Petőfi Sándor: Szilaj Pista

Portre of Petőfi Sándor

Szilaj Pista (Hungarian)

              1

 

Jó ideje, hogy a nap lenézett.

Pihennek az elfáradt révészek,

A révházban pihennek, alusznak.

Szilaj Pista maga nem alszik csak.

 

Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,

Hogy miért vagy te még most is ébren?

"E kérdésre én csak azt felelem,

Hogy ébren tart engem a szerelem."

 

Holdvilágos éjben Szilaj Pista

Csónakát a partról eloldozta,

Az evezőt is kezébe vette,

Át is ment a vízen a szigetbe.

 

A Dunának kellő közepében

Áll a sziget virágos kertképen.

A szigetnek legszebb virágszála

Egy vén halász fiatal leánya.

 

A vén halász nádvityillójában

Subaágyán alszik már javában.

A vén halász fiatal leánya

Sziget partján vár Szilaj Pistára.

 

Mikor átért a szép révészlegény,

Jó dolga lett rózsája kebelén.

Csókolóztak... de nem mondom ezt el!

Tele van a világ irígyekkel.

 

Legtüzesebb bor a szép lyány csókja?

Csók az észnek könnyen zavarója;

Pistának is megzavarta eszét,

Származott is tőle tarka beszéd.

 

"Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,

Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,

Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,

Csókolj agyon hajnal hasadtára.

 

Fekete a pillád, kék a szemed,

Mint mikor a felhő kettéreped.

A megrepedt felhőben kék az ég,

S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

 

Ha egyetlen egy füzért fonnának

Minden virágából a világnak,

Át nem érné az én szerelmemet,

Olyan nagy!... s az egyedül a tied.

 

Szerelmemnek nincs határa, vége;

Hát a tied ily végtelenség-e?

Csak szerelmed határát ne érjem,

Mert ott, kislyány, jaj néked, jaj nékem!

 

Egy óriás alszik ott, angyalom,

Egy óriás, az én indulatom;

Mihelyt odaérkezünk: fölébred,

S összeszaggat engem, úgy mint téged."

 

Így beszélt az ifju révészlegény,

De megnyugodt a lyány tekintetén,

Tekintetén, mely ezt magyarázta:

Szerelmének nincs vége, határa.

 

Még sokáig váltogatták a szót.

Közelökben a fülemile szólt;

Vagy tán nem is madár dalolása

Volt ez, hanem szivök dobogása.

 

Elváltanak egymástól végtére

Szép reménnyel a jövő estére.

Az ifju ment a révésztanyába,

A leány ment apja kunyhajába.

 

Csendesség volt az egész vidéken.

Hajlott a hold lefelé az égen,

Göncölszekér rúdja is leállott,

A fiastyúk föl magasra szállott.

 

Csendes a révkocsmárosnak háza,

A szellő a bokrokat nem rázza,

Semmi sem szól, csak a Duna habja,

Mely a komp oldalát locsolgatja.

 

              2

 

A vén halász város piacára

Hordta halát a hetivásárra.

"Gyere velem a városba, lyányom."

"Ha kivánja kend, apám, nem bánom."

 

Apa, leány a városba mentek.

Hej, csak ne lett volna épen péntek!

Először volt a városban Lidi,

Azért nem tetszett ez a nap neki.

 

De csakhamar ezt elfelejtette

A városi zajnak közepette.

Jöttek cifra, szépruhás urfiak,

S a szép lyánnyal csintalankodtanak.

 

Szólt egy úrfi, ki mellette megáll:

"Hol termettél, gyönyörű virágszál?"

Felelt Lidi: "Lenn a szigetségben

Termettem a Duna közepében."

 

Szólt az úrfi: "Már ez derék dolog!

Mert hisz én is odavaló vagyok.

Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?

Ha van, inkább engem szeress, ne őt."

 

Felelt Lidi: "Hogy van-e szeretőm?

Azt én senki orrára nem kötöm.

Ha az úrfi tudni ugy kivánja:

Van cigányné s van annak kártyája."

 

Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi

Csak így apró pénzzel fizette ki;

De mégis a lyány meg nem állotta,

Egyet pillantott utána lopva. -

 

Ezek után egyszer sok időre

Kiűlt Lidi a Duna szélére.

Dunaparton vadvirágok között

Űlve a kisleány hálót kötött.

 

Ereszkedett már a nap lefelé,

Festegette a bokrok levelét,

Befestette pirosra, sárgára,

Piros fátyolt huzott a Dunára.

 

A kislyány a hálót csak kötötte,

S ím megzörren a bokor mögötte.

Ki az? ki jön?... egy fiatal vadász.

"Szép jóestét, galambom; mit csinálsz?"

 

"Ha nem vak, hát látja, mit csinálok:

Látja az úr, hogy kötöm a hálót;"

Így felelt a kisleány kereken,

Hogy melléje lépett az idegen.

 

Szólt a vadász: "Te hamis kisleány!

Arcod rózsa, de beszéded csalány.

Látom, te még most is a régi vagy,

Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

 

De ismersz-e, jut-e még eszedbe,

Hogy láttuk már egymást az életbe'?

Láttuk egymást egy hetivásáron...

Emlékszel-e még rá, szép virágom?"

 

Felelt Lidi: "Azt én megengedem,

Hogy úrfi már találkozott velem;

De nem olyan nagyok szépségei,

Hogy el ne lehetne felejteni."

 

S így amit a vadász úrfi szólott,

Minden szóra kapott egy jó tromfot,

Mégsem tudott bosszankodni rája,

Arra a kis csintalan leányra.

 

Hát csak azon vette észre magát,

Hogy a sötét éjszaka már beállt.

És így szóla: "Tudod-e aranyom,

Hogy az útat én innen nem tudom.

 

Rám nézve hát rettenetes baj van,

Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.

Légy kisérőm csak az erdőszélig,

Vagy akár a szobám közepéig."

 

Lidi végiggondolta a dolgot:

Ez az úrfi oly sok szépet mondott,

Oly nyájasan, oly szivesmelegen,

S ő mindezért háladatlan legyen?

 

"Világért sem leszek háladatlan!"

Szólt a lyányka elhatározottan,

Szólt magában, azután ezt mondta

Fennszóval, a vadászra pillantva:

 

"Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,

De hazáig el nem kisérhetem,

Elkisérem csak az erdőszélig...

Mert az embert könnyen megitélik."

 

És elmentek. Mire Lidi megjött,

Szilaj Pista már régen kikötött.

"Régen várlak, hol jártál, galambom?"

Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

 

              3

 

Lidinek a magaviselete

Akkor este különös lehete,

Mert Pistának az sehogy sem tetszett,

S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

 

Hej a gyanú furcsa gyermek pedig!

Mihelyest a világra születik,

Mindjárt éhes, mindjárt enni vágyik,

S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

 

Mit tett Pista? már a másik este

Bokor mögé bujt titokban, s leste...

Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?

Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

 

Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,

S hallott tőle édes beszédeket,

Mikre Lidi csak ugy irult-pirult,

Szilaj Pista mérgében majd megfult.

 

S ha még nem lett volna más, csak beszéd,

De az úrfi meg is fogta kezét

A leánynak, sőt meg is ölelte...

Poklokra szállt Pistának a lelke.

 

Fölugrik, az úrfit megrohanja:

"Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!

Igy csábitsd el más ember mátkáját..."

S kirántotta zsebéből bicskáját.

 

A bicska a vadász szivének ment,

De a vadász puskával állt ellent.

Puskaággyal úgy ütötte főbe,

Hogy hosszában elbukott a fűbe.

 

Mikor Pista magához tért megint,

Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,

Senkit sem lát... sem vadász, sem leány.

Azt gondolja: csak álmodott talán.

 

Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,

Mert vére még akkor is csepegett.

Sírt bujában, sírt, sírt... könnye, vére

Összefolyva csorgott le képére.

 

              4

 

Szép Lidihez a vadász el-eljár,

S bátorsággal ölelkezhetnek már.

Nem tartanak semmi ellenségtől,

Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

 

Szilaj Pista elment nagy bujában;

Hol bujdosik most, melyik világban?

Erős szélvész volt szive bánata,

Szegény fiút messze ragadhatta.

 

Vándo'lt Pista, hátra sem tekintvén,

Meg sem állt, csak a Bakony közepén;

Bakonyerdő kellő közepében

Megpihent egy vén cserfa tövében.

 

Pihent ám, de nem pihent, csak teste,

Lelkét ő le nem csendesíthette.

Teste tó volt, lelke benne a hal.

Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

 

"Zsivány leszek, zsivány, utonálló,

Végesvégül bitófa-cifrázó!

Mit bánom én? jussak a bitóra,

Az lesz nekem legboldogabb óra."

 

Kiült a nagy országút szélére,

S várakozott jómódú vendégre,

Kinek oly nagy teher lesz zsebében,

Mint őneki bátorság szivében.

 

Jött is egy úr nem igen sokára,

Gyorsan hozta őt négy paripája,

Négy paripa cifra szép hintóban.

Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

 

"Megállj!" kiált Szilaj Pista rája,

"Mozduljon, aki halálát várja!"

A halálra egynek sem volt kedve,

Megállottak, kővé merevedve.

 

Pista odalépett s minden zseben

Keresztülment lelk'ismeretesen:

Amit talált, szépen ki is szedte,

Messzely bor árát sem hagyott benne.

 

"Elmehettek!" szóla mostan Pista;

"Hó, megállj!" kiált rá a kocsisra,

Ki az ostort már kezébe vette,

"Nem vagyok én zsiványnak teremtve...

 

Itt van, uram, egy fillérig pénze."

Az úr reá nagy szemekkel néze,

Nem tudta: a dolgot mire vélje?

Tán csak tréfál a haramja véle?

 

Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,

A hintónak hátát fordította,

És elindult és tovább bujdosott.

Vitt magával bánatos haragot.

 

Meddig tartott bizonytalan utja?

Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;

Mig egyszerre csak azt veszi észre,

Hogy a Duna partjaihoz ére.

 

Dunaparton áll a révház felett,

Hol annakelőtte révészkedett,

Átellenben Lidiék kunyhaja...

Pistának kél keserves sóhaja.

 

"Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?...

De szegény lyány, tán meg is bántad már,

Hű szeretőd tán már megsirattad,

Aki annyit szenvedett miattad.

 

Ha megbántad hűtelenségedet,

Elfelejtem a megtörténteket.

Magadat csak ezután becsüld meg:

Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!"

 

Ezt gondolta, s a ladikba lépe,

Hogy átevezzen a szigetségbe,

S hogy Lidinek szóval azt elmondja,

Ami mostan volt csak gondolatja.

 

Épen mikor a ladikba lépett,

Háta mögött hallott ily beszédet:

"Hej atyafi, mi is átakarunk,

Várjon kend, jó borravalót adunk."

 

Pista majd befordult a Dunába,

Mert Lidit s a vadász urfit látta:

Rájok ismert, bár jó messze voltak,

S vége járta már az alkonyatnak.

 

Féligmeddig összeszedte magát,

Míg amazok elérték csónakát.

Hej, mikor a csónakba bementek,

Gondolhatni, mint rémültenek meg.

 

Pista gyorsan elkezdett evezni.

Nem lehet azt a kínt megnevezni,

Amit a lyány és az úrfi érzett.

Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

 

Pista sem szólt, hanem csak evezett.

Már közel volt hozzájok a sziget,

És csak ekkor vette észre magát,

S hirtelen megforditá csónakát.

 

"Hova?" szólott most az úrfi, "vissza?"

"Nem egészen," felelt neki Pista,

"Csak a Duna közepéig... ottan

Veletek egy kis számadásom van."

 

És amire kimondta ezeket,

Már a Duna közepén evezett.

Itt a vízbe dobta a lapátot,

S a ladiknak legvégére hágott.

 

"Tudjátok mit?... meguntam éltemet,

És azt timiattatok untam meg;

Elmegyek a másvilágra... hanem

Nektek is el kell ám jőni velem!"

 

Szólt s fölfordította a ladikot.

Mind a három a Dunába bukott.

A csalfa lyányt Pista megölelte,

Hogy mellette hagyja őt el lelke.

 

De amidőn az urfit meglátta,

Hogy úszni tud, hogy úszik javába':

Utánament, és őt ölelte meg,

S küzdöttek, mig el nem merültenek.

 

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Hurja Pista (Finnish)

I.

 

Päiv’ on aikaa ollut laskussansa.

Lauttamiehet kaikki majahansa

Väsyneinä menneet ovat maata;

Hurja Pistä nukkua ei saata.

 

Kysyn sulta, lausu, Hurja Pista,

Mit’ on sulla vielä valvomista?

Kysymykseen tuohon vastuun saapi:

”Levon multa lempi karkottaapi.”

 

Valoaan luo kuuhut taivahalta,

Venosensa pienen rantamalta

Työntää Hurja Pista, airot noutaa,

Yli veden saarelle hän soutaa.

 

Dunan keskikalvoss’ ihanassa

Kuvastuupi saari kukkimassa;

Kukka saaren muita kaunihimpi

Vanhan kalastajan nuor’ on impi.

 

Vanha kalastaja tuvassansa

Nukkumass’ on turkkivuoteellansa;

Vanhuksenpa tytär valvehella

Pistaa oottelevi rantasella.

 

Kaunis lautturi kun virran yli

Saapui, sulki hänet kullan syli;

Suudeltiin... Mutt’ sit’ en kerro tässä!

Kateet oisi heti kielimässä.

 

Neidon suudelmass’ on viinin tulta,

Järjen helposti se hurmaa sulta:

Pistankin jäi järki suudelmaansa.

Puhua hän alkoi innoissansa.

 

”Lyyli armas, Lyyli lintuseni,

Kukkaseni, pieni kultueni,

Tähtösen’, mi loistat ihanasti,

Suudellos mua yhä aamuun asti!

 

Sinisilmäs mustain luonten alla

On kuin pilvenhalje taivahalla;

Halkehesta sinitaivas väikkyy,

Siinä tähtenä sun silmäs säikkyy.

 

Kukkaset jos kaikki maailmassa

Yhdess’ oisi kukkakiehkurassa,

Ympär’ ei se riittäis lemmelleni...

Ja se yksin sun on, tyttöseni.

 

Rajaton on aivan lempi mulla,

Niinhän lienee, kulta, myöskin sulla?

Rajan jos vain löytäisin mä milloin,

Voi sua, voi mua itseäni silloin!

 

Jättiläinen tääll’ on, kyyhkyseni,

Jättiläinen, minun mureheni;

Rinnassani jos se valtaa saisi,

Minut sekä sun se musertaisi.”

 

Näin hän lausui, lauttur’nuorukainen;

Mutta tytön katse vakavainen

Rauhan jälleen toi, hän siitä näki:

Rajaton on lempi immelläki.

 

Kauvan puhuivat he keskenänsä.

Satakielet lauloi lähellänsä;

Tai ehk’ei se laulu lintusien

Ollutkaan, vaan ääni sydämien.

 

Toisistaan he viimein erosivat.

Iloist’ ensi iltaa toivottivat:

Poika meni lauttamajahansa,

Tyttö isän luokse kotiansa.

 

Rauhallist’ ol’ luonto kaikkialla.

Kuuhut hiljaan laski taivahalla,

Otav’ alas painoi purstoansa,

Kanaperhe kykki orrellansa.

 

Rauha valtaa lauttamajasenki,

Tuulahdust’ ei pensastossa hengi;

Dunan aallot, hiljaan värähdellen,

Loiskuttavat lautan reunuksellen.

 

II.

 

Markkinoille kalastaja läksi,

Kalaa vei hän sinne myytäväksi.

”Kaupunkiin nyt lähde, tyttäreni.” –

”Jos niin tahdot, lähden, taattoseni.”

 

Kaupunkiin jo saapui kumpasetki.

Voi, miks saikaan perjantaiks tää retki!

Tyttönen on ensi matkallansa,

Siksi on hän hieman suruissansa.

 

Kauvan tok’ ei muistanut hän tätä,

Kaupungiss’ on paljon hälinätä.

Nuoret herrat kirjopuvuissansa

Ilakoivat neitosien kanssa.

 

Lausui herra, vieress’ seisovainen:

”Missä kasvoit, kukka kaunokainen?”

”Saarest’ olen tuolta”, Lyyli vastaa,

”Jota Dunan keskilaineet kastaa.”

 

Herra lausui: ”Sepä oivallista!

Minä olen vallan naapurista.

Sano vainen, armast’ onko sulla!

Ja jos oiskin, mun suo siksi tulla.”

 

Lyyli vastas: ”Armastako oisi?

Teidän nenällenne hänt’ en toisi.

Vaan jos sitä tietää haluatte,

Mustalaisen korttiin katsokaatte!”

 

Lyylistä kun ei sen selvemmäksi

Nuori herra tullut, pois hän läksi;

Mutta tyttö – ehkä sattumalta –

Herraan katsoi vielä kulmains’ alta.

 

Aik’ on vierryt, Dunan rantamalla

Taas on kerran Lyyli, kukkivalla

Dunarannall’ yksin istuissansa

Tyttösemme kutoo verkkoansa.

 

Päivä laskeuu jo vähitellen,

Lehdikoita nurmen kultaellen,

Ranta näyttää ruusun hohtavalta,

Dunan pinta välkkyy purppuralta.

 

Verkkoaan vain tyttö kudoskeli,

Vaan mi pensahassa rapsahteli?

Ken se? Nuori metsästäjä vainen.

”Iltaa! Mitä teet sä, kaunokainen?”

 

”Herra näkee, jos on silmät päässä

Olevan mun verkon te’ennässä!”

Tyttö vastas avomielin tälle,

Pensaasta jok’ astui näkösälle.

 

”Paha olet, tyttö armahaisen!

Kasvot ruusun, puhe polttiaisen.

Noin kun puhut, noin kun silmäelet,

Sydäntäni yhä haavottelet.

 

Eikö muistu sulle mielehesi

Kerran minut ennen tavanneesi?

Etkö tunne? Muisteleppas!... Viime

Markkinoilla kun me juttelimme!”

 

Lyyli lausui: ”Myönnän kyllä herran

Ennenkin jo tavanneeni kerran,

Mutta suurempaakin ihanuutta

Unhottaa voi ilman vaikeutta.”

 

Niin mit’ alottikaan nuorukainen,

Pistosanan sai hän siitä vainen.

Suuttuakaan ei hän voinut hälle,

Tuommoiselle pikku huimapäälle.

 

Itsekseen hän nyt vain mietiskeli,

Ilta kun jo yöksi hämärteli.

”Tiedätkös sä mitä, armahani,

Kun en osaa tietä kotiani?

 

Kovin pelkään illan pimeyttä,

Jos et sä nyt sääli eksynyttä:

Tule mulle, pyydän, saattajaksi

Metsän reunaan vaan, tai kauvemmaksi.”

 

Lyyli tuumi seikkaa loppuun asti:

Noin kun herra pyysi koreasti

Ja niin hellään ... oishan synti hältä

Vielä näyttää kiittämättömältä.

 

”Kiittämätön! Ei, en taivaan tähden!

Saattamahan häntä kyllä lähden”.

Näin hän päätti ensin syömessänsä,

Sitten katsoi herraan vierellänsä.

 

”Tulkoon sitte herra mukanani

Metsän reunaan tuonne, kerallani,

Mutt’ ei kauvemmaksi, kotiin asti,

Pahat huudot saa niin nopeasti.”

 

Menivät. Kun Lyyli palas, siellä

Pista ootteli jo rantatiellä.

”Kauvan vuotin. Missä kävit, kulta?”

Vastaust’ ei tullut vuotetulta.

 

III.

 

Lyylin käytös hieman kummallista

Illall’ lienee ollut, sillä Pista

Siit’ ei pitänyt ja syömessänsä

Epäillä hän alkoi Lyyliänsä.

 

Epäluulon laps’ on kummallinen!

Syntyissään se on jo nälkähinen,

Ensin syö se kohta, nälkänänsä,

Sitten hirviöks saa syötyänsä.

 

Pista hän jo ensi iltamaksi

Väjymähän hiipi pensaan taaksi.

Minkätähden, sit’ ei tiennyt, mutta

Jotain odotti hän, jotain uutta.

 

Kohta saikin herra rantaselle,

Sulosuin hän puhui impyelle,

Kas, kun Lyylin posket punahteli!

Vihassansa Pista kiehueli.

 

Vaan ei sanoiss’ ollut vielä kyllin,

Helmahansa otti herra Lyylin,

Syleilikin häntä, armahinta.

Helvettinä raivos Pistan rinta.

 

Esille nyt syöksi lauttur’ hurja:

”Haa! Sä pettur’, ilkiö, konna kurja!

Vietelläkö tyttön’ aijot!” Heti

Tupestansa Pista puukon veti.

 

Metsästäjän rintaan löi hän tällä,

Mutta metsästäjä pyssynpäällä

Vastusti, löi Pistaa sillä päähän,

Tämä vaipui alas verissähän.

 

Tunnoilleen kun tuli jälleen Pista,

Ympäri hän katsoo – kummallista!

Poiss’ on herra, poiss’ on tyttö... Voisko

Valhett’ olla tää, se unta oisko?

 

Unta ei se ollut, sen hän näki,

Virtasihan vielä verensäki.

Tuskassaan hän sitten itkeskeli:

Kyynel, veri yhteen virtaeli.

 

IV.

 

Metsästäj’ on kauniin Lyylin kanssa,

Huoleti he nyt jo toisiansa

Syleilee, ei heill’ oo vihamiestä,

Yksikään ei tiedä Pistan tiestä.

 

Pista murhemiellä katkeralla

Kuljeksii nyt poissa maailmalla.

Eemmäs yhä ajelehti vainen

Tuskan myrskysäässä nuorukainen.

 

Niin hän kulki, minne tiensä johti,

Vihdoin sai hän Bakonyia kohti;

Siellä, Bakonymetsän takamaalla

Levähti hän vanhan tammen alla.

 

Levähti, niin kyllä – ruumiistansa,

Sielu siell’ ei löynnyt lepoansa,

Niinkuin kala ui vain nopeammin,

Vaikka tyynnä onkin vesi lammin.

 

”Murhur’ olen, murhur’, rosvoaja,

Kohta hirsipuun vain koristaja!

Pyövelille mennä parast’ oisi,

Hän se tuskilleni lopun toisi.”

 

Maantien ääreen istui nuorukainen,

Ehkä kulkis joku matkalainen,

Joll’ ois yhtä paljon rikkautta,

Kuin on lautturilla rohkeutta.

 

Kauvan ei hän oottanutkaan siinä:

Vaunut neljän hevon vetäminä

Saapui, niissä herra. Kuskin kanssa

Lakeij’ istui kuskilaudallansa.

 

”Seisahtukaa!” Pista huudahtaapi,

”Liikkukoon ken kuolla haluaapi!”

Kuolla tahtonut ei kukaan heistä,

Paikall’ antoi kuski vaunuin seistä.

 

Vaunuihin nyt kiirein riensi Pista,

Rahat otti herran lakkarista,

Viinitilkan hintaakaan ei jätä

Matkalaiselta hän ryöstämättä.

 

”Menkää!” lausui, rahat saatuansa.

”Seis!” hän huusi jälleen, uudestansa

Ajamahan kun jo herra läksi,

”Syntynyt en ole ryöstäjäksi.

 

Herraseni, viel’ on ropo täällä.”

Herra katsoi, mitä lienee hällä

Vielä asiata, kenties vainen

Ilkkuella tahtoi irtolainen?

 

Ei hän ilkkunut, vaan ottamansa

Rahat antoi, sitten matkahansa

Läksi jälleen, kulki edellensä,

Harmin, vihan sulki sydämeensä.

 

Kauvan kulkee Pista kulkuansa,

Itsekään ei tiedä matkastansa,

Siksi kunnes kerran tiensä johti

Jälleen Dunan rantamia kohti.

 

Dunan rannall’ oli lauttamaja,

Siellä Pista, lautankuljettaja

Asui vastapäätä Lyyliänsä:

Suru karvasteli sydäntänsä.

 

”Oi, miks’ imarteli Lyylin kieli?

Vaan ehk’ onkin tyttöraukan mieli

Muuttunut. Kenties hän suruissansa

Itkee kärsinyttä armastansa.

 

Jos vain näen sinun katuvasi,

En mä muista uskottomuuttasi.

Kun vain vast’ oot uskollinen mulle,

Kaikki, kaikki annan anteeks sulle!”

 

Rannalla näin Pista mietiskeli,

Saarelle hän sitten ajatteli

Lähteä ja siellä miettehensä

Ilmaista hän aikoi Lyylillensä.

 

Silloin, venheen luokse astuissansa

Puhetta hän kuuli takanansa:

”Hei, mies! Ota meidät mukanasi,

Hyvän palkan saat sä vaivastasi.”

 

Dunaan luuli Pista kaatuvansa:

Metsästäjän näk’ hän Lyylin kanssa,

Kaukaa hän jo heidät oivaltaapi,

Vaikka hämäräks jo ilta saapi.

 

Vielä sykki syömens’ ankarasti,

Tulijat kun saivat rantaan asti.

Vaan kas heidän hämmästymistänsä,

Venheen luona Pistan nähtyänsä!

 

Kiirein riensi Pista soutumille.

Nauraa tuskalle ei voinut sille,

Mi ol’ herralla ja neitosella,

Eivät tienneet, mitä virkkaella.

 

Ääneti vain Pista souteleepi.

Saaren rantaa venhe läheneepi,

Silloin selvis synkät aattehensa,

Ympäri hän käänsi venosensa.

 

”Minne? Takaisinko?” lausui hälle

Herra. ”Eipä juuri, keskemmälle

Dunaa tuonne, siell’ on tänäpänä

Pieni tili meillä tehtävänä.”

 

Lausui näin ja tuokiossa sousi

Virran keskelle hän, sitten nousi

Soutumilta, airot seistessänsä

Virtaan viskasi hän kädestänsä.

 

”Tiedättekö? Mull’ on elämästä

Kylliks jo, ja teitä syytän tästä;

Toiseen maailmaan nyt muuttaissani

Teidätkin vien sinne kerallani!”

 

Venheen kaas’ hän. Kaikki helmahansa

Sulki Duna. Pista kaatuissansa

Petollista syleil’ impeänsä,

Kuolla tahtoi hänen vieressänsä.

 

Vaan kun herra vielä lainehista

Uiden koitti päästä, silloin Pista

Tarttui häneen, sitten taistelivat,

Kunnes viimein yhdess’ upposivat.

 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://fi.wikisource.org/wiki/Hurja_Pista

minimap