Petőfi Sándor: Tisa (A Tisza in Czech)

Portre of Petőfi Sándor

A Tisza (Hungarian)

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

1847



Tisa (Czech)

Za soumraku letního dne kdysi
zůstal jsem stát u klikaté Tisy,
tam, kde Malý Tur k ní spěchá čile
jako chlapec ke své matce milé.

Řeka plynula, tak plna něhy,
ve svém řečišti, jež nemá břehy,
jenom aby slunce jako dítko
o kadeře vln snad neklopýtlo.

Na poklidných vodách třpyty rudé
jako víly tančily již všude.
Jejich krůčky bylo téměř slyšet –
malých ostruh zvuk, když cinknou tiše.

Kde jsem stál, byl prostřen písku žlutý
koberec, až k louce rozvinutý,
na níž řádky sena v křehké tíze
ležely jak řádky písmen v knize.

Za loukou pak, důstojný a němý,
vysoký les, šery' mezi kmeny,
ale soumrak oharkem jej žhaví,
takže hoří, krev mu crčí z hlavy.

Naproti, na druhém břehu Tisy,
keře rokytí a lísek visí,
v keřích pak se otvor rozevírá,
jímž sem z dálky vesnická věž zírá.

Jako krásné sny o dávném štěstí
zřel jsem mráčky růžové se nésti.
Z dálav shlédly na mne zadumaně
marmarošských štítů mlžné skráně.

Zádný hluk. Do pohádkové říše
občas jenom ptáček hvízdl tiše.
Hukot mlýna ztraceného v dálce
bzučel jako komár na opálce.

Naproti, tam, kde je řeka mělká,
přinesla si džbánek mladá selka.
Než jej naplnila - dívala se
na mne - a pak odkvapila zase.

Stál jsem tam, tak nehybný a němý,
jako bych byl přikovaný k zemi,
duši opíjel mi sladký pocit
krásy přírody, té věčné moci.

Přírodo, ach, přírodo ty slavná!
Mocnější všech řečí odedávna!
Jak jsi velká ! A čím více mlčíš –
tím jen krásnější nás řeči učíš!

Do dvorce jsem došel - noc už padá –
k večeři, jež z ovoce se skládá.
S druhy jsem si dlouze popovídal,
zatím co nás oheň z chrastí hlídal.

Mezi jiným řekl jsem jim také:
„Chudák Tisa, co ji pomlouváte?
Tolik zla v ní vidíte, a přece
podobá se nejklidnější řece!“

Za pár dní mne zděsí v polosnění
poplach zvonů se všech stran jak hřmění.
„Povodeň !" - zní na návsi i dvoře
a já vyhlédnu, a vidím moře!

Jako šílenec, jenž pouta trhá,
rovinou se Tisa střemhlav vrhá,
hučí, řve, již rozmetala hráze,
celý svět by pohltila rázem!




minimap