Röhrig Géza: Nostalgia (Honvágy in Italian)

Portre of Röhrig Géza

Honvágy (Hungarian)

újév napján elmentem a dunához
híg esőt fújt a szél magyarországra
cseppei körbe s oly kuszán kaszáltak
mint éhes méhek boldog nektártánca

a rakpart lépcsején hogy meg ne hűljek
vadul föl s alá vonultam
akár oidipusz egy kiegyenesített
amfiteátrumban

mögöttem a parlament
karamellatorta
túlparton gőzölgő
szennyvízkatakomba

what time is it? tán négy
kigyullad a lánchíd
szöges botjával egy parkőr
a kossuth téren avart öl

uszálykapitány üvöltget románul
hangja a ködben szelíddé juhászul
bőröndömön ülök nincs senkihez se kedvem
tíz esztendő után járok újra pesten

a szabadság-szobor csillog
az itthon íze megkergít
semmire csípve nyújtóz
az éjjeli erzsébet-híd

de mi közöm nekem a belvároshoz?
más tájak emlőin cseperedtem
a fodrász bort mért a csapos nyírt hajat
kedves volt a világ és egyetlen

hány világon vagyok túl azóta!
vad és korcs tiszta és egész
akár tapló kövült rám e mimikri
a már kétségbe sem esés

őseimre hasadtan állok
forgalom már nincs pár jégcsap orgonáz
le-lebénul megakad a duna
mint egy kivégzés előtti fogmosás

ó a haza nagyon rossz anya
belül megtart kívül eldob engem
föl sem ismer pedig rá hasonlítok
tíz év után járok újra pesten

tegnap visszaszöktem a gyerekkori házba
az akvárium elpárolgott a parkettából gombák nőttek
ó a haza nagyon rossz anya
kicsijét várja kit elhagyott és nem ezt a zakkant felnőttet

arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót
ölt a szemem úgy kerestelek téged
ó a haza nagyon rossz anya
messiás ki ha megjött is elkésett

mint a pászka törnek a jégtáblák a dunán
az egyiket az örvény elkapta
hebrencs sirályok bámulnak lebegve
a különös kis forgószínpadra

csupasz fácskán reszkető setét folt
levél vagy rigó eldönthetetlen
fázni magányos extázis
tíz év után járok újra pesten

ingujjnyi havak lőtt hermelinjei
vergődnek még a városban itt-ott
értjük egymást magyarország és én
hallgatunk hát őrizzük a titkot

két óra múlva elröpülök drága
látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg
legközelebb szabadabban jövök
mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://www.litera.hu/

Nostalgia (Italian)

giorno del capodanno sono sceso al danubio
il vento portò una sottile pioggia sull’ungheria
le sue gocce turbinavano in giro confusi
come la danza felice degli api affamati
 
sulla banchina per non prender freddo
camminavo rabbioso avanti e indietro
come edipo in un anfiteatro
raddrizzato
 
dietro di me il parlamento
par’ torta fatta di zucchero
fumante sulla riva opposta
catacomba di acqua fognaria
 
what time is it? le quattro forse
s’illumina il ponte delle catene
sulla piazza kossuth un guardaparco
infilza le foglie col bastone chiodato
 
capitano della chiatta in rumeno urla
la sua voce si sente ovattata nella nebbia
seduto sulla valigia non ho voglia di nessuno
dopo dieci anni sono a budapest di nuovo
 
il monumento della libertà brilla
il sapore di star’ a casa m’inquieta
il ponte elisabetta notturno
si distende aggrappato sul vuoto
 
ma con il centro città io che c’entro?
son cresciuto sul seno d’un altro paesaggio
la parrucchiera mesceva vino il mescitore
tagliava i capelli era dolce e unico ‘sto mondo
 
quanti mondi avevo visto d’allora!
selvaggio bastardo pulito e integro
come esca mi si fossilizzava addosso
‘sto mimetismo la non disperazione
 
sto diviso davanti ai miei antenati
il traffico s’è spento qualche ghiacciolo tinnisce
si paralizza s’incaglia il danubio
come il lavaggio dei denti prima dell’esecuzione
 
oh la patria è una madre assai cattiva
dentro ti trattiene fuori ti respinge
non mi riconosce eppure le somiglio
dopo dieci anni sono a budapest di nuovo
 
ieri mi son intrufolato nella mia casa d’infanzia
l’acquario s’è evaporato funghi spuntano dal pavimento
oh la patria è una madre assai cattiva
aspetta il suo piccino abbandonato non quest’ adulto
alienato
 
con la candela scacciai la ragnatela davanti il viso
i miei occhi uccidevano tanto ti avevo cercato
oh la patria è una madre assai cattiva
messia che se è pur venuto è in ritardo
 
come pesach si spezzano le lastre di ghiaccio
una è finita trascinata nel gorgo
sventati gabbiani osservano librando
‘sto piccolo e strano girevole palcoscenico
 
sull’alberello spoglio tremolante macchia scura
non si distingue forse è una foglia forse un merlo
aver freddo è un’estasi solitaria
dopo dieci anni sono a budapest di nuovo
 
ermellini di neve grandi come una spanna
qua e là in città si dibattono ancora
ci capiamo noi l’ungheria ed io
dunque tacciamo custodiamo il segreto
 
mia diletta fra due ore prenderò il volo vedi tra di noi
non può interporsi né tempo né spazio né freddura
prossimo volta verrò più liberamente
come chi si pone al muro del pianto ma non lo tocca
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap