Petőfi Sándor: The Tisza (A Tisza in English)

Portre of Petőfi Sándor

A Tisza (Hungarian)

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

1847



The Tisza (English)

When in the dusk a summer day had died,
I stopped by winding Tisza's river-side,
just where the little Túr flows in to rest,
a weary child that seeks its mother's breast.
Most smooth of surface, with most gentle force,
the river wandered down its bankless course,
lest the faint sunset-rays, so close to home,
should stumble in its lacery of foam.
On its smooth mirror, sunbeams lingered yet,
dancing like fairies in a minuet;
one almost heard the tinkle of their feet,
like tiny spurs in music's ringing beat.
Low flats of yellow shingle spread away,
from where I stood, to meat the meadow hay
where the long shadows in the after-glow
like lines upon a page lay row on row.
Beyond the meadow in mute dignity
the forest towered o'er the darkening lea,
but sunset rested on its leafy spires
like embers red as blood and fierce with fires.
Elsewhere, along the Tisza's farther bank,
the motley broom and hazels, rank on rank,
crowded, but for one cleft, through which was shown
the distant steeple of the tiny town.
Small, rosy clouds lay floating in the sky
in memory-pictures of the hours gone by.
Far in the distance, lost in reverie,
the misty mountain-summits gazed at me.
The air was still. Across the solemn hush
fell but the fitful vespers of a thrush.
Even the murmur of the far-off mill
seemed faint as a mosquito humming shrill.
To the far bank before me, within hail,
a peasant-woman came to fill her pale;
she, as she brimmed it, wondered at my stay,
and with a glance went hastily away.
But I stood there in stillness absolute
as though my very feet had taken root.
My heart was dizzy with the rapturous sight
of Nature's deathless beauty in the night.
O Nature, glorious Nature, who would dare
with reckless tongue to match your wondrous fare?
How great you are! And the more still you grow,
the lovelier are the things you have to show!
Late, very late, I came back to the farm
and supped upon fresh fruit that made me warm,
and talked with comrades far into the night,
while brushwood flames beside us flickered bright.
Then, among other topics, I exclaimed:
"Why is the Tisza here so harshly blamed?
You wrong it greatly and belie its worth:
surely, it's the mildest river on the earth!"
Startled, a few days later in those dells
I heard the frantic pealing of the bells:
"The flood, the flood is coming!" they resound.
And gazing out, I saw a sea around.
There, like a maniac just freed from chains,
the Tisza rushed in rage across the plains;
roaring and howling through the dyke it swirled,
greedy to swallow up the whole wide world.




minimap