Pilinszky János: Il prigioniero francese (Francia fogoly in Italian)

Portre of Pilinszky János

Francia fogoly (Hungarian)

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva éppen visszanézett,

s hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

 

S már ette is, már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.

Nyers marharépát evett, de a torkán

még alig ért le, jött is a falat;

és undorral és gyönyörrel a nyelvén

az édes étel úgy találkozott,

mint telhetetlen testi mámorukban

a boldogok és boldogtalanok!

 

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra

és úgy adott, hogy maga is evett!

Az egymás ellen keserülő szervek

reménytelen és dühödt szégyenét,

amint a végső összetartozást is

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

 

Az állatian makogó örömről

a suta lábát ahogy lemaradt,

és semmisülten kuporgott a testnek

vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, - azt feledném egyszer!

Ha fuldokolva is, de falt tovább,

és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

 

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is a kertben

az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

"Csak azt feledném, azt a franciát..."

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

 

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él! És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

most már a szívemet követeli.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Il prigioniero francese (Italian)

Quel francese, se solo potessi scordarlo,

lo vidi sgattaiolare, verso l’alba, nel folto

del giardino retrostante del nostro quartiere,

come se fosse tutt’una cosa con il terreno.

Guardò indietro con circospezione, e visto

che aveva trovato finalmente un coviglio:

la preda poteva esser’ interamente sua!

Qualunque cosa accada, di qua non mi sposto.

 

Mangiava, divorava la barbabietola,

che avrà trafugato sotto i suoi stracci.

Mangiava barbabietola cruda, ma come

scendeva il morso in gola, già risaliva;

il dolce nutrimento sulla sua lingua

s’incontrò con voluttà e disgusto,

come s’incontrano i felici e gli infelici,

nel insaziabile inebriamento del corpo.

 

Solo quel corpo, la scapola tremante,

quella mano fatto di solo ossa e pelle,

quel palmo così attaccato sulla bocca,

che pur dando, mangiava lui stesso.

La vergogna e la disperazione irosa

degli organi, l’uno contro l’altro,

allorché anche l’ultima solidarietà,

di se stessi sono costretti a privare!

 

Il modo in cui la sua gamba maldestra

rimase fuori dal piacere animalesco,

e stava accovacciata annichilita sotto

la feroce voluttà e patema del corpo.

Il suo sguardo – se potessi scordare!

Pur strozzandosi, continuò ad ingoiare,

ancora, sempre di più, non importa cosa,

solo mangiare, qualsiasi cosa, se stesso!

 

Che pro continuare? Lo presero le guardie;

era fuggito dal vicino campo di prigionia.

Ed io sto vagando nel giardino, com’allora,

tra le ombre del giardino di casa mia.

Guardo nei miei appunti e cito:

“Quel francese, se solo potessi scordare…”

E dalle mie orecchie, dagli occhi, dalla

bocca, il ricordo vivo ardente mi grida:

 

“Ho fame!” è all’improvviso avverto

quella fame incessante, che quel

miserabile non sente più da tanto tempo,

e nessun cibo terreno riesce a placare.

Vive di me! Ed è sempre più affamato!

E per lui son sempre meno bastante!

Colui che si sarebbe appagato con

poco: ora il mio cuore pretende.

 

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap