Petri György: Da do sunčane pruge stignem … (Hogy elérjek a napsütötte sávig… in Serbian)

Portre of Petri György

Hogy elérjek a napsütötte sávig… (Hungarian)

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek*,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

*Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. A nőnek? Mit tudom én. Mint gálicos kádban a víz? Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.sztaki.hu

Da do sunčane pruge stignem … (Serbian)

Počelo je kao obična letna noć.
Od krčme do krčme šetao.
Možda sam upravo u Nylonu pio
pored krajnje stanice LŽP-a kod mosta Margit
(ili su to već tad srušili?). Ne znam,
možda na trgu Boraroš.
Ove šetnje su uvek
do jutra ili do prekosutra trajale
i bilo kuda vodile.
U svakom slučaju negde sedeo i pio.
(Tad još bilo šta – kušnja mladosti.)
U krčmama još nisam čitao,
ne, ne još nisam se u knjige-novine
utonuo, sto nisam fiksirao.
Još me nisu nervirale meni upućene tuđe reči.

„Plaćaš li nešto?” pitao me je iza mojih leđa
od duvana izgreben ženski glas. Glas je bio mlad.
„Naruči” – rekao okrenuvši se prema njoj.
Pedesetogodišnja žena stajala ukoso iza mene.
Slepljena, rasčupana kosa, nekada brineta;
isušene desni, ispucale usne, vežnjača sa razgranatim
prokrvljenim krvnim sudovima, oči boje akvamarina*,
požutela, bela vesta od sintetike,
braun pantalone, iz smeće izvađene bele cipelele za žal.
Mešavinu je tražila i pivce, pikolo. Nisam se upuštao u njen ukus.
„Doćiću za dve kinte” – rekla je. Začudio sam se.
Ta cena – kao cena – (već i tad) je bila mizerna.
Poznavao sam kurs sa trga Rakoci**. Dve kinte to nije cena.
Inače ta žena ne bi bila konkurentkinja
na trgu Rakoci, dapače ni na kakvom trgu.
Bilo bi logično, ako bi nešto htela da ona plati.
Ali mnogo više. A htela je, svakako. „Dođi,
hoću” – rekla je –, „stalo mi je do toga.”
Ženu u svojoj ženstvenosti nikad nisam mogao uvrediti
(sem ako mi to nije bila izrazita namera).
Ali kako… Pristao; osećao sam: moram.
Ta u to doba bio sam uzburkan
i zbunjen kao uzmućen mulj i
samo u tim „Presoima”, „Bircuzima”
među pravim bednicima neimaštine i beskućništva
mogao osećati nekakvu lažnu nadmoć.
Dugo me je vukla kroz dugačke šikare, priljubila mi se.
Mučno je bilo ali sastavni deo otplate.
Zagrlio nju,
u nekom podrumu smo se usidrili, niz brzbroj
stepenica išli u nekakvom ne znam od kuda
nazirajućem svetlu.
Krevet. Iz slepljenih komada vatelina nameštena prostirka.
Nije se svlačila, hlače samo olabavila i nadole gurnula.
„Na to sam se navikla ako u džbunu tucam”
– rekla je prirodno. Nije mi bilo protiv volje,
i ja sam samo u najneophodnijoj meri,
još sako odbacio – bolje da bude prljav nego zgužvan.
„Poljubi me.” Pa da, to je neizbežno.
Usta vonj širile, usne ispucale, jezik,
nepce suhe, kao da mi je jezik u praznoj kutiji za sardine
čeprkao – oštrica ruba za tili čas će raniti.
Strahovao da ću u istom trenu u njena usta bljuvati,
upravo to mi je postalo smešno,
njenu grubu kožu oblile moje suze dok nisam
ukrotio vlastitu peristaltiku. Razmak između nogu
uzak, suh. Jedva se širi, jedva se vlaži.
„Čekaj” – rekla je i gurnula prste
u načet margarin, sebe mazala,
pa još jednom istom merom.
„Iz toga će još i JESTI?”
„Mogu li se negde oprati?” – pitao kasnije.
Na patrlj cev pokazala. Štrcnula voda, pantalone mi
se umočile kao da sam se pomokrio.
„I to ide s tim” – mrmljala je. Jednog jedinog petaka
imao. Odmahnula glavom:”Rekla sam
dve kinte i to nije cena. Ja sam htela, dve kinte
mi jednostavno trebaju.” „Pa vrati kusur” – rekao –
„shvati, nemam dve kinte.” „Baš si budala”
– rekla je – „ako bi mogla vratiti
ne bi trebala tvoje pare” – zborila logično.
I u sledećem trenu otvorenim ustima zaspala.
Šta sad mogu. („ako si tako ponosna”),
petaka u džep, pronašao sako
i teturao uz stepenice.
Da do sunčane pruge stignem
gde mi drap odelo, bela košulja svetli,
okrnjenim stepenicama gore do čistote,
tamo gde vetar duva, beli valovi šušte,
tmurno prašta, ravnodušno preti,
stepenice gađenja, nikad kraja minus katovima,
letnja zora, devetstošezdesetprve.

*Bedastoća. Ti imaš oči akvamarina. Žena? Šta ja znam. Kao u kadi modra galica? Samo toj jadnici nešto pokloniti želim, recimo boju očiju i još jednu retku reč da ne bude tako ogavno bespomoćna a ja da budem nešto jasniji.

** Trg Rakoci – još nedavno poznato sastajalište peštanskih uličarki  (opaska prevodioca)



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

Related videos


minimap