Radnóti Miklós: La settima egloga (Hetedik ecloga in Italian)

Portre of Radnóti Miklós

Hetedik ecloga (Hungarian)

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

La settima egloga (Italian)

Vedi, si sta facendo sera, e la brutale recinzione di quercia

orlato da filo spinato, la baracca cosi fluttuante,viene assorbita dalla sera.

Lo sguardo lento lascia andare il limite della nostra prigionia,

solo la mente, solo la mente percepisce la tensione del filo spinato.

Vedi cara, qui, anche la fantasia si libera solo cosi,

il sonno, il liberatore clemente, scioglie i nostri corpi spossati

e il campo dei prigionieri si avvia verso casa,

 

Lacero e calvo, russando volano i prigionieri,

dalla cima cieca della Serbia, al paese natio acquattato nella landa.

Oh, paese mia acquattato! Quella casa esiste ancora?

Le bombe l'avranno evitata? Ed è come quando ci siamo arruolati?

Tornerà a casa, chi geme a destra e chi alla sinistra giace?

Di' esiste ancora la patria, dove capiscono anche i esametri?

 

Tastando riga sotto riga, senza accenti,

scrivo cosi, nell'oscurità la poesia, cosi come vivo,

alla cieca, strascicando sulla carta come un bruco,

i guardiani del lager hanno sequestrato tutto,

torcia e libri, non arriva neppure la posta,

solo la nebbia scende sulla nostra baracca.

 

Francesi, polacchi, italiani ciarlieri, secessionisti serbi,

trasognati ebrei montanari, vivono qui,

tra vermi e notizie allarmistiche,

corpi febbricitanti spezzati, eppure vivono la stessa vita, -

aspettando notizie liete, parole dolci da una donna,

destino libero, e aspettano la fine, celata nella nebbia fitta, il miracolo.

 

Come animale prigioniero tra i vermi, giaccio sulle tavolette di legno,

l'attacco delle pulci si rinnova, ma lo sciame delle mosche s'è quietato.

É sera, la prigionia è più corta di un giorno è anche la vita.

L'accampamento dorme. Il paesaggio è illuminato dalla luna,

e nella luce i fili spinati si stendono di nuovo,

L'ombra dei guardiani armati, si intravede attraverso la finestra,

tra i rumori della notte, proiettandosi sui muri, cammina.

 

Vedi cara, dorme l'accampamento, frusciano i sonni, sbuffa il desto,

si rigira nello stretto posto e dorme già di nuovo,

gli brilla il viso. Solo io sto seduto desto, al posto dei baci tuoi

sento in bocca il sapore di mezza sigaretta consumata,

e il sonno, il clemente, non viene, perché ormai non son più capace

ne a vivere ne a morire senza di te.

 

 

Il campo di Heidenau, sulle monti di Zagubica



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Related videos


minimap