Petri György: Sári, ne vigyorogj rajtam

Portre of Petri György

Sári, ne vigyorogj rajtam (Hungarian)

Sári, édes, milyen
boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
amikor összekerültünk.
Föl is vetted néha.
Túl sok alkalmad nem volt
azon az egy nyáron.
Milyen boldogan vigyorogsz
ezen a jóval korábbi felvételen,
amikor egy még jóval korábbi
férfival éltél.
Vigyorogsz a fal előtt.
És úgy néz ki, mintha volna melled – – –
Meg az érettségi fényképed is itt van.
Ódri Hepbörn
stílusban villogtatod
a fogsorodat.
Az aprómintás
kékfestő ruhát
elajándékoztad
valami Zsófinak vagy Zsókának.
Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.
Mert amikor a barátnőd
fölpróbálta a ruhád,
le kellett hogy vessed.
A próbához persze neki is le kellett
vetnie a magáét.
Megkért: „Fordulj el, légyszives.”
Én természetesen elfordultam,
s természetesen a tükör felé.
És összenéztünk a tükörben,
ő alig észrevehetően kacsintott.

Te észrevetted,
és jellegzetesen megrándult a szád,
de egy szót sem szóltál.
Ő maradt a ruhádban,
te fölvettél egy másikat.
(Csak az lehetett rajtad,
az a kék bugyi,
mert az az az este volt, amikor
rád zártam az ajtót,
hogy magadra nyithasd a gázcsapot,
és alig hiszem, hogy a boncmesterek
tiszteletére nadrágot váltottál volna.)

Deguszta egy bugyi volt.
Utáltuk is mind a ketten:
te fölvenni, én lesodorni rólad.
De akkoriban
(64–65)
nem lehetett még kapni ezeket a mai
poklokig hevítő fehérneműket.
Amikor utoljára láttalak,
a dögcédula ott volt a bokádon,
utált asszonyneveddel.
(Milyen fiatalok
voltunk! Én nem vagyok „né”!
mondtad és eldobtad
a jegygyűrűdet a VIDÁM
presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)
Aztán a dögcédula a bokádon,
és vigyorogtál.
Vidoran, hamuszürkén.
És én szerettem volna rád feküdni,
lehúzni azt a bizonyos bugyit,
a koporsófödelet meg magamra.

(Azok a szarbarna munkakoporsók,
amikben az elföldelendő
anyagot mozgatják.)
Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,
hogy engem is veled együtt,
ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve
az egyikük – az igazság kedvéért
ezt hozzá kell tennem – azt mondta:
megérti a lelkiállapotomat.

A lelki
áll a potom
potomság.
Adtam a főhullásznak egy kilót.
(Az akkor még pénz volt.)
Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam
tetemes mennyiség elfogyasztása után.
S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül
kiléptem utolsó munkahelyemről.
Aztán egy másik
eszpresszóban kiesett a kezemből
a kávéscsésze.
De te most már örökre
boldogan vigyorogsz:
mint a széncsúszdára tévedt macska.
(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki
a szén alól. Mosolygott.)
Te meg abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
mikor összekerültünk.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.jadox.pim.hu

Sara, non sogghignare di me (Italian)

Sara, mia diletta, come stai
sogghignando felicemente, vestita con il vestito
a piccoli motivi, che avevi anche quando
ci siamo messi insieme.
L’hai pure indossata qualche volta.
Più di tante occasioni,
quell’estate, non ne hai avuti.
Come stai sogghignando felice,
su quel rittratto di molto tempo prima,
quando vivevi con un uomo, molto
tempo addietro.
Stai sogghignando, davanti, il muro.
Come se avessi dei seni, cosi sembra - - - 
C’è perfino la tua foto di maturità.
Facevi risplendere
i tuoi denti nello stile
di Audrey Hepburn.
Il vestito blu
a piccoli motivi
l’hai regalato ad una certa
Zsòfi o Zsòka.
Una cosa è certa, avevi adosso una mutanda blu.
Perché quando la tua amica
ha provato il vestito
tu te la sei dovuta togliere.
Naturalmente, per la prova anche lei
s’è dovuta togliere il suo.
Mi disse: “ Per favore, voltati.”
Io naturalmente mi son voltato,
naturalmente verso lo specchio.
E ci siamo guardati nello specchio,
lei impercettibilmente mi fece l’occhiolino.

Tu te ne sei accorta,
hai contratto la bocca in modo particolare,
ma non dicesti una parola.
Lei rimase con il tuo vestito adosso,
e tu indossasti un altro.
(Solo quella mutanda blu,
potevi aver’ adosso,
perché quella, quella era la sera in cui
ti avevo chiuso a chiave,
in modo che tu possa aprire il rubinetto del gas,
e poco ci credo, che tu avessi cambiata
la mutanda in onore del medico legale.)

Era una mutanda disgustosa.
L’odiavamo tutti e due:
tu ad indossare, io a tirartela giù.
Ma a quei tempi
(64 – 65)
non si trovavano ancora queste mutande,
in voga oggigiorno, che ti infiammano.
Quando ti vidi l’ultima volta,
sulla caviglia avevi la targhetta dell’identificazione,
con il tuo nome da sposata.
(Come eravamo
giovani! Io non sono “la moglie di…!”
dicesti e buttasti via la fede,
nel caffè VIDÁM, dove
stavamo seduti insieme, per la prima volta.)
Poi la targhetta sulla caviglia
e tu che sogghignavi.
Giulivo, griggio come la cenere.
Ed io avrei voluto coricarmi su di te
tirarti giù quella certa mutanda
e coprirmi col coperchio della bara.

(Quelle bare color merda
che si usano per movimentazione
del materiale da sotterrare)
Dissi qualche scemenza ai becchini
che anche me con lei insieme
loro mi dissero di prender in giro qualcun altro
ossia, uno di loro – questo devo aggiungere
per amor della verità – mi disse:
capisco il suo stato d’animo.

Il mio stato d’animo
è insignificante.
Ho dato un centone al capo bechino
(a quei tempi erano soldi).
Dopodiché mi son risvegliato al caffè SZIMPLA
dopo una notevole consumazione.
E senza nessuna spiegazione, lo stesso giorno,
ho abbandonato il mio ultimo posto di lavoro.
Poi nel caffè
seguente mi cadde la tazza
dalle mani.
Ma tu oramai, per sempre,
stai sogghignando felicemente:
Come il gatto che per sbaglio finì
sul scivolo inclinato del carbone.
(L’abbiamo trovato più o meno
sei anni dopo sotto il carbone. Sorrideva.)
E tu con quel vestito
a piccoli motivi adosso, che avevi anche quando
ci siamo messi insieme. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap