Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból

Portre of Radnóti Miklós

Szerelmi ciklus 1927-28-ból (Hungarian)

1
 
Láttad?
 
Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk
 
Láttad?
 
Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.
 
Láttad?
 
Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.
 
Reichenberg, 1928. február 25

Néha a fiadnak érzem magam, 
ki lopva nézi vetkőző anyját 
és csodalátó szeme kicsillan 
kamaszévei unt undorából 
és beléd szeret. 
És beléd szeret 
a testedet látva. 

Néha a fiadnak érzem magam 
amikor csókolsz a homlokomon 
és mikor én bűnös borzalommal 
az ajkaidon csókollak vissza 
mert úgy szeretlek. 
Mert úgy szeretlek 
és az enyém vagy. 

Néha a fiadnak érzem magam, 
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon 
a melleden nyugszik el a fejem 
csókjaink után. 
Csókjaink után 
én jó kedvesem 

Reichenberg, 1928. május 22 

Homlokom a gyenge széltől ráncolt 
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek 
hullámos áradata a hajam, 
mely a halánték körül zuhataggal 
omlik homlokom fodros tengerébe 
és látomásos, felhős egeknek 
zöld tükre két nagy tágratárt szemem, 
két összetapadt ajkam pedig 
korsója ízes, titkos szavaknak 
és fogaim fehér szűrőjén át 
szitálva hullik le rátok 
a keserű és az édes, 
a mézszavú áldás és az átok. 

És Te néha a tenger végtelenjét 
simítod végig a tenyereddel, 
belebámulva a látomásos 
felhős egekbe és hullámos 
szőke vizekben fürdeted meg 
az ujjaidat és ilyenkor 
mind e gazdagság csak a Tiéd 
és csak Terád hullik ilyenkor 
minden ízes áldás és átok. 

Reichenberg, 1928. január 18 

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét 
és sok éjszakán égette gyulladt 
arcom a tested érzékeny bőrét... 
akkor csak ez az izzás volt, ez a 
sötét nagy izzás és hogy messze vagy, 
most fojtott illatát is érzem a 
szerelmünknek... 
jázmin illatuk volt az éjeknek, 
a tested is jázmint lehelt, mint a 
fehérvirágú bokrok, tavaszi 
fülledt éjszakán... 
de elmúlt, elmúltak a lihegő 
csókok, melyek párája most tudom, 
hogy jázmint lehelt és hogyha később 
tavasszal érinteni akarom 
a tested, vagy csókolni akarom 
a szájad, csak egy fehér virágra 
kell hajtanom emlékező fejem 
és egy bokor illatát kell mélyre 
szívnom és ujra itt vagy és ujra 
megölelem fehér, dombos tested, 
amelyen annyiszor pihent elfáradt, 
szegény, ejtett fejem... 

Budapest, 1927. december 24 

Ilyenkor, így összeveszés után 
oly új vagy nekem és még annyira 
ujra szép 
és meglátok rajtad mindent ujra, 
a testedet, a tested zenéjét, 
és lépteid dalát, ahogy felém 
jössz a kis ucca sarkán... 
és szájad ujra oly piros és 
a fogaid is ujra csillogók, 
s a szemeid is ujra bámulom, 
a szemeid, amelyeket láttam 
farsangi reggel felém kacagni 
és késő őszi estén, pilláin 
remegő könnyel 
és láttam a kéjtől félig lehunyva 
kifényesedni... 
és most ujra látom, hogy hív a szemed 
és felém zenél várón a tested, 
felém, akit nem várnak és nem vártak 
soha, sehol és én sem várok, mert 
egyszer hívtak és én nem mentem és 
azóta megfogott egy átok... 

Reichenberg, 1928. január 12 

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont 
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg... 
a hó világított és amikor megálltunk 
csókolózni, fekete folt maradt talpunk 
alatt... 
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt 
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó 
csillant meg halálos ijedtség könnyével 
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben... 
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új 
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson 
a fekete föld, minden szerelmeknek réme... 
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak, 
aznap a fehér dombokon nem csókolództak. 

Reichenberg, 1927. november 15 

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad 
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból 
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat 
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de 
   jaj 
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros- 
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér 
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó- 
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan 
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő 
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet, 
   amelyek ablakán 
      láttam 
érett a Bánat dagadó kovásza. 

Reichenberg, 1928. június 16 

Ölelkezésünk közben 
   jaj 
elszakadt a gyöngysorod 
   és 
mint könnycseppek peregtek 
sírva a forró párnák 
ráncain a csillogó 
      gyöngyök. 

      Lásd, 
úgy peregtek a gyöngyök 
ahogyan néha könnyek 
között lihegő testünk 
bőrén pereg a harmat 
elfáradt dalát zengve 
            egy 
         ölelésre 
      emlékezésnek.

Látod, 
nem vigyáztál és a 
szerelem gyöngye 
szakadt le rólad 
a csókok után. 

Reichenberg-Budapest, 1928. július 3

Nyujtóztál tegnap a kályha előtt 
s melled dombjai feszítették 
a ruhát, ahogyan hátradőlve, 
félig lehúnyt szemmel melengetted 
szép kezeidet a kályha falán... 
a tűz fénye megvilágította 
a lábaidat és ropogott a 
hátad mint macskáé, amikor 
elnyújtja testét a tűz előtt és 
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a 
fényes padlóba... 
a te cipőid is csikorogtak 
mert te is macska vagy és szeretem 
megcsókolni a melleid fölött 
feszülő ruhát, melyen átárad 
felémnyújtózó testednek kába, 
izomfeszítő, langyos melege. 

Budapest, 1927. december 28 

10 

Vetkőztél tegnap az ablak előtt 
a beszürődő lila fényben 
kacagtak az árnyad vonalai 
és a megfagyott, könnyes holdsarló 
babonás arany kalapként, remegőn 
koszorúzta meg a hajadat... 

Hallod, a fal mögül a szomszédban 
valahol gramofon zenél egy régi 
volgaparti, bús melódiát és 
az óra nyögi kinn az éjfelet... 

Hagyd ott az ablakot, az aranyos 
holdas kalapot és dobd a ruhát 
a hallgató, fekete székre 
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7 

11 

Nem szeretlek már, 
megindult a föld és csillag hull az égről, 
de nem azért mert csilaghullás hava van, 
hanem mert lehullott homlokodról is egy 
annyi magányos éjjelen szőtt glória: 
a szerelmem, 
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé 
és az ég is könnyezik, 
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott 
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp 
az arcodra, pedig csak az eső esik 
és hidd el hogy vége; 
és ezt a szerelmet siratja az ég is. 
Ne félj, 
csak egy levél hullott a lábam elé, mint 
ahogy most már a szerelmed is lehull... 
Nézd már, beborult és hogy esik az eső. 

Reichenberg, 1927. november 7 

12 

Az illatod bolondja voltam, 
úgy hajtottam hozzád a fejem, 
mint télen illatos, idegen 
párás virágokhoz, amelyek 
japán vázában remegnek egy 
alkonyuló szobának asztalán 
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam 
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon 
és sokáig megmaradj nekem, 
de hiába, az illatod elszállt 
és én egy régi parfőmnek fájó 
emlékét hegedülöm el most 
emlékezőn a papiroson. 

Reichenberg, 1928. február 21 

13 

Fehér gyöngysort vettem a nyakadra 
és amikor megcsókoltál érte 
nekem szemem elé futott a pult 
mögött gyöngyöket mutogató 
alázatos kereskedő, amint 
árúit dicsérve kínálgatta 
a szépencsillogó gyöngysorokat. 
Én ezt a kis fehérszemüt válasz- 
tottam, pedig volt drágább is, szebb is, 
olyan, amilyent te érdemelnél. 
És amikor megcsókoltál érte, 
eszembejutott, hogy vajjon jobban 
öleltél volna, hogyha csillogóbb, 
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok 
szépséges díszül a nyakad köré... 
Te! 
Nem méred te ki gyöngyök árával 
az ajkadnak és ölednek tüzét...? 

Reichenberg, 1928. május 9 

14 

Szakítottunk. 
Te véresre csókoltad a számat 
és lihegve kértél, hogy maradjak. 
Nem maradok. 
Menj be szépen, én meg elindulok 
a mérföldkövek között a sárban. 
Mit nézel? 
A hófehér éjek után ugy-e 
könnyező, foltos olvadás szakadt. 
Hallod? 
A vézna fákban a nyarat 
siratják most korhadt, téli szentek. 
Ne sírj. 
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel. 
Hallod-e? 
Szél szánkázik zúgva a dombokon 
és itt te előtted fodros a sár. 
Megértettél? 
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján 
minden csillogó, nagy szerelemnek. 
Most menj. 
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton. 
Kedvesem. 
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha 
találkozunk, talán ujra kezdem. 
Menj már. 

Reichenberg, 1928. február 13



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://diakszogalanta.qwqw.hu

Ljubavni ciklus iz 1927-28. (Serbian)

1

Videla si?

Noćas smo usput tužnu vrbu
sreli tako tužno puštala
suze u crnom i grozničavom
dvorištu da su nam tela plašljivo,
slutnjom ispunjeno zadrhtale.

Videla si?

Kas smo ujutro tamo išli,
sunce je na prozoru visio
i sjati hteo, ali vrba
ispred njega se prevalila
i ugušila blistavilo.

Videla si?

Ovo drvo sa žalosnom neobičnom
krošnjom nas oplakuje, dva poljupca
koji su se sreli, sad ispod suzom
bleštećeg svemoćnog svetog
prozora na cepanje se spremaju.

Rajhenberg, 25. februar 1928.

2

Koji put se osećam kao tvoj sin
ko krišom gleda svoju majku kad se svlači
i istupivši iz ogavnosti doba puberteta
od čudesnog prizora blistavim očima
zaljubi se u tebe.
I videvši tvoje telo
zaljubi se u tebe.

Koji put se osećam kao tvoj sin
kad me u čelo poljubiš
i kad ja jezom grešnika
usne ti ljubim
jer tako te volim.
Jert tako te volim
i meni pripadaš.

Koji put se osećam kao tvoj sin,
neobuzdan i zaljubljeno zločest sin,
jet tokon hladnih i grešnih noći
nakon naših poljubaca na grudima
ti se odmara moja glava.
Nakon naših poljubaca
draga moja mila.

Rajhenberg, 22. maj 1928.

3

Čelo mi se čini da je beskraj
od blagog vetra naboranog mora
a kosa valovita bujica
blondih slatkih voda
koja oko slepoočnice kao brzak
pada u izbrazdano more moga čela
velike širom otvorene oči su mi
zelena ogledala utvarom prekrivenog neba,
slepljene usne su pak
krčag tečnih, tajanstvenih reči
i preko belog sita mojih zuba
polako rominja na vas
gorko i slatko,
slatkorečiv halal i haram.

A ti koji put svojim dlanovima
beskraj mora gladiš
pogledavši utvarom prekriveno
nebo u valovitim
blondim slatkim vodama
kupaš svoje prste i u tim trenucima
svo to bogatsvo samo je Tvoje
i samo na Tebe pada
svaki milozvučan halal i haram.

Rajhenberg, 18. januar 1928.

4

Brežuljci tvoga tela kožu na mom licu
tokom bezbroj zaljubljenih noći žarili
i tokom bezbroj noći žario moje zapaljeno
lice osetljivu kožu tvoga tela...
tad samo je to žarenje bilo, to
tamno veliko žarenje i da si daleko,
sad osećam i prigušen miris naše
ljubavi...
noći su na jasmin mirisale,
i tvoje telo jasmina disala kao
džbun sa belim cvećem u prolećnu
sparnu noć...
ali prošli su, prošli su zadihani
poljupci čije pare sad znam
jasmina disale i ako kasnije
u proleće tvoje telo taknuti
želim ili tvoje usne ljubiti želim,
samo svoju sećanjem ispunjenu
glavu na beli cvet treban nagnuti
i miris džbuna trebam duboko
udahnuti i ponovo si tu i ponovo
grlim tvoje belo, valovito telo
na kom je toliko puta odmarala
moja umorna, sirota glava...

Budimpešta, 24. decembar 1927.

5

U to doba, posle svađa
tako si mi nova i tako si mi
opet krasna
i sve opet ugledam na tebe,
tvoje telo, muziku tela,
pesmu koraka kako prema
meni koračaš na uglu sokaka...
i usne su ti opet tako crvene
i zubi opet tako sjajni,
i ponovo se divim tvojim očima,
očima, koji su zorom poklada
osmeh meni darovali
i vidim ih u kasnim jesenskim satima
na trepavicama titrajućim suzama
i vidim ih napola zatvoreno od užitka
sjati...
i sad ponovo vidim kako me tvoji oči zovu
i pesma tvoga tela poruku meni šalje,
meni, koga nikad, nigde nisu čekali
niti čekaju, ni ja ne čekam jer
jednom su me zvali a ja nisam krenuo i
od onda kletva je na meni...

Rajhenberg, 12. januar 1928.

6.

Preko snežnih brežuljaka
noćima te pratio i u našim telima
kroz spojenih ruku kružila toplina...
svetlio sneg i kad smo se ljubiti
zastali, ispod naših stopala crna mrlja
ostala...
Pa rascepali naše slepljene
usne, pogledali se i smrtno preplašenom
suzom zasjao netaknut sneg
u našim sjajnim zaljubljenim očima...
Laganim koracima pošli dalje da sneg
ne bi novim poljupcima rovali i ne bi
rascvetala crna zemlja, strašilo svake ljubavi…
One noći su oblaci nečujno plovili,
onog dana na belim brežuljcima nisu se ljubili.

Rajhenberg, 15. novembar 1927.

7

Braunkasto sjajan hleb Osmeha si grickala
zubima i od raspršenih mrvica
sjajne, ukusne, hitre Kugle grohota mesila
dve velike usne napele se na caklini zuba, ali
joj
iz iskrivljenja već se rascvala naborano
drvo Plača i iz sićušne pukotine kao
da je krv curila niz snežnobelog tela
hleba od Osmeha i između zuba već
naborano tekla Plač omeđujući tvoje oči
drhtavim, ustreptalim pupoljcima suza,
u čijem prozoru
video
nabrekla maja Tuge sazreva.

Rajhenberg, 16. juni 1928.

8

Tokom grlenja
joj
otkinuo ti se đerdan od bisera
i
sjajni biseri poput kapi
suza kotrljali na
borama vrućih
jastuka.

Vidi,
biseri su tako kotrljai
kao koji put rosa kotrlja
na suzama pokrivenoj koži
našeg zadihanog tela
opevajući mornu pesmu
na
sećanje
jednog zagrljaja.

Vidiš,
nisi pazila i
nakon poljubaca
otkinuo se
đerdan ljubavi.

Rajhenberg- Budimpešta, 3. juli 1928.

9

Ispružila si se juče ispred kamina
i haljinu brežuljci tvojih grudi
napeli kako naslanjajući se
poluzatvorenim očima grejala
tvoje lepe ruke na zidu kamina…
svetlost vatre osvetlila
tvoje noge i kralježnice ti
prštale kao kad se mačka
ispred vatre ispruži i
skrivenim kandžama baršunastih
nogu škripajući para
sjajan patos…
i tvoje cipele škripale
jer i ti si mačka i volim
nad tvojim grudima napetu
haljinu poljubiti preko koje
na me prelazi mišiće izazivajuća
blažena toplina tvoga tela.

Budimpešta, 28. decembar 1927.

10

Svlačila se juče ispred prozora
u prodirajućem ljubičastom svetlu
kikotali obrisi tvoje senke
i smrznut, suzav srp meseca
poput sujevernog zlatnog šešira
tvoju kosu drhtavo uvenčao…

Čuješ, iza zida negde u susedstvu
gramafon neku staru, otužnu
melodiju sa obale Volge svira
a vani sat ponoć otkucava…

Ostavi prozor, zlatan
mesečast šešir, baci haljinu
na nemu, crnu stolicu
i podari mi tvoju nagost.

Rajhenberg, 7. februar 1928.

11

Ne volim te više,
zemlja se pokrenula i sa neba zvezda pada,
al ne zato jer je mesec pada zvezda,
nego i sa tvoga čela je pala jedna
tokom usamljenih noći tkana glorija:
ljubavi,
nemoj se čuditi, evo više te ne volim
i nebo plače,
pa i sad si se uplašila, kako ti je
između tvoje uplašene plavosti na lice
kap kiše pala, ta samo kiša pada
i poveruj da je kraj;
i tu ljubav i nebo oplakuje.
Ne boj se,
ispred mojih nogu samo jedan list pao
kao što već i tvoja ljubav pada…
Vidi, naoblačilo se i kako pada kiša.

Rajhenberg, 7. novembar 1927.

12

Bio sam lud za tvojim mirisom,
tako se sagnuo do tebe
kao zimi tuđim, mirisavim
vlažnim cvetovima koji
u japanskoj vazi titraju
na stolu jedne sobe u formiranju
i o letu priča njihov miris.

Tako pažljivo, tiho ljubio
tvoje usne da ti latice ne otpadaju
i dugo mi ostanu,
al zalud, odleteo ti je miris
i sad sećajući se o bolnoj
uspomeni na jednog parfema
pevam na listu papira.

Rajhenberg, 21. februar 1928.

13

Na vrat ti beli đerdan stavio
i kad si me zbog toga poljubila
ispred mene se pojavio
ponizan trgovac iza pulta
kako hvaleći svoju robu
pokazuje, nudi
sjajne biserne ogrlice.
Ja sam tu malu belooku iza-
brao mada je bila i skuplja i lepša,
takva, kakvu bi ti zaslužila.
I kad si me zbog toga poljubila,
upitao, dal bi me strastvenije
grlila kad bi sjajnijom, lepšom
ogrlicom sa većim biserima
kitio tvoj vrat…
Ti!
Ne meriš li vatru tvojih usni
i krila cenom bisera…?

Rajhenberg, 9. maj 1928.

14

Rastali se.
Ti si mi do zakrvljenosti ljubila usta
i zadihano molila da ostanem.
Neću ostati.
Molim te uđi a ja krenuću
među miljokazima u blatu.
Šta gledaš?
Nakon snežnobelih noći
ostalo je suzno, flekavo otapanje.
Čuješ?
U tankom drveću sad truli
zimski sveci oplakuju leto.
Ne plači.
Naružiće ti suza oči
i ako plačeš ne mogu nastaviti.
Čuješ li?
Vetar huji niz padinu
a tu ispred tebe je naborano blato.
Jesi li me shvatila?
Blato. Blato i Mržnja je na dnu
svake velike, sjajne ljubavi.
Sad idi.
Osećam da te obožavam i mrzim
i zbog toga te tu na cesti ostavljam.
Milo moja.
Mnogo, mnogo te volim i ako
se ponovo stretnemo, možda ću opet početi.
Idi već.

Rajhenberg, 13. februar 1928.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap