Rakovszky Zsuzsa: La vecchia (Öregasszony in Italian)

Portre of Rakovszky Zsuzsa

Öregasszony (Hungarian)

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

*

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

*

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

*

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

*

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…



PublisherRakovszky Zsuzsa: Fekete-fehér, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991

La vecchia (Italian)

Credono, che morirò presto. Che credano pure.
In me non v’è più niente che potrebbe deperire.
Non ho più un dente, i seni me l’hanno tolti –
su di me non c’è più niente che il tempo potrebbe
intaccare. Grande naso aquilino, fronte alta:
tengo pressoché solo una testa, come Liszt Ferenc –
che quando ero bambina stava in mezzo alle
raccattapolveri, sul pianoforte.
Le mie ossa sono come il vetro. Come se stessi
alzando qualche vassoio, le alzo cosi delicatamente
dal letto, dalla sedia. Non capisco, perché non
potrebbe rimanere cosi, per venti, trent’anni,
perché non potrei durare anch’io, come il ritratto
sull’olio, di mia sorella a quattordici anni (dopo
un anno se la portò via il tifo a causa di un piatto
di semolino con patate…)

Se sapessero com’è lucida la mia mente!
Se mi contrastano, fingo un mal di gamba o di cuore,
con occhi di lince spio il piatto, quanto ne prendono
di carne, quanto zucchero consumano…
Se non viene riposto tutto, al suo solito posto
- la curiosa borsa a forma di fungo, il manicotto
tarmato – ( non lo si porta più da quarant’anni)
mi lagno, che l’ha portata via la donna delle pulizie
(che ci dovrebbe fare, la zotica, si veste meglio delle
maestre sciatte). Vedo tutti hanno gli occhi su di me,
quando mi credono addormentata. Ombra nella
mia bocca spalancata, ombra nel mio naso aquilino,
corrono a prender lo specchietto, entrano in punta
di piede, spiano, se respiro ancora…

Come passa il tempo diventa sempre più difficile.
Guardo tutti i giorni nei quotidiani: tutti sessanta -
settantacinquenni… (a volte cinquantenni e
quarantenni)
Mia figlia… anche lei, l’ha superata la cinquanta.
Non è mai stata una gran bellezza, neanche da
giovane - or’ invece…
se la fanno adirare nel negozio, se la prende con me,
che il suo amico l’ho fatto scappare io (l’unico che
le è capitato!) Perché, forse io sono stata felice?
Per trent’anni con quell’uomo taciturno, astioso…
Vabbe’, un paio d’anni decenti l’abbiamo avuti –
ma felici? Quando ero ragazza e buttavamo la buccia
delle mele dietro le spalle, per predizione, non è
che sognassimo dei tipi cosi… E poi sempre solo il
lavoro, le preoccupazioni, mai un po di gioia –
ora io, chi è che devo accusare?

I giovani sono belli. Perfino da noi capita ogni tanto
qualcheduna, accompagnando la madre ciarlona.
Qui invece stanno solo sedute, annoiandosi poverine,
giocherellano coi capelli, intrecciando e disfaccendo
le frange della tovaglia. Io invece – com’è l’uomo… –
mi elettrizzo, divento civettuola, come da ragazzina.
Con la mia mano vecchia e ruvida sul loro braccio
lanuginoso, le attraggo con ciò che possiedo:
il passato. Il tempo sta dentro di me, come il
diamante nella testa della rana. A volte immagino
che, come la mia vera o la medaglia di madreperla
di Maria
(se questi qua, davvero le seppeliranno con me)
anche quello ammiccherà e brillerà laggiù, come
una manciata di brace nel buio della notte.


Com’è era e dove stava la nostra vecchia casa,
(il prato grande cominciava subito dietro, là dove
oggi s’ergono quelle schifose caseggiate). Quanto
avevo giocato là da bambina! In fondo al giardino
scorreva il ruscello, lungo la riva erbaccia gialla,
tra la lappole, sembrava fiamma del fiammifero…
Una volta, avevo sette anni, come successe non
lo so, son caduta dentro, tutta vestita. Povera
madre nostra, tant’era lo spavento, non ci riusci
neanche a schiaffeggiarmi, come le stavo davanti
gocciolando e piangendo, ci si preperava alla messa,
forse, a far visita, ed io non avevo resistito nella
stanza, c’era una tale afa… da allora il lilla non è
più fiorito in marzo! Come se fosse stato ieri!



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap