Petőfi Sándor: Apoštol (Az apostol (részlet) in Slovak)

Portre of Petőfi Sándor

Az apostol (részlet) (Hungarian)

Sötét a város, ráfeküdt az éj.
Más tájakon kalandoz a hold,
S a csillagok behunyták
Arany szemeiket.
Olyan fekete a világ,
Mint a kibérlett lelkiismeret.

Egyetlenegy kicsiny fény
Csillámlik ott fönn a magasban
Bágyadtan s haldokolva,
Mint a beteg merengőnek szeme,
Mint a végső remény.

Padlásszobának halvány mécse az.
Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
Ki virraszt ott fönn a magasban?
Két testvér: a nyomor és az erény!

Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csikosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly...
Aláhuzódik az
Eső vastag nyoma,
Mint gazdagok lakában
A csengetyűzsinor.
A lég olyan nyomasztó
A sóhajoktól s a penész szagától!
A nagy urak kutyái tán,
Amelyek jobb tanyához szoktanak,
Eldöglenének e helyen.

Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,
Mely a zsibvásáron sem kelne el,
Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
S az asztal mellett egy pár szalmaszék
S az ágy fejénél egy szuette láda,
Ez a szobának minden bútora.

Kik laknak itten?
A lámpa fáradt pislogása mellett
Küzd a homály és fény... az alakok
Mint álomképek el vannak mosódva
S a félsötétben félig rémlenek.

A mécs világa csalja a szemet?
Vagy e födél alatt lakók mind
Oly halványak valóban,
Oly kísértetszerűek?
Szegény család, szegény család!

Az ágy fejénél űl a ládán
Csecsemőjével az anya.
Boldogtalan kis csecsemő!
Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
Anyjának száraz emlejét,
S hiába szíja.
Az asszony elgondolkodik,
S fájók lehetnek gondolatjai,
Mert mint megolvadt hó a házereszrül
Sürűn omolnak könnyei,
Omolnak végig arcán
A kisded orcájára le...
Vagy tán nem is gondolkodik,
Csak megszokásból, öntudatlanúl
Szakadnak a könnyek szeméből,
Mint a sziklából a patak?

Idősebb gyermeke,
Istennek hála, alszik
(Vagy csak alunni látszik?)
A fal mellett a nyoszolyán,
Mely födve durva lepedővel,
Amely alól kikandikál a szalma.
Aludj, kicsiny fiú, aludj,
S álmodj aszott kezedbe kenyeret,
S álmad királyi lesz!

Egy ifju férfi, a családapa,
Az asztalnál sötét homlokkal űl...
Tán e homlokrul árad a ború,
Mely a szobát betölti?
E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva:
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Insége és fájdalma van lefestve.
De ott alatta a sötét homloknak
Két fényes szem lobog,
Mint két bolyongó üstökös,
Mely nem fél senkitől,
S melytől mindenki fél.
Tekintete
Mindig messzebb, mindig magasabbra száll,
Mig elvesz ott a végtelenben,
Mint a felhők között a sas!



PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationPetőfi Sándor összes versei. 2. kiadás. Osiris Klasszikusok

Apoštol (Slovak)

Tmavé je mesto, noc naň zaľahla,
mesiac sa túla po krajoch iných,
hviezdy si zažmúrily
zlatisté oči.
Svet je tak čierny
jak prenajaté svedomie.

Jediné svetielko
bliká tam vo výškach
mdlé a zmierajúce,
jak zadumané oko chorého,
jak nádej posledná.

To kahanček manzardky.
Ktože bdie pri ňom?
Kto bdie tam vo výške?
Dve sestry: bieda a ctnosť.

Veľká je, veľká tu bieda,
ledva sa zmestí v izbietke.
Malá je chyžka jak lastovičie hniezdo
a nie je ozdobnejšia.

Ponuré, pusté sú štyri steny,
ba boly by pusté,
keby ich plieseň nevyzdobila
a pruhy im nevyčmáral
dážď, čo dnu prší cez povalu.
Tak tiahne sa dolu
tá hrubá stopa dažďa
jak v byte boháčov
povrázok zvonca.
Vzduch je tak dusný
od vzdychov a puchu pliesne!
Azda i psy veľkých pánov,
zvyklé na lepšie bydlo,
podochly by tu.

Posteľ a stolík,
nepotrebný ni starinárovi,
pri podnoži zošlý slamník,
pri stole slamené stoličky
a debna rozožratá červotočou:
to je nábytok izby.

Kto to tu býva?
Pri ustatom blikaní lampy
zápasí svetlo so šerom... Postavy
jak obrazy zo sna sú hmlisté
a v polotme sa ledva maria.

Svetielko klame oči?
Či títo obyvatelia
všetci sú takí bledí,
tak mátožní?
Oh, biedna, biedna rodina!

Na debne, na peľasti postele
čupí si matka s dieťatkom.
Nešťastné nemluvniatko!
Saje s chrčiacimi stony
matkine suché prsia;
márne ich saje.
Žena sa zamýšľa,
jak bolestné sú to myšlienky,
veď ako rozpustený sneh z nástrešia
padajú jej husté slzy –
lejú sa po jej tvári
na líčka dieťaťa...
Či ani nerozmýšľa,
len zo zvyku; nevedomo
z očú jej kanú slzy
jak potok zo skaly?

Jej staršie decko
spí, vďaka Bohu
(či sa to iba zdá?)
pri stene na lôžku,
zakrytom hrubou plachtou,
zpod nej vykukáva slama.
Spi, chlapček, spinkaj,
snívaj, že vo vyschlej ruke trímaš chlieb,
a sen tvoj bude kráľovský!

Mladý muž, otec rodiny,
sedí pri stole so zachmúreným čelom...
Či z tohto čela preniká chmúra,
čo zapĺňa izbu?
Ba, toto čelo je knihou, v ktorej
je zobrazená bieda a bolesť miliónov.
Lež pod tým chmúrnym čelom
plá dvoje jagavých očú
jak bludné dve vlasatice,
čo neboja sa nikoho
a ich sa každý bojí.
Pohľad mu
letí vždy ďalej; vždy vyššie,
až stráca sa v nekonečnosti
jak orol v oblakoch.



PublisherSlovenský Spisovateľ, Bratislava

minimap