Rába György: Autunno (Ősz in Italian)

Lábujjhegyen közelg az ősz a réten,

    gyümölcsös fák alatt.

Mi könnyű volt, lehullik észrevétlen:

    a gally, az áhitat.

Hajunkra zúzmarát lehell november.

    Ügyetlen ujjaid

fenyőt hasítanak, – a drága mester,

    a szegénység tanít.

Mint útra készülőt ölelj meg, édes.

    Ott fenn egünk borong,

itt lenn a szív. Húzódik kedveséhez,

    kiben halál szorong.

Elülnek a rigók. A szélkakas vad,

    hosszú árnyéka ing.

Fontold meg jól, ki méred napjainkat,

    esendő tetteink.

Autunno  s’avvicina  in punta di piede,

     sul prato, sotto il frutteto.

Quel che leggero era, i rami, la devozione,

     cadono inavvertito.

Novembre ci alita pruina sui capelli.

     Le tue maldestre dita

spaccano i pini, – maestro prezioso,

     è la povertà che insegna.

Cara, abbracciami come se stessi partendo.

     Lassù s’annuvola il nostro cielo,

quaggiù il nostro cuore. Chi la morte teme,

     si stringe al suo amato.

 Ondeggia l’ombra lunga del segnavento.

     S’appollaiano i merli.

Riflettici bene, tu che misuri i nostri giorni,

     le nostre azioni fallibili.