Radnóti Miklós: The fourth eclogue (Negyedik ecloga in English)

Portre of Radnóti Miklós

Negyedik ecloga (Hungarian)

KÖLTŐ

 

Kérdeztél volna csak magzat koromban...

Ó, tudtam, tudtam én!

Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!

tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!

És megmaradtam. A fejem rég kemény.

S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

 

A HANG

 

S a vörheny és a kanyaró

vörös hullámai mind partradobtak.

Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.

Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,

a lucskos és rejtelmes gépezet

hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág

nem nyílik még husodban tán a rák.

 

KÖLTŐ

 

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.

Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.

Szabad szerettem volna lenni mindig

s őrök kisértek végig az uton.

 

A HANG

 

Jártál szellőtől fényes csúcsokon,

s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt

bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;

láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,

s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni

s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...

 

KÖLTŐ

 

Rabságból ezt se látni már.

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...

vigasztaló, pillangó gondolat,

tünő istenkedés. Segíts szabadság,

ó hadd leljem meg végre honnomat!

 

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,

a lélek szélben égő szárnyait!

És megszületni ujra új világra,

mikor arany gőzök közül vakít

s új hajnalokra kél a nap világa.

 

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,

érett gyümölcsök ingnak az ágakon.

A lepkét könnyü szél sodorja, száll.

A fák között már fuvall a halál.

 

És már tudom, halálra érek én is,

emelt s leejt a hullámzó idő;

rab voltam és magányom lassan

növekszik, mint a hold karéja nő.

 

Szabad leszek, a föld feloldoz,

s az összetört világ a föld felett

lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.

Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

 

A HANG

 

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;

elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.

De haragod füstje még szálljon az égig,

s az égre írj, ha minden összetört!

 

 

1943. március 15.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

The fourth eclogue (English)

                    Poet:

 

Had you just asked me before I was born...

I knew, I knew, I knew!

I screamed I did not want the world! It’s brutal!

its darkness pounds me with a thud, its light cuts me through!

Yet I’ve survived. My skull has hardened long ago.

And all that howling only made my lungs grow stronger.

 

                    The Voice:

 

The crimson waves of scarlet-fever

and measles tossed you ashore.

A lake once would have swallowed you – it spat you out.

Why do you fancy time has taken you in her arms?

Why do the heart, the liver and the lungs’ great wings,

this whole, mysterious, moist machine

thus serve you... why? perhaps that dreadful flower, cancer,

may not be blooming in your flesh.

 

                    Poet:

 

I was born. I protested. Still, I’m here.

I have grown up. You ask: what for? I do not know.

I should have liked to be free always.

I’ve been escorted all my life by guards.

 

                    The Voice:

 

You have ascended to wind-worn radiant peaks,

one evening you beheld a kneeling, humble doe

among the shrivelled shrubs of the mountain side,

you’ve watched a tree-trunk’s resin drop in the sunlight

you’ve seen a naked girl emerge from the river

and once a great stag-beetle alighted on your palm...

 

                    Poet:

 

Even these visions disappear in bondage.

I should have been a plant, a bird, a mountain...

or just a fleeting, consoling thought,

a boastful moment mimicking God. Oh, liberty,

help me at last to find my home!

 

Give me the peaks again, the wood, the shrubs, the woman,

the wings of the soul ablaze in the wind!

And to be born again to a new world

when the blinding rays of sunshine greet new dawns

arising through the golden vapours.

 

There’s silence still, I sense the breath of rising storm

and ripened fruits are swaying on the branches.

A butterfly is lightly tossed by breeze,

it balances. Death whispers in the orchard.

 

And now I understand: I, too, mature for death,

and the waves of time that bore me high will drop me;

I was a prisoner once; my solitude

grows slowly like the crescent of the moon.

 

I shall be free, the earth will unbind me

while above the earth, this ruined world is slowly

consumed by flames. The writing tablets are shattered.

Rise up, imagination, on your mighty wings!

 

                    The Voice:

 

The swaying fruit will ripen and must fall;

the deep earth steeped in memories will give you rest.

But for the present, let the smoke of your anger rise

and write upon the heavens if all else be broken!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationThomas Ország-Land

Related videos


minimap