Parti Nagy Lajos: Bride-Mannequin and Twist-Pullover (Műmenyasszony és twist-pulóver in English)

Portre of Parti Nagy Lajos

Műmenyasszony és twist-pulóver (Hungarian)

(Jindrich Streit fényképei)   Jindrich Streit az a fotós, akinek egyetlen képéből az összeset, ha úgy tetszik az egész életművét el tudom képzelni, de  a sokadik, a sok századik fotója után is kíváncsi vagyok a következőre.  Nehéz megmondani, hogy mivel tesz érdekeltté, mivel von be a saját világába, ami nagyon is ismerős, ahol semmi külsődleges trükk, semmi szenzációs tárgy, semmi különös, hacsak az nem, hogy kevesen tudnak ennyire belülről és ennyire egyszerűen igazat  mondani a valóságról. Streit egész életében az úgynevezett vidéket fényképezi, a saját észak-morvaországi környezetét, a vidéket, ahol néptanítani és fotózni kezdett a hatvanas évek végén, ahol ‘82-ben letartóztatták és tíz hónap felfüggesztett börtönre ítélték a köztársaság, illetve közjogi méltóság gyalázása miatt. Értsd: a létezőket fényképezte nem a szocializmust.Akkor is, amikor a falujában, Sovinecben eltiltották a hivatásától, s most is, mikor nagy nemzetközi projektek sztárjává, világhírűvé kezd válni, Streit az embert fényképezi, mint enyhén hátrányos helyzetű szentség és méltóság-tulajdonost. Nem a lakost, nem az adóalanyt és szavazópolgárt, nem az etnikumot, hanem az embert. Ha egy dokumentarista fényképész lehet apolitikus, akkor ő az, méginkább pre- avagy posztpolitikus s épp ez a vérlázító, épp ezt nehéz, pláne egy tekintélyelvű uralomnak lenyelni, hogy egy másik időben mozog, egy másik koordináta-rendszerben fényképezi ugyanazt, ugyanúgy, az örök perem valóságát, mely nem hajlandó direktívák és kampánygyűlések szerint változni. Fejlődni. Fejlődésre kerülni. Úgy is mondhatnám, az ember kevésbé változékony, mint a rendszerek; a boldogság, az esettség, a bánat nem rendszerfüggő, ahogy nem az a gőg, a bírvágy, az uralkodás engesztelhetetlen vágya sem.Hogy abból az ötven kiskunsági fényképből, melyek két éve a budapesti kiállításán szerepeltek, szóval hogy abból a kollekcióból melyik huszonöt van itt Pécsett, azt én is most láttam csak, a megnyitó előtti délután. Mikor tegnapelőtt az akkori katalógust lapozgatva elkezdtem írni ezt a szöveget, arra gondoltam, hogy tán jó lenne kérni egy pontos listát, melyik kép igen és melyik nem, aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy. Szerepeljen bárhol, bármilyen felállásban  huszonöt vagy ötven vagy száz képe, Streit fotói mindig teljes, kerek, szerethetõ világot adnak ki. Továbbá beszéljenek bármiről, azaz tematizáljanak bármit, ugyanarról szólnak. Ha ezt az „ugyanazt” most néven, egy-néven tudnám nevezni, be is fejezhetném a megnyitómat, de nem tudom. Talán ennek a dolognak nincs is egy neve, s talán Streit maga se tudja név szerint, hogy mi ez, s maga is ezt a valamit akarja a képeivel körülírni újra és újra. Körülnézni. Körüllátni.  Mondjuk ez nekem egyszerűbbnek tűnik, mint beszélni, ez az előnye a fotónak az írással szemben. Ez a valami bizonyosan az emberrel kapcsolatos, az esendőséggel és a méltósággal, reménnyel és reménytelenséggel, fennkölttel és alantassal, azzal, hogy a harmónia nem összeillő elemek békés felvonulása, hanem ellentétesek olykor rikító, olykor véres, olykor reménytelen egyensúlya. Meg az iróniával kapcsolatos, a szeretettel, amit Mészöly Miklós nagyon is ideillően könyörtelen megértésnek nevez, továbbá a derűvel, igen a derűvel kapcsolatos, ami nem vidámság, még azt se mondanám, hogy a szomorúság hiánya, csupán valami vékonyka belátás, hogy úgy-ahogy, de élni jobb, mint nem, s bár nincs messze a közönytől, annak a belátása is, hogy az ember teszi a dolgát. Nincs róla nagy véleménnyel, de teszi, ha fát vág, ha temet, ha miskárol, ha csirkét kopaszt. ‘96 és ‘99 közötti felvételeket láthatnak. Csecsemőt és műmenyasszonyt, aki egészen valószínűtlen jelenség a vályogfalú házba vágott kirakat rácsa mögött. Kocsit, lovat, gémeskutat, gumicsizmát, bárányt, kecskét, barkas-teherautót, otthonkát minden mintázatban és mennyiségben, svájcisapkát, petróleumlámpát, viharkabátot, szakadt nejlonzsákot, lábost, karéj kenyeret, Oti-, avagy esztéká-szemüveget, kifagyott kövesutat, farmeröltönyt, Sokol-rádiót, pléhtányért, Cola-reklámot és Junoszty televíziót, vietnámi papucsot és viaszkosvásznat, Mickey-mouse-trikót és vasutassapkát, Wartburg-roncsot és disznóvágási twist-pulóvert, hogy csak a kellékeket, a tárgyakat soroljam, melyek nélkül nincs meg az ember, s melyek azért, ne legyenek illúzióink, eléggé egyformák ebben a Közép-Kelet-Európának nevezett hátsóudvarban. Bár tudom, hogy ezúttal itt a Kiskunságban vagyunk itthon, egyfolytában az az érzésem, hogy ha Streit vidék-kollekciói közül a morva, az osztrák, netán a francia lenne előttünk, nem a magyar, akkor is valami ilyesmit látnánk, a némileg másként öltözött, s nyilván kissé másként élő alanyok képében ugyanazt a sose győztes, mégis legyőzhetetlen kisembert. Streit művészi anyanyelveként beszéli Hasek, Hrabal és Menzel nyelvét. A maga cseh üvegén, e speciális és idõtálló szemüvegen keresztül, abszolút biztonsággal s hogy beleképzavarjak: vakon képes a világot nevetséges és tragikus, alpári és fenséges kevercseként látni és láttatni. „Én folyton a szürrealizmusból és egyfajta abszurd életfelfogásból indulok ki, két össze nem illő dolog egymáshoz való viszonyából. Engem megigéz, ha az állatias, a naturális és az ösztönös együtteséből létrejön valami nagyon szép, szelíd, és szeretetreméltó” nyilatkozta tíz éve a róla készült Fény és sötétség között című portréfilmben.Dolgozzon bárhol, nem tud más léptékkel, más optikával nézni, a saját falujának, kisközösségének figuráit, típus-variációit kutatja fel a világ különböző tájain, hiszen, – egy korábbi Streit-album címét idézve – A falu egy egész világ , már akkor is az volt, mikor a világ –  műholdilag – még nem volt egyetlen nagy  falu. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kültelek is, a tanya is, és persze a város is kerek, teljes világ, ahogy egy kéz vagy arc is hiánytalan, csak meg kell benne látni az egészet. Bár az nagyon nem mindegy, hogy van-e parabola-antenna, Streit az univerzalitást, a világfalut egészen más síkon láttatja, nem a parabolaantennában, hanem az emberi arcban. Abban, ahogy egyformán mások vagyunk. Ahogy másként egyformák. Mándy Iván jut eszembe ezekről a „mindegyek”-ről, akit én ugyanúgy egy nagy népi írónak tartok (merthogy a népiség nem vidékiségi s nem polgárisági kérdés), ahogy népi fényképésznek Streitet. Mándynál is szinte mindegy, hogy melyik  öt, tíz vagy ötven novelláját rendeljük egymás mellé, ugyanaz a szenvedélyes közöny avagy szenvtelen rajongás süt mindegyik  „kollekcióból”, Mándyé, ahogy hősei szemével és a hősöké ahogy Mándyéval néznek ki a képből. Ilyesmi pillantást látok én Streit, illetve hősei tekintetében. Illúziótlan emberséget, mondhatnám, ha nem lenne jobb egy ilyen fölkent és kilúgozott fogalmat körülírni. Immár ellenőrizhetetlen, hogy mit gondolnék e képekről, ha nem tudnám, hogy egy cseh fotós csinálta őket. Ha nem tudnám, hogy nem magyar fényképész munkái, akkor is azt gondolnám-e, hogy derűsebbek, levegősebbek, nem annyira, illetve nem úgy sötétek, mint az itthoni szociofotók.  Talán felsejlene a különbség., talán nem, de így, hogy tudom mindezeket, nem tudom nem úgy befejezni, hogy figyeljék csak meg, hogy ezek az emberek a szegénységben, a peremlétben  rendre mosolyognak, persze semmi keep smiling és semmi „mosoly országa”. Ezzel együtt ott bujkál a szájuk szögletén vagy talán még ott sem, hanem a kép mélyén, a tónusokban, a világításban, a fény és a sötétség között valami kaján és szemérmes bizakodás. Hol van mire, hol nincs, mégis, süt a nap, ég a petróleumlámpa, sőt a villany, nő a fű, aztán leszárad, emberek vagyunk, az embert pedig „nem lehet legyőzni. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”. Tán erre jók ezek a képek. Hogy amíg nézzük őket, hajlamosak vagyunk hinni Hemingway elfelejtett öregemberének, magyar hangja Ottlik Géza.



Bride-Mannequin and Twist-Pullover (English)

(Jindrich Streit’s photographs) In each of Jindrich Streit’s photographs I can imagine them all, his whole life’s oeuvre so to speak, yet I am always curious about the next, even after the hundredth or thousandth. It is difficult to say what arouses my interest, what it is that draws me into his world—which is so very familiar, entirely devoid of gadgets, sensationalism, or indeed anything unusual, unless it is that there are few who can speak about reality with such intimacy and simplicity. All his life, Streit has been photographing the countryside, as it’s called, his native northern Moravia. The countryside, where he began work as a teacher and photographer at the end of the sixties and where he was arrested in 1982 and given a ten-month suspended sentence for insulting the republic and political dignitaries. You understand: for taking pictures of things as they are rather than of Socialism. Then, barred from practising his vocation in his hometown of Sovinec, as now, the star of big international projects, gaining worldwide renown, Streit’s subject was always “man” – that vaguely destitute vessel of sanctity and grace. Not the tenant, not the tax-paying voting citizen, not the ethnic face – the person. If a documentalist photographer can be apolitical, then it is Streit. Or maybe he is pre or post-political and this is precisely what is insufferable, what an authoritarian regime cannot swallow: that he moves in a different time, a different set of coordinates, but he photographs the same thing—the same reality of the eternally marginal, resistant to change by directive or campaign assembly. Resistant to development. To attaining development. To put it another way, people change less than systems—happiness, fragility, and sorrow are no more regime-dependent than conceit, greed and the endless appetite for power. I myself only discovered this afternoon which twenty-five photos taken in the Kiskúnság region, of the fifty on exhibit in Budapest for two years, were selected for this show in Pécs. I thought of asking for the precise list when I started writing up this brief introduction, but then I thought, what’s the point? Because twenty-five or fifty or a hundred of Streit’s pictures in any arrangement, anywhere, will still produce a complete, round and lovable world. And no matter what they speak of, what their theme is, they will always say the same thing. And if I were able to call this “same thing” by its name, or to give it a name, I could finish this introductory talk right now. But I’m not. Maybe this “same thing” does not have one name, and maybe even Streit wouldn’t be able to define it, maybe he himself is trying to circumscribe it again and again through his pictures. To circum-view it? To circum…see it? I admit this seems easier to me than talking about it—and maybe that is the advantage photography has over writing. This something certainly has something to do with “man”, with fragility and dignity, with hope and hopelessness, with the sublime and the vulgar, with the fact that harmony does not consist of a peaceful procession of disparate elements, but a balance of—sometimes glaring, sometimes bloody, sometimes hopeless—contraries. Also to do with irony, and love—which Miklós Mészöly calls “merciless understanding”, a highly appropriate definition in our case. And serenity, yes, serenity, which is not cheerfulness, nor even the absence of sadness, but only some kind of delicate insight that it is better to live than not to, and—although this is close to indifference—the insight that we do what we do. Without comment, but doing it all the same, whether it’s chopping trees, burying the dead, spaying horses or plucking chickens. The pictures here were taken between 1996 and 1999. They show an infant and an artificial bride, a thoroughly unlikely sight behind the iron grille of a shop window cut into the side of an adobe house. And a cart, a horse, a shadoof, welly-boots, a sheep, a goat, a grain-truck, printed house-coats in all sizes and patterns, a beret, a petrol-lamp, a trench-coat, a torn plastic bag, a pan, a slice of bread, welfare-state glasses, frozen cobblestones, a denim suit, a Sokol radio, a tin plate, a Coke advertisement and a Junoszty television, Vietnamese slippers and a piece of wax cloth, a Mickey-mouse T-shirt and a railway employee’s cap, the wreck of a Wartburg and a “twist” pullover for pig-killing day, to list only the accessories, the objects without which “man” is lost, and which are, let’s face it, fairly uniform in this back-yard called central-eastern Europe. Although I am aware that this is the Kiskúnság, here in Hungary, I keep feeling that we’d see something quite similar if this was Streit’s Moravian, Austrian, or even French countryside collection. We would still see, somewhat differently dressed and obviously living quite differently, the same little man, never victorious but invincible all the same. Streit shares the artistic mother-tongue of Hasek, Hrabal and Menzel. Through his own special Czech windows, those special and durable glasses, he is able to see and make us see the world as a mixture of ridiculous and tragic, of vulgar and sublime, with—let’s not resist the pleasure of catachresis—the sure touch of the blind. “I always start out from surrealism, a kind of absurd view of life, from the relationship between two completely incongruous objects. I’m fascinated when the animal, the natural and the instinctive coincide to create something very beautiful, gentle and loveworthy” – is how he put it ten years ago in the film-portrait Between Light and Darkness. No matter where he works, he cannot focus with another lens, on a different scale, than that of his own village. He tracks down in various regions of the world the figures and types of the small community he lives in, for—to cite the title of an earlier collection—The Village is a Whole World, which it already was even back when the world was not yet one big satellite-linked village. All the same, suburbs, resorts and towns are also rounded, perfect worlds just as a face or a hand is not incomplete—when viewed as an entirety. Though it’s clearly not “all the same” that there are satellite-dishes, Streit shows universality, the world-village on a very different level, reflected not in a satellite-dish, but in the human face. In that we are all similarly different. And differently alike. All these all-the-same’s make me think of Iván Mándy, whom I consider to be a great writer of the people (since the people are neither the country-folk nor the bourgeoisie) just as I consider Streit to be a photographer of the people. With Mándy too, it is almost all the same which five, ten or fifty short stories you line up, they always end up radiating the same passionate indifference, or indifferent ardour, that is Mándy’s, in the way his heroes look out of the picture with his own eyes and he, Mándy, through the eyes of his heroes. It’s this kind of look I see in the eyes of Streit and his heroes. Humanity devoid of illusions, I would say, if it were not more advisable to circumscribe such a pompous and worn-out notion. It is impossible to monitor how I would react to these pictures if I did not know they were taken by a Czech. If I were not aware they are not the work of a Hungarian artist, would I still think they are more serene, more airy, not as dark, or not in the same way, as those of our socio-photographers here? Maybe the difference would appear, maybe not, but knowing what I know, I cannot refrain from rounding it off, from noticing how these people smile in their poverty, in their life in the margin of existence—no question, of course, of keep smiling or “smiley culture”. But there it is in the corner of their mouths, or maybe not even there, but rather in the depths of the picture, the tones, the lighting, somewhere between light and darkness, a confidence both malicious and shy. Still, with a good reason or without, the sun is shining, the petrol-lamp is burning, and so is the light-bulb, grass grows, later it will dry out, we live out the life of “man”, and “man is not made for defeat. A man can be destroyed but not defeated.” Maybe this is what these pictures are good for: looking at them we are ready to believe in Hemingway’s forgotten old man. (Speech at the opening of the Visegrád Four Festival in Pécs, 2 October 2002) 




minimap