala jar 1968 a udalosti v Prahe pre takzvanú „veľkú generáciu“, teda o pár rokov staršie ročníky, onen šok a sklamanie, o tom som síce vedel a kadečo z toho, o čom hovorili, aj rozumel, ale prežil som to až v roku 1979. V tom roku, keď náš veľký brat a vrchný bojovník za mier, zasadil korunu strnulým, mierovým sedemdesiatym rokom, keď tentokrát bez spolupáchateľov, takpovediac pánubohu za chrbátom, vtrhol do Afganistanu. Vtedy som to prežil hlboko a definitívne, vtedy to so mnou otriaslo a vedel som, že tomu všetkému je tu koniec, že s touto špinou, touto totálnou lžou, keď by hneď trvala večne, je teraz koniec. Bol to dlhý, mučivo dlhý koniec, vyžiadal si väčšiu časť deväťdesiatych rokov, ale to už je iná téma.
Tenučkými prasklinami totálne rozdrobený, hlboký, hlbočizný hrniec. Sud. Studňa mojej minulosti. Už aj pohľad do nej je priveľa. Hoci veru pozrieť sa do nej je primálo. Môj najosobnejší dôsledok udalostí rokov 1956 a 1968 a 1979 bol celok, bolo všetko, bol na pozadí šibeníc mäknúci Kádárov režim, v ktorom sa dalo žiť, ktorý si bolo možné spríjemniť, toto zriadenie, myslím, že to je správne slovo, zriadenie, ktoré napriek svojej orientácii do budúcnosti bolo cynické a postrádalo akúkoľvek perspektívu. Či sa mi to páči, alebo nie, toto je môj stratený čas, plný medzníkov a zlomov, ktorý chutí ako lacný keks, ktorého chuť mám naveky v ústach a na jazyku. Tridsaťsedem rokov z môjho života, v priemere štatistická polovica. Napriek tomu si ale nemyslím, že môj život sa stal takým či onakým z toho režimu. Nie z neho, nie však od neho nezávisle.




minimap