Petri György: Kaputt

Portre of Petri György

Kaputt (Hungarian)

Fölégetett erdő gyökerei merednek.
Faszénfaliget zöldellt itt egykor.
És a csontok
fehérlenek igyekvőn,
mint szenilis apókák,
hogy lám, nekik is van még valami dolguk.
Fehérlenek a ház körül,
ami már nincs.
Fű többé nem nő.
Hiába verik durva
esők a talajt,
mint dühödt gazda
nyírfacsutakkal a makrancos ebet - - -

Úgy látszik, Isten
nem tervez ide újabb kertet.
Maga elé néz, magában beszél.
Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte.
Ezekről az aszott vagy hájas
vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe
a pufók, rózsás - -
Az anyjukra sem emlékszik.
Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát
a kabátujjával. Amennyire tudja.

A túlélők fog és köröm nélkül
dideregnek a vakondjáratokban.
Kis, dermedt pihecsomók.
Fülelnek, szimatolnak:
mikor temetik be
reves gerendákként
városaik
végleg a kijáratot.
Fülük mered.
Kis orruk forró, száraz.
Iszonyú szélroham
préseli tüdejükbe
utolsó lélegzetüket.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.jadox.pim.hu

Kaputt (Italian)

Si ergono le radici del bosco incendiato.
Un tempo, boschetto per carbone, verdeggiava qua.
Le ossa biancheggiano
solerti come
vecchietti senili, come se,
anche loro avessero ancora qualcosa da fare.
Biancheggiano attorno la casa,
che oramai non esiste.
L’erba non cresce più.
Inutile lo sferzare pesante
delle piogge sul suolo,
come fa un proprietario accanito
col tortono di betulla, al suo cane riottoso - - -

Sembra, che Dio non abbia più in previsione,
nessun giardino qui.
Guarda davanti a sé, parla da solo.
Vecchio farfugliante. La gioia della procreazione
da tanto s’è dimenticata. Queste rugose o grasse
vecchie, sedute intorno al tavolo,
non gli rammentano quelle paffute, rosee - - -
Non se lo ricorda neppure le loro madri.
Che cosa è che voleva? Tossisce. Si asciuga la bava
col manico del cappotto. Per quanto ne è capace.

I sopravvissuti stanno tremando senza denti,
e senza unghie, nei cunicoli della talpa.
Piccoli, intirrizziti mucchietti di lanugine.
Tendono le orecchie, annusano:
quando seppelliranno,
definitivamente l’uscita
le loro città,
come putride trave.
Le orecchie si rizzano.
I piccoli nasi ardenti son secchi.
Una raffica di vento terribile
insuffla l’ultimo respiro
nei loro polmoni.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap