Podolszki József: U predjesenskoj tišini (Őszülő csendben in Serbian)

Portre of Podolszki  József

Őszülő csendben (Hungarian)

Ha leülnénk most megbeszélni végre
egyre hosszabra sikerült életünk,
kezedet fogva néznék szemedbe
(ó, azok a régi, romantikus filmek!),
éa alighanem azt is mondanám:
szeretve szeretlek.
De csak hánykolódunk az egymásra torlaszolt,
vak érzések között, amikor ujjaink sem látnak,
csavarognak immár hiába bőrödön –
s persze bőrünkön:
mert ezek az ujjak önmagukkal sincsenek nagyon...
Kong a jelentés, mint távoli termek,
hova te engem magadba vezettél.
Nem nőttünk szentté.
Szárnyainkat régen kölcsön adtuk aprócska,
csip-csup kalandokért –
sajog a lelkünk és békülékenyebb minden mozdulat.
Hogy vagytok, rég levert, ifjú forradalmak?
Hol a nyugodni nem tudó zajos beszédünk,
mi innen sodródott ajkaink közül
a kettőzött csókok rövid szünetében?
És hol, hol van, ó, a megingathatatlan
örök bizonyosság,
hogy győzni fogunk?
Hol a hitünk, pajtás?
Hova lett a rosszaság belőlünk,
amiért vonalzó csattogott koszos körmeinken,
és amiért érdemes volt:
                                     azért se sírni.
Hol vannak, testvér, az el nem lankadó
ősi vérengzések?
Ahogy csak mi tudtuk.
Hol, hát hol vagy te, énegy-szerelmem?
Az őszülő csendben miért hagytatok ily csúful
                                                          magamra?


Uploaded byFehér Illés
PublisherForum – Újvidék
Source of the quotationÁt
Bookpage (from–to)63-64.
Publication date

U predjesenskoj tišini (Serbian)

Kad bismo sad konačno seli
da o našem sve dužem životu popričamo,
hvatajući ruku bi ti gledao u oči
(o, oni stari, romantični filmovi!)
i verovatno bi još i to rekao:
s ljubavlju te ljubim.
Ali između slepih, nagomilanih osećaja
samo se potucamo, i naši prsti su slepi,
na tvojo koži zalud lutaju –
i naravno na našoj koži:
jer ti prsti ni sami sa sobom nisu baš...
Poput dalekih dvorana odzvanja izveštaj,
gde si me ti sama vodila.
Nismo sveci postali.
Krila smo zbog sitnih, beznačajnih pustolovina
odavno posudili –
duše naše pate, svaki pokret je pomirljiviji.
Gde ste, odavno potučene, mladalačke revolucije?
Gde je naš preglasan, nemiran govor
što u pauzi između dvostrukih poljubaca
odavde, iz naših usta strujio?
I gde, o, gde je ta nepokolebljiva
večna izvesnost
da ćemo pobediti?
Gde je naša vera, drugaru?
Gde je iz nas ludorija nestala
zbog koje je na našim prljavim noktima lenjir pljusnuo,
i zbog koje vredno je bilo:
                                         pa neću plakati.
Gde su, brate moj, oni nikad sustali
iskonski pokolji?
Kako smo samo mi znali.
Gde, pa gde si ti, jedino ljubavi moja?
U predjesenskoj tišini što si me tako ružno
                                                      ostavila?



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttps://feherilles.blogspot.rs/

minimap