Rab Zsuzsa: L’incantatore (Varázsoló in Italian)

Portre of Rab Zsuzsa

Varázsoló (Hungarian)

Mágnest merítek az időbe:
két sarka kétfelől
rántsa ide kallódó arcainkat,
kutassa föl párját mindegyikük
a kétfelé törött időből.
Hadd százszorozzam meg magunkat
telhetetlenül.
 
Hol van a szöllődombokon
csavargó tízéves
Szaladok, háromévesen, utána,
hogy: csapjál lepkét! fogjál bogarat!
sipot is tudsz faragni?
kisborjutokat is mutasd meg! -
Húzódozik,
de csak bátyásan pártfogolja
a csörfös városi porontyot...
Eljátszogatnak egész délután.
 
A forrúarcú, szögletes diákot
megelőzöm a fehérvári utcán,
aztán véletlenül
leejtem nyaláb könyvemet előtte.
(Mesterfogás!)
A templomban rámbámult kétszer is -
biztosan fölszedi...
Akarom és varázsolom:
egy kicsit együtt bandukoljanak.
 
Derengj elő, tizennyolc évem is!
Háboru vége.
Gondtalan voltam, mint a szitakötő.
Csak-magamért-felelős.
Eladtam hathetente pohárnyi véremet,
trafikpadlót söpörtem,
és alkalmaztak smirgligyárban,
kószáltam sztyeppén, nyíresekben
Jeszenyin lábanyomán,
de nem tudtam, hogy nekem is
hányódik ott valakim, rejti fogság,
kőbányák forró mozsarában
veri szivét keményre,
hogy elviselje...
Találkozzanak ők is...
Legalább elrongyolt levelekben.
Legalább: a várakozásban.
 
Aztán leljék meg egymást
albérleti szobáik sánta székén,
örökké csöpörgő csapok,
barkás keresztek, esküvői képek,
üvegkutyák, horgolt terítők,
idegen sorsok hordaléka közt.
Bádogkannában főzzenek teát,
a vaskályhán megsül a krumplijuk,
varródjék meg az elszakadt ing,
a pokróc elég kettejüknek,
építsék az elvetélt életet
hivő szavakkal...
Legyenek ők is együtt!
 
Meg a későbbi kettő.
Külön-külön akikké lettek.
A rozsdás-mosolyú, abroncsos-arcú,
meg a maszk-mosolyú, a nembánom-arcú,
aki a világot kizárta,
meg akit a világ kizárt...
 
Varázsolok.
Itt vannak valamennyien.
Százan meg százan lelték meg egymást,
szánták, siratták, ölelték egymást,
amikor sorsomba csapódtál,
fekete, forró meteorkő!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationAranyvasárnap

L’incantatore (Italian)

Immergo un magnete nel tempo:
che i suoi poli opposti possano
attrarre i nostri visi erranti,
che ciascuno possa rintracciare il compagno,
dal tempo spezzato in due parti.
Che possa io moltiplicare ingordamente
cento volte noi stessi.
 
Dov’è il ragazzino che vagava
sulle colline dei vigneti?
Io, ragazzina di tre anni, in corsa dietro di lui:
prendimi una farfalla! prendimi un grillo!
sei capace di intagliare un fischietto?
fammi vedere anche il vostro vitellino! –
E lui esitante,
a mo’ di fratello maggiore, protegge
la marmocchia ciarliera della città…
Il pomeriggio passano giocando.
 
Sorpasso sulla strada di fehérvár
lo studente spigoloso dal viso ardente,
poi, come per puro caso,
faccio cadere davanti a lui, il fascio di libri.
(Colpo da maestro!)
In chiesa mi aveva guardato due volte –
li raccoglierà certamente…
Lo voglio e lo incanto:
che facciano qualche passo insieme.
 
Diciotto anni miei, balenatemi davanti!
Fine della guerra.
Ero spensierata, come una libellula.
Responsabile solo di me stessa.
Ogni sei settimane vendevo un bicchiere di sangue,
spazzavo pavimenti dei chioschi,
mi avevano assunta nella fabbrica di carta vetrata,
vagabondavo sulla landa, nei boschi di betulle
sulle orme di Esenin,
ma non sapevo, che là, celato in prigione,
anch’io avevo qualcuno che tribolava
nel mortaio delle miniere di pietra,
e temprava il suo cuore alla durezza,
per poter sopportare...
Che si incontrino anche loro...
Magari nelle lettere consunte.
Magari nell’attesa.
 
Per ritrovarsi poi,
nelle camere d’albergo, sulle sedie sbilenche,
tra i rubinetti eternamente gocciolanti,
tra le croci amentate, foto di matrimoni,
cani di vetro, tovaglie fatte all’uncinetto,
tra i detriti dei destini estranei.
Che facciano del tè nella brocca di latta,
le patate se cuoceranno sulla stufa di ghisa,
che si cucia la camicia strappata,
è sufficiente per tutti e due una coperta,
che costruiscano con parole del credo
la vita abortita...
Che siano anche loro insieme!
 
E anche quei due tardivi.
Separatamente, quel che son diventati.
Quello con il sorriso rugginoso, viso spigoloso,
e l’altro con il sorriso forzato, e viso rasegnato,
uno che aveva escluso il mondo,
l’altro che dal mondo fu escluso...
 
Sto incantando.
Sono qui tutti quanti.
Centinaia e centinaia si son ritrovati,
si compativano, piangevano, s’abbracciavano,
quando, come una rovente meteora nera,
ti sei impattato nel mio destino!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap