Parti Nagy Lajos: Műmenyasszony és twist-pulóver

Portre of Parti Nagy Lajos

Műmenyasszony és twist-pulóver (Hungarian)

(Jindrich Streit fényképei)   Jindrich Streit az a fotós, akinek egyetlen képéből az összeset, ha úgy tetszik az egész életművét el tudom képzelni, de  a sokadik, a sok századik fotója után is kíváncsi vagyok a következőre.  Nehéz megmondani, hogy mivel tesz érdekeltté, mivel von be a saját világába, ami nagyon is ismerős, ahol semmi külsődleges trükk, semmi szenzációs tárgy, semmi különös, hacsak az nem, hogy kevesen tudnak ennyire belülről és ennyire egyszerűen igazat  mondani a valóságról. Streit egész életében az úgynevezett vidéket fényképezi, a saját észak-morvaországi környezetét, a vidéket, ahol néptanítani és fotózni kezdett a hatvanas évek végén, ahol ‘82-ben letartóztatták és tíz hónap felfüggesztett börtönre ítélték a köztársaság, illetve közjogi méltóság gyalázása miatt. Értsd: a létezőket fényképezte nem a szocializmust.Akkor is, amikor a falujában, Sovinecben eltiltották a hivatásától, s most is, mikor nagy nemzetközi projektek sztárjává, világhírűvé kezd válni, Streit az embert fényképezi, mint enyhén hátrányos helyzetű szentség és méltóság-tulajdonost. Nem a lakost, nem az adóalanyt és szavazópolgárt, nem az etnikumot, hanem az embert. Ha egy dokumentarista fényképész lehet apolitikus, akkor ő az, méginkább pre- avagy posztpolitikus s épp ez a vérlázító, épp ezt nehéz, pláne egy tekintélyelvű uralomnak lenyelni, hogy egy másik időben mozog, egy másik koordináta-rendszerben fényképezi ugyanazt, ugyanúgy, az örök perem valóságát, mely nem hajlandó direktívák és kampánygyűlések szerint változni. Fejlődni. Fejlődésre kerülni. Úgy is mondhatnám, az ember kevésbé változékony, mint a rendszerek; a boldogság, az esettség, a bánat nem rendszerfüggő, ahogy nem az a gőg, a bírvágy, az uralkodás engesztelhetetlen vágya sem.Hogy abból az ötven kiskunsági fényképből, melyek két éve a budapesti kiállításán szerepeltek, szóval hogy abból a kollekcióból melyik huszonöt van itt Pécsett, azt én is most láttam csak, a megnyitó előtti délután. Mikor tegnapelőtt az akkori katalógust lapozgatva elkezdtem írni ezt a szöveget, arra gondoltam, hogy tán jó lenne kérni egy pontos listát, melyik kép igen és melyik nem, aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy. Szerepeljen bárhol, bármilyen felállásban  huszonöt vagy ötven vagy száz képe, Streit fotói mindig teljes, kerek, szerethetõ világot adnak ki. Továbbá beszéljenek bármiről, azaz tematizáljanak bármit, ugyanarról szólnak. Ha ezt az „ugyanazt” most néven, egy-néven tudnám nevezni, be is fejezhetném a megnyitómat, de nem tudom. Talán ennek a dolognak nincs is egy neve, s talán Streit maga se tudja név szerint, hogy mi ez, s maga is ezt a valamit akarja a képeivel körülírni újra és újra. Körülnézni. Körüllátni.  Mondjuk ez nekem egyszerűbbnek tűnik, mint beszélni, ez az előnye a fotónak az írással szemben. Ez a valami bizonyosan az emberrel kapcsolatos, az esendőséggel és a méltósággal, reménnyel és reménytelenséggel, fennkölttel és alantassal, azzal, hogy a harmónia nem összeillő elemek békés felvonulása, hanem ellentétesek olykor rikító, olykor véres, olykor reménytelen egyensúlya. Meg az iróniával kapcsolatos, a szeretettel, amit Mészöly Miklós nagyon is ideillően könyörtelen megértésnek nevez, továbbá a derűvel, igen a derűvel kapcsolatos, ami nem vidámság, még azt se mondanám, hogy a szomorúság hiánya, csupán valami vékonyka belátás, hogy úgy-ahogy, de élni jobb, mint nem, s bár nincs messze a közönytől, annak a belátása is, hogy az ember teszi a dolgát. Nincs róla nagy véleménnyel, de teszi, ha fát vág, ha temet, ha miskárol, ha csirkét kopaszt. ‘96 és ‘99 közötti felvételeket láthatnak. Csecsemőt és műmenyasszonyt, aki egészen valószínűtlen jelenség a vályogfalú házba vágott kirakat rácsa mögött. Kocsit, lovat, gémeskutat, gumicsizmát, bárányt, kecskét, barkas-teherautót, otthonkát minden mintázatban és mennyiségben, svájcisapkát, petróleumlámpát, viharkabátot, szakadt nejlonzsákot, lábost, karéj kenyeret, Oti-, avagy esztéká-szemüveget, kifagyott kövesutat, farmeröltönyt, Sokol-rádiót, pléhtányért, Cola-reklámot és Junoszty televíziót, vietnámi papucsot és viaszkosvásznat, Mickey-mouse-trikót és vasutassapkát, Wartburg-roncsot és disznóvágási twist-pulóvert, hogy csak a kellékeket, a tárgyakat soroljam, melyek nélkül nincs meg az ember, s melyek azért, ne legyenek illúzióink, eléggé egyformák ebben a Közép-Kelet-Európának nevezett hátsóudvarban. Bár tudom, hogy ezúttal itt a Kiskunságban vagyunk itthon, egyfolytában az az érzésem, hogy ha Streit vidék-kollekciói közül a morva, az osztrák, netán a francia lenne előttünk, nem a magyar, akkor is valami ilyesmit látnánk, a némileg másként öltözött, s nyilván kissé másként élő alanyok képében ugyanazt a sose győztes, mégis legyőzhetetlen kisembert. Streit művészi anyanyelveként beszéli Hasek, Hrabal és Menzel nyelvét. A maga cseh üvegén, e speciális és idõtálló szemüvegen keresztül, abszolút biztonsággal s hogy beleképzavarjak: vakon képes a világot nevetséges és tragikus, alpári és fenséges kevercseként látni és láttatni. „Én folyton a szürrealizmusból és egyfajta abszurd életfelfogásból indulok ki, két össze nem illő dolog egymáshoz való viszonyából. Engem megigéz, ha az állatias, a naturális és az ösztönös együtteséből létrejön valami nagyon szép, szelíd, és szeretetreméltó” nyilatkozta tíz éve a róla készült Fény és sötétség között című portréfilmben.Dolgozzon bárhol, nem tud más léptékkel, más optikával nézni, a saját falujának, kisközösségének figuráit, típus-variációit kutatja fel a világ különböző tájain, hiszen, – egy korábbi Streit-album címét idézve – A falu egy egész világ , már akkor is az volt, mikor a világ –  műholdilag – még nem volt egyetlen nagy  falu. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kültelek is, a tanya is, és persze a város is kerek, teljes világ, ahogy egy kéz vagy arc is hiánytalan, csak meg kell benne látni az egészet. Bár az nagyon nem mindegy, hogy van-e parabola-antenna, Streit az univerzalitást, a világfalut egészen más síkon láttatja, nem a parabolaantennában, hanem az emberi arcban. Abban, ahogy egyformán mások vagyunk. Ahogy másként egyformák. Mándy Iván jut eszembe ezekről a „mindegyek”-ről, akit én ugyanúgy egy nagy népi írónak tartok (merthogy a népiség nem vidékiségi s nem polgárisági kérdés), ahogy népi fényképésznek Streitet. Mándynál is szinte mindegy, hogy melyik  öt, tíz vagy ötven novelláját rendeljük egymás mellé, ugyanaz a szenvedélyes közöny avagy szenvtelen rajongás süt mindegyik  „kollekcióból”, Mándyé, ahogy hősei szemével és a hősöké ahogy Mándyéval néznek ki a képből. Ilyesmi pillantást látok én Streit, illetve hősei tekintetében. Illúziótlan emberséget, mondhatnám, ha nem lenne jobb egy ilyen fölkent és kilúgozott fogalmat körülírni. Immár ellenőrizhetetlen, hogy mit gondolnék e képekről, ha nem tudnám, hogy egy cseh fotós csinálta őket. Ha nem tudnám, hogy nem magyar fényképész munkái, akkor is azt gondolnám-e, hogy derűsebbek, levegősebbek, nem annyira, illetve nem úgy sötétek, mint az itthoni szociofotók.  Talán felsejlene a különbség., talán nem, de így, hogy tudom mindezeket, nem tudom nem úgy befejezni, hogy figyeljék csak meg, hogy ezek az emberek a szegénységben, a peremlétben  rendre mosolyognak, persze semmi keep smiling és semmi „mosoly országa”. Ezzel együtt ott bujkál a szájuk szögletén vagy talán még ott sem, hanem a kép mélyén, a tónusokban, a világításban, a fény és a sötétség között valami kaján és szemérmes bizakodás. Hol van mire, hol nincs, mégis, süt a nap, ég a petróleumlámpa, sőt a villany, nő a fű, aztán leszárad, emberek vagyunk, az embert pedig „nem lehet legyőzni. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”. Tán erre jók ezek a képek. Hogy amíg nézzük őket, hajlamosak vagyunk hinni Hemingway elfelejtett öregemberének, magyar hangja Ottlik Géza.




minimap