Pilinszky János: Apokryf (Apokrif in Czech)

Portre of Pilinszky János

Apokrif (Hungarian)

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Apokryf (Czech)

1
Neb všechno zde má opuštĕno být.

Už oddĕleno ticho v nebesích
a ticho zemí, jež jsou svĕta kraj,
navždy. Buď zvlášť i ticho bud, tĕch psích!
I spatříme, jak slunce vychází,
když vzduchem prchá pryč za ptákem pták…
Nĕmé, jak pominutá pupila.
Jak číhající šelma, klidné tak.

Já, bdící ve vyhnanství tuto noc,
kdy z lůžka spánek odejde mi zas,
se třesem zazmítám a promluvím
jak strom tisícem listů v noční čas.

Znáte krok roků? Jak jde roků krok
po polích zválených od vĕčných bĕd?
A vrásky od pomíjivosti? Hřbet
mé ruky udřený jak koňský hřbet?
A jmĕno pustoty a siroby?
A bolest, jaká temnotami tich
tu dupe na svých prasklých kopytech
či šlape na svých nohou blanitých?
Noc, zimu, jámu? Hlavu vĕzňovu
pootočenou bez vší nadĕje
šikmo a nikam, znáte ztuhlý žlab,
trápení z hlubin svĕta, znáte je?

I vyšlo slunce. A tmavý sám bez lesa,
prut stromu… Infračerveň: Vzteklá nebesa.

A takto se vydávám zkáze vstříc.
Jde bez hlesu človĕk. Tím bezcestím.
Má hůl. A šat vĕzeňský.
Jinak nic. Už jen stin.

2
Tak proto jsem se učil chodit! Pro ty
své tolik pozdní, tolik hořkĕ kroky!

Pak přijde večer, ztuhne na mnĕ noc
i se svým blátem, a já pod víčky
dál střežím horečnatĕ tažení:
stromky i nejdrobnĕjší vĕtvičky.
List po listu ten žhavý, malý les –
už celý les tu… Zde stál kdysi ráj.
Žal polosnem se vrací: šumĕní,
jež v rajských korunách se probírá.

Toužil jsem – domů. Konečnĕ zde být.
I on se v Bibli vrátil přes dáli!
Na dvoře zas jen ten můj hrůzný stín.
Udřené ticho, dům, v nĕm zestárlí
rodiče, a už jdou, už sevřou mĕ
do vetché náruče, už přetrhne
ticho pláč… Zpĕt mĕ vítá dávný řád.
Lokty opřen o hvĕzdy vĕtrné:

Kéž s tebou, kterou jsem mĕl kdysi rád,
bych promluvit smĕl! Jenom jedinkrát.
Rok za rokem jsem opakoval to,
co dítĕ svĕřuje do škvíry vrat
plaňkových, šeptem, s pláčem. Nadĕji,
už mizející. Že se vrátím sem,
najdu tĕ. Blízkost tvá mi zrychlila
tep, jako šelma vyplašený jsem…

Tvá slova neznám, ani lidskou řeč.
Hle - ptáci. Volným vzduchcm letĕl si
za ptákem pták. Dnes divĕ prchají
pod nebem, planoucími nebesy.
Stesk planĕk v žhnoucím poli vetknutých,
hořící klece, prázdno na sutích.
A já, já nerozumím lidskĕ řeči,
tvůj jazyk neznám… Je osiřelejší
mé slovo než slovo. Já ani slov
už nemám.
A zlá tíha přilnavá
se bortí se vzduchem a do ticha
své zvuky tĕlo vĕže vydává.

Ne, nikde nejsi. Jak je pustý svĕt.
Zapomenutá židle vedle mĕ.
Řinčí můj stín na ostrých kamenech.
Jsem unavený. Čním tu ze zemĕ.

3
Že stojím v plném slunci, vidí Bůh.
Na kameni můj stín – či teď už ne?
Na plaňkách plotu, vrat; Bůh vidí stát
bez dechu stín v drtičce bezvzdušné.

V té chvíli už já budu kámen sám:
runové písmo, ohyb ztuhlý, tma.
Tvář živých bytostí v té chvíli tam
jen plnou hrstí drtĕ už být má.

Ne v slzách; ve vráskách – tvář dávnovĕká.
Jen prázdná jáma po ní stéká, stéká…



Source of the quotationSouvislosti 3-4/37-38/1998, 161-164

Related videos


minimap