Pilinszky János: Apokryf (Apokrif in Norwegian)

Portre of Pilinszky János

Apokrif (Hungarian)

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

1956



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Apokryf (Norwegian)


For da skal alle bli forlatt. 

En himlens stillhet kommer, evig skilt 
fra tause ødemarkers ro ved verdens ende 
og stumheten i tomme hundehus. 
Igjennom luften flykter fugleskarer. 
Da ser vi solen stige opp, 
urørlig, lik et villdyr når det lytter, 
og stum som selve vanviddets pupille. 

Men jeg, lysvåken i landflyktighet, 
kan ikke sove mer i slik en natt. 
Jeg kaster meg urolig, taler ut i natten, 
som om jeg var et tre med tusen blad: 

Si, kjenner dere tidens gang, de bleke år 
som farer over furet åkermuld? 
Forgjengelighets dype spor? 
Min bløte håndbak, kjenner dere den? 
Og ensomhetens navn, den dumpe smerte 
som stamper frem med svømmehud og hover 
inn i et evig mørke? 
Og natten, kulden graven? 
Fangens hode, vendt mot siden, 
en stivnet, nyspadd grav? 
Si, kjenner dere jordens dype kval? 

Nå kommer solen opp. De mørke trær 
mot himlens infrarøde vrede. 

Jeg bryter opp. Et menneske på veg 
mot undergangen skrider lydløst, 
Han eier intet, kun en skygge. 
En stokk. En fangedrakt. 


For dette lærte jeg å gå! 
For disse sene, bitre skritt. 

Snart blir det kveld, og nattens slam 
forstener rundt meg. Under tunge øyenlokk 
jeg vokter fortsatt tidens gang, 
de skjøre grener, disse trær i feber, 
den hete skogen, blad for blad. 
Her stod det engang, paradiset. 
Og halvt i søvne lytter jeg 
til smertens høye trær som bruser frem.

Jeg ville hjem, jeg ville hjem til sist, 
lik den fortapte sønn. 
Min hårde skygge faller over tun. 
En stillhet brutt. De gamle er der inne. 
De kommer stavrende, nå roper de mitt navn 
og gråter, tar meg i sin favn. 
Et gammelt mønster tar meg opp på ny. 
Jeg støtter albuen på kanten av en stjerne. 

Få snakke med deg denne ene gang! 
Det var jo deg jeg elsket, år for år, 
gikk aldri trett av håpets lille enetale 
– som også barnet gråter inn i hodeputen –  
om at jeg kommer, at jeg finner deg igjen. 
Din nærhet banker i min egen puls. 
Men jeg er sky som skogens ville dyr. 

Jeg taler ikke dine ord, ditt språk. 
Det lever fugler under himlen, under brann, 
som er på flukt, med sønderknuste hjerter. 
Ensomme stenger, stukket ned i flamme-jord, 
og ubevegelige bur som står i luer. 
Jeg skjønner ikke jordens språk, 
jeg taler ikke dine ord. 
Mer hjemløst er vel intet ord enn mitt. 

Jeg eier ingen ord. 
Usigelig den tyngde  
som glider gjennom luften. 
Og vekten av et tårn blir tone, klang. 

Du finnes ingen steder. Tom er verden. 
En hagebenk, en bortglemt liggestol. 
Min skygge klirrer mellom skarpe stener. 
Så trett jeg er. Jeg rager opp fra jord. 


Vårherre ser meg, her jeg står i solen. 
Han ser min skygge over sten og sti. 
Han ser min skygge stå her uten ånde 
i lufttomt rom. Han ser, og går forbi. 

Omsider blir jeg også selv forstenet, 
et nett av rynker, tusen døde tegn. 
Hva annet er vel skapningens ansikt 
enn denne håndfull støv i lydløst regn? 

Det strømmer dype furer, ikke gråt. 
Den tomme graven synker som en båt. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.federatio.org/mi_bibl

Related videos


minimap