Petőcz András: Dio, il mendicante (A kéregető Isten in Italian)

Portre of Petőcz András

A kéregető Isten (Hungarian)

Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

 

Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

 

A múltkor még meg is szólított az Isten.

 

Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

 

Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

 

Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

 

Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

 

Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://asztali.lutheran.hu

Dio, il mendicante (Italian)

Tra le macchine, è là, che Dio s’aggira
  


Si, è lui. Quello con la barba, i vestiti laceri addosso. 
Lo vedi? Tiene le spalle ingobbite, denotando anche così,
la propria umiliazione. Certo, sta mendicando.
Un’abitazione non ne ha. Tiene un posto segreto
davanti ad un seminterrato, in una via stretta. E’ là,
sulle scale, che per la notte prepara un giaciglio, tira
davanti due cassonetti, per celarsi davanti ai passanti.
   


Di recente, Dio mi rivolse pure la parola
 


Ero in attesa davanti al semaforo. Era estate, ma non
volevo accendere il climatizzatore, il finestrino era
abbassato. Teneva in mano il giornalino dei senzatetto,
me lo faceva vedere, mentre chiedeva i soldi. Per un
momento, guardandolo nel viso, e quel corpo magro
e ossuto, mi parve, credevo di vedere mio padre.
All’età di ottant’anni, lui era così: magro ed energico.
   


Poi, Dio mi squadrò e passò oltre
   


Non aspettando neppure, se gli davo dei soldi o no. 
Ed io ero là, fermo, dietro di me strombazzavano le
macchine, era scattato il verde. Appena mi ero ripreso,
continuai a guidare. Da allora torno spesso e osservo
Dio. O mio padre. Non saprei. A volte mi sembra di non
sapere niente. Lo guardo soltanto, mentre, in mano con
il giornalino, sta mendicando e mi sento in imbarazzo.
   


Tra le macchine, là, che Dio sta passeggiando
  


Sarebbe bello parlargli, ma non oso rivolgergli la
parola. Vorrei abbracciarlo di nuovo, come un tempo.
Ero molto giovane, forse neppure c’ero, forse in quei
momenti neppure ci siamo ancora, quando abbiamo
ancora la forza di abbracciare, colui, che più tardi
lasceremo a sé stesso. Forse prima della mia nascita
avevo abbracciato l’ossuto corpo legnoso e triste di Dio.
Forse solo allora.
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap