Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka (részlet)

Portre of Rakovszky Zsuzsa

A kígyó árnyéka (részlet) (Hungarian)

I

Írtam ezeket én, Ursula Binder, született Ursula Lehmann, vénségemnek és nyomorúságomnak napjaiban, az Úrnak 1666-ik esztendejében, igaz lelkiösmeretem szerint elmúlt életemnek, kiváltképp gyermek- és ifjúkoromnak dolgairól.

Emlékszem, mindig szerettem nézni a tüzet.

Ha életem kezdetét próbálom fölidézni, elsőként többnyire az a kép jelenik meg belső szemem előtt, ahogyan két-három esztendős kisleányként a konyha kövén csúszok-mászok, valami törött cserépedényt vagy egyéb együgyű játékszert húzkodva magam után a fülére hurkolt zsinegnél fogva, miközben pillantásomat fogva tartja a tűzhely vaslapja alatt izgő-mozgó tűzfény. Órákig elnézegettem, ahogyan fölerősödik, majd alábbhagy, meglapul vagy fölágaskodik a kéményen bezúduló szélnek engedelmeskedve, s ahogyan a lángok fölnyújtózkodnak a felettük függő rézüst koromtól fekete alja felé. Másszor azt figyeltem megbűvölten, milyen híven követik a tűz minden moccanását a falon lógó óntálakon és merőkanalakon fölgyulladó-kialvó, tompán derengő fényfoltok, s majd a lélegzetem is elállt izgalmamban, ha olykor már kora reggel a konyhában lábatlankodva láttam, hogy amikor a sütőkemence ajtaját kinyitják, s az arra való lapáttal óvatosan kiemelik belőle a frissen sült kenyeret, a sárga fény, mint valami rosszul megtűzött, súlyos hajfonat, kizuhan a nyíláson és végigömlik a konyha földjén. Homályosan úgy éreztem, mintha a tűz valamely idegen világból közénk származott, nagy hatalmú lény volna, amely csak tetteti a meghunyászkodást, és bár színleg hajlandó ideig-óráig szolgálni bennünket, fölforralni a levesünket és megsütni a kenyerünket, bármelyik percben mást gondolhat, és kimutathatja igazi természetét. Asztal alatti búvóhelyemről nemegyszer hallottam, amint a konyhában foglalatoskodó asszonyok arról beszélnek, hogy megint leégett egy ház a Hosszú soron, vagy hogy ennek vagy annak a pajtáját fölgyújtotta a villám, vagy hogy a törökök vagy a magyarok ismét fölégettek egynéhány környékbeli majort, s ezért a mi ártalmatlannak tetsző házi tüzünkre is úgy tekintettem, mint valamely fogságba esett vadállatra, amely csak az alkalmat lesi, hogy béklyóit lerázva fölfaljon mindent, ami az útjába kerül. Emlékszem, néha még az is megfordult a fejemben, vajon csak a tűz ilyen kettős természetű-e, vagy talán mindennek, amit látok, az óntányéroknak, a merőkanalaknak, a kecskelábú konyhai asztalnak, mindennek megvan a maga titkos, rejtegetett arca, és hogy vajon milyenek lehetnek, amikor igaz mivoltukban megmutatkoznak…

Egy ízben, igaz, csakugyan a szemem láttára mutatta ki a sárga bestia a foga fehérét. Már nem emlékszem, a ropogó hangra ébredtem-e, vagy csak fölriadtam valami rossz álomból, amint az gyakran megesett kisleány koromban, csak arra, hogy kis ideig még kábán, értetlenül meredtem magam elé, azt hivén, még mindig az álmom folytatódik, mert sehogyan sem értettem, mi lehet az a hol megerősödő, hol meg elboruló sárga világosság, amely az ablakon beszűrődik, és egy szempillantásnyi ideig zavarodottan bámultam anyámra is, amikor föltépte az ajtót, fölragadott az ágyból, és hálóruhájában, amelyre csak egy kendőt borított, hajadonfőtt szaladt velem kifelé. Azt hiszem, tiltakozva fölsírhattam, ahogyan az álmukból fölvert kisgyermekek szoktak, de anyám most meg sem próbált csitítani, rövidesen pedig én is megfeledkeztem nyűgös rosszkedvemről, és megbűvölten meredtem a furcsa világosság forrására, a hátulsó épület tetején tomboló vörösessárga lángokra, s ahogyan a lángok közül időről időre vörös szikraözön röppent fölfelé, mintha valaki markából fényes darazsakat eregetett volna a sötét éjszakai égbe.

Hogy villámcsapástól keletkezett-e, vagy vigyázatlanságból, már nem emlékszem, csak arra, hogy a tűz a hátulsó ház felől terjedt előre, az elülső házrész felé, amelynek tetejét apám s a szomszédság férfiai létrán állva, kézről kézre adogatott vedrekből locsolták, nehogy abba is belekapjon a láng. A tyúkokat időközben valaki már kiengedte az ólból, és most rémült kárálással, s rohanvást tülekedve igyekeztek elfelé a tűztől, s mivel így éppen szemközt rohantak a vedreket adogató emberekkel, úgy tetszett, mintha azok valami rikácsoló, tollas áradatban gázolnának előre. A szerencsétlen állatokra szikrák záporoztak, olykor éppen közibük hullott le egy-egy égő szalmacsomó, s annak a lángja kapott bele könnyen gyulladó tollruhájukba, de többségük talán még így is kikerülhetett volna a tűz veszélyes közelségéből, ha fejvesztett, vak tülekedésükben magukkal nem sodorják már égő társaikat is, s így egy-egy széllökés hatására a tűz, mint valami villámsebesen terjedő pestis, tovább harapózott közöttük. Némelyik tyúk, amelynek tollazata már tüzet fogott, még szaladt néhány pillanatig lángolva, majd fölbukott, csupaszra pörkölődve és elfeketedve. A szerencsések, túljutva a veszély övezetén, tovább rohantak vakrémületükben, tébolyult rikácsolással. Emlékszem, anyám nyakába kapaszkodtomban felnéztem az égre, mert körülöttem mindenki jajveszékelve esőért fohászkodott, és elálmélkodva láttam, hogy odafönt, ahová már nem hat föl sem az ingatag sárga világosság, sem a lenti kavarodás lármája, milyen sötét és mozdulatlan az ég, amelyen a tűhegynyi, ridegen szikrázó csillagokat egyetlen felhőfoszlány sem takarta.

A tyúkokkal együtt odaveszett nagy, díszes tollazatú kakasunk is. Ez a kakas énnekem régi ellenségem volt: miért, miért sem, talán azért, mert az én fejem búbja még alig ért magasabbra az ő büszke taréjánál, betolakodónak tekintett, valahányszor az udvaron, az ő birodalmában tébláboltam játszótárs után vágyakozva, és többször is végigkergetett a hosszú udvar mentén, egészen a deszkakerítésig, amely a hátsó traktushoz tartozó baromfiudvart elválasztotta az elülső házrészhez tartozó kis udvartól, amely a boltíves kapualjba torkollott. A kerítésen túlra, igaz, már nem követett, hanem sarkon fordult és peckes léptekkel, győzedelmesen elvonult, s szemlátomást igen elégedett volt magával, hogy sikerült ellenségét megfutamítania. Megesett az is, hogy utolért még a deszkakerítésen innen, és futtomban alaposan végigkarmolta a lábam szárát jókora sarkantyújával. Én, szívemben a kakas iránti csodálat, félelem és harag vegyülékével, egy ideig azzal próbálkoztam, hogy megbékítsem. Tulajdon kenyeremből morzsoltam el neki egy-egy darabkát, és tisztes távolból feléje hajítottam. Adományomat kegyesen elfogadta: csőrével oda-odavágott a morzsákhoz, de sárga karimájú, kerek, gőgös és elbizakodott szemével továbbra is ugyanolyan megvetően mért végig, mintha meg sem próbáltam volna a kedvét keresni. Talán gyávának tart, gondoltam, azért méreget ilyen megvetően, és ettől fogva énbennem is a harag kerekedett felül. Susannát, öreg szolgálónkat, ki valaha még anyámat dajkálta kebelén, többször is megpróbáltam rábírni, mikor a vasárnapi levesbe való csirkét készült kiválasztani, hogy főzzük meg a nagy kakast, és esténként elalvás előtt kiszíneztem magamban, mit is mívelnék, ha a kezem közé kaparintanám, jó erős zsinegekkel megkötözve, és kedvemre bánhatnék vele. Elképzeltem, miként engedelmeskedne ettől fogva alázatosan hívásomnak és minden parancsomnak, mert arról meg voltam győződve, hogy érti az emberi beszédet, csak mértéktelen gőgjében nem akar hallgatni reá. Aznap éjjel, mikor a hátulsó ház leégett, ez a kakas is ott tülekedett a tyúkok áradatában, és éppen a szemem láttára borult lángba egy égő szalmacsomótól. Csőrét eltátotta, de hang helyett fekete füst tört elő belőle, és nekem úgy tetszett, mielőtt elzuhant, sárga karikás fekete szemével még egyszer, utoljára rám meredt, és a bűntudattól hideglelősen arra gondoltam, valahogyan tudomására juthatott, hogyan szerettem volna fogságba ejteni és megkínozni, és talán azt hiszi, mostani szörnyű gyötrelmét is én okoztam valamiképpen. Még hosszú hónapokkal a tűz után is gyakran riadtam föl sikoltva álmomból, de csak Susannának vallottam meg, hogy igazából nem is a tűztől rettegek, hanem a nagy kakas bosszúálló szellemétől. Susanna értetlenül nézett rám, mivel ő nem tudhatta, miféle ádáz és szégyenletes terveket forgattam fejemben a nagy kakassal kapcsolatban, s szavaimat végül is afféle gyermeki ostobaságnak ítélve, azzal igyekezett megnyugtatni, hogy az állatoknak nincsen lelkük. Susanna ugyan nagy tudósa volt a szellemek és boszorkányok szokásainak és viselt dolgainak, legalábbis ezt állította magáról, és én megfellebbezhetetlen tekintélynek tartottam minden olyan kérdésben, amely e rosszindulatú erők viselkedésével kapcsolatos, ezt a dolgot azonban, hogy az állatoknak ne lenne lelke, nemigen hittem el neki, annál is kevésbé, mivel korábban tőle magától hallottam valami hosszú történetet egy fekete kutya hazajáró lelkéről, amely vonításával hívta föl a falu lakóinak figyelmét a gazdáját agyonverő rablók rejtekhelyére.

Igaz, homályosan magam is úgy éreztem, ha van is lelkük az állatoknak, az nem olyanforma lehet, mint a miénk, de még csak olyan sem, amilyennek mi, emberek képzelni szoktuk. Sokszor figyeltem fekete macskánkat, amint minden izma megfeszült, ahogy az ágon ülő madarat leste: megesett, hogy a fogsora összecsattant, mintha máris közte lenne a zsákmány vékonyka csigolyája. „Nem szégyelled magad, te macska!”, szidtam ilyenkor, de a fekete kandúrtól szemlátomást mi sem állt távolabb, mint a szégyenérzet. Akkor sem mutatott semmi megbánást, amikor titkos éjszakai útjairól vagy többnapos csavargásból hazatérve puhán beugrott a konyhaablakon, és sárga szemét rám kerekítve, követelően nyávogott, ha üresnek találta a tányérját. S mint Susanna és a többi cselédek beszélgetéséből borzadva kivettem, a fehér-tarka anyamacska, amelyik a padlásunkon megkölykezett, azért hurcolta szájában a kölykeit egy padlással odább, mert apjuk, a mi fekete kandúrunk, irgalmatlanul megfojtotta volna a vaksi kis jószágokat, ha rájuk akad. Egy ízben keresztanyámat, aki Isten és az égiek dolgaiban tetszett éppoly járatosnak, mint Susanna a gonosz lelkekéiben, meg is kérdeztem, nem fogja-e Isten megbüntetni a fekete kandúrt ezért s más efféle gonosz cselekedeteiért, de keresztanyám azt felelte, nem, mert az állatokat nem ruházta föl Isten a jó és rossz tudásának képességével, mint bennünket, és nem adott nekik halhatatlan lelket. Én tovább okvetetlenkedtem, s azt firtattam, hogyan képesek hát mégis mozogni, hangot adni, ha nincsen lelkük, és megérteni egymás beszédét, de még a miénkből is egyet s mást, hiszen egy alkalommal láttam, amint a vadászok parancsszavára nevetségesen hosszú, vékony, inas testű, izgága, foltos kutyáik eliramodnak, hogy az avar közül vagy a lápból foguk között kihozzák s óvatosan gazdájuk lába elé helyezzék a meglőtt vadat. Az állatoknak csak afféle állati lelkük van, magyarázta türelmesen keresztanyám, amely vétkeiért nem bűnhődik ugyan kárhozattal, de nem válhatik érdemessé az üdvösségre sem, mert nincsen megáldva a szabad akarat adományával, mint mi, és csak tulajdon állati természetének sugallatait követi.

Keresztanyám magyarázatát elhittem ugyan, de a kandúr további sorsát illetően nemigen meríthettem megnyugvást belőle: akkoriban, amikor lelkemet a szokásos gyermeki vétségeknél súlyosabb bűn még nem terhelte, úgy tetszett, a megsemmisülés, amely reá vár, sokkal rosszabb Isten ítélőszékénél és a kárhozatnál. Ettől fogva gyakran próbáltam meg elképzelni, főként olyankor, ha láttam, miként tekeri ki Susanna szolgáló egy mozdulattal a levesbe szánt csirke nyakát, vagy anyámmal az erdőn járva hallottam a róka körme közé esett nyúl visítását, miként válik az imént még eleven, érző és rettegő lélek egy szempillantás alatt semmivé, mint a kilobbant láng vagy a víz színén elfoszló tajték, és hálát adtam Istennek, hogy ettől a sorstól engem megkímélt. Most, öregségemben, ha fölidézem a súlyos bűnöket, melyeket életem során elkövettem, s amelyek most már vélhetőleg mindörökre rejtve maradnak a földi igazságszolgáltatás elől, ha meggondolom, mennyit vétettem mások, kiváltképp szegény jó uram ellen, kinek fejére csak bajt s szerencsétlenséget hoztam, miképpen mások az enyémre, nagy könnyebbséget jelentene számomra, ha elhihetném, hogy nem kell majd odaállnom, méghozzá rövidesen, a legfőbb bíró színe elé, hanem lelkem egy csapásra semmivé válik, mint a szétfoszló tajték vagy az ellobbant láng, és hogy vele együtt vétkeim emléke is semmivé foszlik, és olybá lesz, mintha soha meg sem is történt volna…

Egyébiránt ez a bizonyos állati lélek, amelyről keresztanyám beszélt, sokáig foglalkoztatta gyermeki képzeletemet: szokásommá vált, hogy percekig bámultam meredten egy-egy tyúk, macska vagy egyéb háziállat szemébe, hátha így sikerül belépillantanom a miénktől olyannyira különböző lelkének titkába. A tyúkok kerek szeméből azonban, amelyre félig áttetsző hártya ereszkedett, valahányszor pislantottak, riadt ostobaságnál egyebet nemigen bírtam kiolvasni. A macska hol sötét teliholddá táguló, hol almamaghoz hasonlatossá keskenyedő szembogarából, igaz, olykor mintha emberi, vagy még inkább asszonyi csúfondárosság nézett volna vissza rám. Másszor azonban, ha este a konyhán a tűzhely melegében sütkérezett, a fekete kandúr sárgás, mézgaszín szeme hirtelen zölden fölragyogott, mintha nem is valamely élőlény tekintete lenne, hanem korhadó fa avagy lidércláng, amely a lápba csalja az arra járókat, vagy a föld mélyében csillámló ásványérc. Ilyenkor könnyen elhittem, hogy a macska lelke nem a miénkkel, hanem a lápon, fák odvában vagy földmélyi barlangokban tanyázó lidérceknek, gonosz tündéreknek vagy szellemeknek a lelkével rokon, amelyekről Susanna szokott nekem beszélni esténként, mielőtt aludni tértünk volna.

Ezeket a meséket igen szerettem, s örökösen nyűgösködtem, hogy Susanna hagyja félbe, ami dolga volt, s inkább nekem meséljen helyette. Anyám azonban haragudott értük, s ezeket okolta, amiért egy időre igen félőssé váltam, s még az udvarra sem mertem kimenni napszállat után. Csakugyan, ebben az időben mindenütt szellemeket s gonosz tündéreket gyanítottam, nemcsak az állatokban, hanem az élettelen világban, a kövekben és vizekben is. Emlékszem, egyszer anyám magával vitt ahhoz az öregasszonyhoz, akitől apám a különféle tinktúrákhoz és főzetekhez szükséges ritkább növényeket vásárolta, azokat, amelyek valamely nehezen hozzáférhető, veszedelmes vagy rejtett helyen nőttek, az erdő mélyén, patakok medrében, mint a kutyabenge, vagy mocsaras, lápos erdőségekben, mint a vérontó pimpó vagy a fekete nadálytő. Ennek az öregasszonynak, aki egymagában lakott az erdőben, egy kunyhóban, a patak mentén, amúgy is boszorkány híre volt, talán mert maga is készített holmi szereket, talán éppen azoknak a füveknek a maradékából, amelyeket apámnak s tán más patikáriusoknak is eladott, s ez már magában is elegendő volt hozzá, hogy borzongva kapaszkodjam anyám kezébe egész úton. Egyszer meg is kérdeztem anyámat, miközben szívből reméltem, hogy csak mosolyog majd gyermeki együgyűségemen, csakugyan boszorkány-e az az asszony, akihez igyekszünk. Emlékszem, kétszer is meg kellett kérdenem, először suttogva, azután hangosabban, mert anyámnak valahol másutt járt az esze, és hogy másodjára, amikor meghallotta, egyáltalán nem mosolygott, csak szemlátomást még mindig máshová gondolva azt felelte: „Ugyan, miért lenne boszorkány? Csak egy öregasszony…” Engem azonban, mivel megéreztem, hogy alig figyel rám, s a gondolatai messze járnak tőlem, nem nyugtattak meg a szavai, hanem csak még inkább elfogott a félelem, s e félelem csak tovább erősödött, ahogyan lassanként besötétedett, és a homályba burkolózó táj rejtelmessége elborította támasz nélkül maradt lelkemet. Ekkor, mintegy annak bizonyságaképpen, hogy veszedelmes és csudálatos dolgok között járunk, csillogó pontokat pillantottam meg a bokrok alján, a fű közt: először csak egyet-kettőt, aztán nyüzsgő fénypontok sokaságát, amint fátyolosan, halványzölden derengtek. Talán korán elhalt kisgyermekek lelkei lehetnek, gondoltam borzadozva, vagy talán nem is emberi lényeké, hanem félig elfoszlott másféle, idegen létezések maradványai, manóké vagy tündéreké, vagy éppenséggel mégiscsak az elpusztult állatok lelke élhet tovább ebben a formában, valamiféle földi túlvilágban. „Jánosbogarak – mondotta anyám, amikor megrángattam a szoknyáját, és némán, mert nem jött ki hang a torkomon, a világító pontok nyüzsgése felé mutattam. – Ilyenkor, ősz elején mindig rengeteg van belőlük.” S én hittem is, nem is, amit mondott, s igyekeztem minél szorosabban odasimulni az oldalához, hogy testének közelségéből merítsek megnyugvást e sötét és félelemmel teljes világban.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationRakovszky Zsuzsa

Жужа Раковски: Сянката на змията (откъс) (Bulgarian)

І

НАПИСАХ ПО СЪВЕСТ, АЗ, УРСУЛА БИНДЕР, С РОЖДЕНО ИМЕ УРСУЛА Леман, в дни на старост и мизерия, в лето Господне 1666-то, за отминалия си живот и най-вече за нещата от детството и младините ми.

Помня, че винаги съм обичала да гледам огъня.

Опитам ли да се върна назад, към началото на своя живот, пред вътрешния ми поглед веднага изплува най-вече следната картина, когато като две-тригодишно момиченце пълзя напред-назад по плочите в кухнята, влачейки на връвчица вързано за дръжката парче глинен чиреп или друга проста играчка, а погледът ми е прикован от огнените езици, които се вият жежки изпод желязната плоча на печката. Гледах ги часове наред как се усилват, как заглъхват и се спотаяват или пък току живват, покорни на нахлулия през комина вятър, как протягат пламъци към опушеното от черни сажди дъно на висящия над тях бакърен котел. Друг път наблюдавах омагьосана как едва припламнали бледомъждивите петна от светлина чезнат, повтаряйки предано всяко трепване на огъня по окачените на стената калаени чинии и черпаци, чак дъхът ми спираше от възбуда, видех ли в ранни зори, докато се пречках из краката в кухнята, как отварят вратичката на фурната и внимателно загребват с фурнаджийската лопата току-що опечения хляб, и онази жълта светлина, която падаше през отвора като лошо завързана тежка плитка и се разсипваше по кухненския под. Смътно предусещах, че огънят е всемогъща чуждоземна твар, попаднала сред нас, която само имитира покорство и макар привидно да е склонна да ни служи – възвира чорбата и пече хляба, но то е до време, всеки миг може да си науми друго и да разкрие истинското си лице. От моето скривалище под масата неведнъж бях чувала жените в кухнята да разправят, че пак изгоряла къща на Дългата улица или че мълния запалила плевнята на еди кой си, или че я турци, я унгарци пак са подпалили някое съседно имениe, ето защо, гледах дори на невинния домашен огън като на пленен звяр, който само дебне случай да се отърси от оковите си и да изгълта всичко, което му се изпречи по пътя. Спомням си, че неведнъж съм се питала, дали двойнствената природа е присъща само на огъня или на всичко, което виждам – дали калаените чинии, черпаците, кухненската маса с кръстосаните крака, всяко нещо има свое тайно и непроницаемо лице, и какви ли са, когато разкрият истинската си същност...

Веднъж жълтият звяр показа зъбите си пред сами очите ми. Вече не знам дали ме бе събудил пращящият му глас, или се бях стреснала от лош сън, което често ми се случваше като малка, помня само, че известно време стоях замаяна, втренчена с недоумение пред себе си, понеже ми се струваше, че сънят продължава и аз никак не проумявам каква ще да е тая ту усилваща се, ту притъмняваща жълта светлина, която се процежда през прозореца, цял миг гледам объркано майка си, когато тя блъска вратата, грабва ме от леглото и както си е по нощница, наметната само с един шал, гологлава тича навън с мене. Струва ми се, че проплаквам в знак на протест, както правят изтръгнатите от съня си деца, но майка ми даже не прави опит да ме утеши, а скоро и аз самата забравям и недоволството, и киселото си настроение и очаровано впервам очи в източника на странната светлина – червеникаво-жълтеникавите пламъци, които се вият по покрива на задната постройка, гледам как езиците им от време на време изригват нагоре с порой от червени искри, сякаш някой е хвърлил шепи светещи оси в тъмното нощно небе.

Дали бе паднала мълния, или огънят бе избухнал по невнимание, не си спомням, помня как настъпва от задната постройка към предната част на къщата, как баща ми и съседите, покачени на стълба, си подават ведра с вода от ръка на ръка и заливат покрива, за да не пламне и той. Някой е пуснал кокошките от курника и те с паническо кудкудякане, блъскайки се, се отдалечават с бяг от огъня и понеже се втурват право срещу мъжете, които си подават ведрата с вода, те сякаш са нагазили в някакъв креслив и пернат прилив. Порой от искри се сипе над клетите птици, понякога върху им си стоварва горящ наръч слама, пламъкът лизва лесно възпламеняващите се пера; повечето щяха да избегнат опасната близост на огъня, ако в сляпата блъсканица не повличат и пламналите си другарки, с всеки пристъп на вятъра огънят ги поглъща все по-ненаситно, като светкавично плъзнала чума. Някои кокошки, вече с подпалени пера, продължават да търчат, обгърнати в пламъци, после падат, опърлени до голо и почернели. Късметлийките, преминали през опасната зоната, не спират да се носят заслепени от ужас, дерейки гърла. Спомням си, че вкопчена във врата на майка ми, вдигам поглед към небето, тъй като всички наоколо се вайкат и молят за дъжд, и там горе, където не достига нито разлюляната жълта светлина, нито шумът от суматохата тук долу, видях поразена, че небето е черно и неподвижно и нито следа от облак не затулва иглиците на зловещо светещите звезди. 

Заедно с кокошките загина и големият петел с шарените пера. Този петел беше мой стар враг: защо ли, навярно защото с целия си бой едва надхвърлях височината на неговия напет гребен и той ме приемаше за натрапница, безброй пъти, когато се заклатушквах из двора – негова подвластна територия, за да си търся другарче в игрите, той ме погваше по цялата му дължина чак до дъсчената ограда, която отделяше задния двор с курника от малкото дворче със сводестата порта пред къщата. Отвъд тази ограда не ме преследваше, врътваше се и с напета походка се оттегляше победоносно, виждаше се, че е напълно доволен от себе си, понеже е успял да прогони врага. Случваше се да ме догони, преди да стигна дъсчената ограда, и да издращи краката ми с огромните си шипове, докато бягам. С възхищение, страх и обида в сърцето известно време се опитвах да укротя петела. Ронех му трохи от своя хляб и му ги подхвърлях от почтено разстояние. Великодушно приемаше моя дар, клъвваше с клюн трохите, но кръглото му, надменно и самонадеяно око, очертано с жълт обръч, продължаваше да ме измерва презрително, сякаш не бях направила никакъв опит да му угодя. Сигурно ме смята за страхлива, мислех си, затова ме гледа така презрително, и тогава у мен надделя обидата. Неведнъж съм се мъчила да накарам Сузана, старата ни слугиня, от чиято гръд навремето бе сукала и майка ми, когато избира пиле за неделния обяд, да сготви стария петел, и вечер, преди да заспя, кроях планове какво ще му се случи, падне ли ми в ръчичките, овързан здраво с канап, за да мога да правя с него каквото поискам. Представях си как от този миг покорно ще се подчинява на думите ми и на всяка моя заповед, понеже бях убедена, че разбира от човешка реч, но в безграничното си високомерие не ще да я чува дори. В нощта, когато задната постройка изгоря, петелът взе да се блъска заедно с целия наплив от кокошки и се възпламени пред сами очите ми от наръч горяща слама. Разтвори клюн, но вместо глас от него блъвна черен дим, а на мен ми се стори, че преди да падне, вторачи за последен път в мене черното си, очертано с жълт обръч око и мене ме побиха тръпки на угризение, защото си помислих, че някак трябва да е узнал как съм искала да го заловя и да го измъчвам, нищо чудно да ме смята за първопричина и за сегашните си ужасни страдания. Месеци след пожара се стрясках насън с писък, но само на Сузана признах, че се страхувам не от огъня, а от отмъстителния призрак на петела. Сузана ме погледна недоумяващо, нямаше откъде да знае какви зловещи и позорни планове бях кроила срещу големия петел, прие думите ми за детинщини и се опита да ме успокои с това, че животните нямат душа. Сузана беше голям познавач на поведението и делата на духове и вещици, поне тя самата го твърдеше, а аз я приемах за неоспорим авторитет по всеки въпрос, свързан с деянията на злите сили, но по въпроса, дали животните имат душа, не й хванах вяра, още повече че неотдавна точно от нея бях чула някаква дълга история за призрака на едно черно куче, което с воя си насочило вниманието на хората от селото към скривалището на разбойниците, убили господаря му.

Наистина, смътно предугаждах, че животните, дори и да имат душа, тя не ще да е съвсем като нашата, нито такава, каквато ние, хората, обикновено си представяме. Често съм наблюдавала как черният ни котарак напряга всеки мускул, докато дебне кацналата на клона птица: случвало се е челюстите му да изтракат, сякаш вече хруска със зъби тъничкия гръбнак на птицата. „Засрами се, котьо!”, карах му се, но черният котарак нямаше капка срам. Не проявяваше признак на разкаяние, дори когато след потайни нощни бдения и няколкодневни скиталчества скочеше меко през прозореца в кухнята и с вперени в мен жълти очи настойчиво мяукаше, ако намереше паничката си празна. Потресено научих от разговорите на Сузана с другите слугини, че чернобялата котка, която се беше окотила на нашия таван, пренесла със зъби малките си през един таван по-нататък, защото баща им, черният котарак, щял безмилостно да удуши слепите и безпомощни малки твари, ако му се изпречат. Веднъж дори попитах кръстницата ми, която по въпросите на Бога и небесните деяния беше поне толкова сведуща, колкото Сузана за духовете на злите сили, няма ли Бог да накаже черния котарак за такива и подобни деяния, и тогава кръстницата ми отговори, че няма, защото Бог не е дал на животните дарбата да разпознават доброто от злото, както на нас, нито им е вдъхнал безсмъртна душа. Аз обаче се заинатих и продължих да я разпитвам: тогава как се движат, как издават звуци, след като нямат душа, дори се разбират помежду си, а и от нашата реч схващат едно-друго, понеже веднъж бях видяла как по заповед на ловците смешните длъгнести, неспокойни петнисти хрътки с тънко и жилаво тяло се втурват, изравят от шумата или от тресавището убития звяр и грижливо го носят в краката на господаря си. Животните имат животинска душа – търпеливо ми обясни кръстницата ми, – която не изкупува греховете със страдание, но не може да заслужи и блаженство, тъй като не й е дадена, както на нас, свободна воля и затова следва единствено желанията на животинската си природа.

Повярвах в обяснението на кръстницата ми, но това не ми донесе успокоение, що се отнася до по-нататъшната съдба на котарака: по онова време, когато – освен обикновени детски прегрешения – никакъв по-тежък грях не стягаше душата ми, все ми се струваше, че гибелта, която го очаква, е много по-зловеща от Страшния съд или проклятието. От този момент често се опитвах да си представя, особено когато виждах как слугинята Сузана извива с едно движение на ръката си врата на пилето за обедната супа или когато вървях с майка ми през гората и чуех пищенето на попаднал в лисичи лапи заек, как доскоро живата, чувстваща и уплашена душа за миг изчезва като внезапно лумнал пламък или пяна, размита по повърхността на водата, и благодарях на Бога, че не ми е отредил подобна съдба. Сега, на старини, припомня ли си тежките грехове, които съм извършила през живота си и които, смея да се надявам, ще останат завинаги тайна за земното правосъдие, като си помисля колко съм съгрешавала срещу други хора и най-вече срещу бедния ми и добър съпруг, на чиято глава навлякох само беди и нещастия, както с мене пък бяха сторили други, щеше да е голямо облекчение, ако вярвах, че няма да ми се налага да застана, при това в най-скоро време, пред лицето на върховния съдник и вместо това душата ми ще изчезне в миг, като размита във водата пяна или внезапно лумнал пламък и заедно с тях ще изчезнат в нищото и греховете ми, все едно никога нищо не се е случило...

Междувпрочем въпросната животинска душа, за която говореше и кръстницата ми, дълго занимава детското ми въображение: беше ми станало навик да стоя минути наред втренчена в очите на някоя кокошка, котка или друго домашно животно, дано ми се удаде да надникна в тайните на тази толкова различна от нашата животинска душа. В кръглото око на кокошките обаче, над което, мигаха ли, се спускаше полупрозрачна ципа, не можах да разчета нищо друго освен подплашена тъпота. Ту разтворени като тъмен полумесец, ту присвити колкото ябълково семе, тесните очи на котката сякаш наистина ми отвръщаха понякога с човешка или по-скоро с женска насмешка. Друг път обаче, докато се препичаше на топлината на печката вечер, жълтеникавите кехлибарени очи на черния котарак внезапно лумваха със зелен пламък, сякаш не бяха очи на живо същество, а гниещо дърво или блуждаещи огньове, подмамващи хората, които минаваха оттам, към блатото, или руда, заблещукала от земните недра. В такива случаи лесно можех да повярвам, че душата на котката не е като нашата, а е сродна с духовете, които живеят в тресавища, в хралупи на дървета или в подземни пещери, със злите магьосници или халите, за които Сузана ми разказваше всяка вечер, преди да си легнем да спим. 

Обичах много тези приказки и все настоявах Сузана да зареже работата си и да ми разказва. Майка ми обаче се сърдеше и смяташе, че те са причината, задето изведнъж бях станала толкова плашлива, че дори на двора не смеех да изляза след залез слънце. По онова време наистина навсякъде виждах зли феи и хали, не само в животните, а и в мъртвата природа, в камъните и водите. Спомням си, че майка ми ме заведе веднъж при една старица, от която баща ми купуваше разни тинктури и редки растения за отвара, такива, дето растат на труднодостъпни или потайни места, вдън горите и по руслото на потоците, като зърнастец, или в горските тресавища, като бутурак или чер оман. Старицата живееше сама в гората, в колиба край реката, и имаше славата на вещица, навярно защото приготвяше сама разни отвари, сигурно от остатъка от тревите, които продаваше на баща ми, а може би и на други аптекари, само това беше достатъчно да вървя вкопчена от ужас в ръката на майка ми през целия път. Веднъж дори я попитах, надявайки се от сърце, че просто ще се разсмее на детинската ми глупост, дали тази жена, при която отиваме, наистина е вещица. Спомням си, че трябваше да повторя въпроса си, веднъж попитах шепнешком, после по-високо, понеже майка ми явно бе потънала в нещо свое и когато вторият път все пак ме чу, въобще не се усмихна, а оставайки си там някъде, другаде, отговори: „Че защо да е вещица? Просто е стара жена...” Мене обаче, понеже чувствах, че почти не ми обръща внимание и мислите й се реят надалеч, думите й не ме успокоиха, обзе ме още по-силен страх, който с падането на мрака взе да расте и тайнствеността на околната тъмнина надвисна над останалата ми без опора душа. И тогава, сякаш като доказателство за това, че вървим сред опасни и чудати неща, под храстите, в тревата видях светещи точици: отначало една-две, а после цяло множество от гъмжащи светли точки, които се мержелееха забулени, бледозелени. Дали не са душите на без време умрели деца, помислих си ужасено, но може и да не са на човешки същества, а полуразложените останки на други, чуждоземни твари, джуджета или феи, а нищо чудно душите на умрелите животни да продължават да живеят именно в тази си форма в един отвъден земен свят. „Светулки – каза майка ми, когато я дръпнах за полата и мълком, понеже от гърлото ми не излезе глас, посочих гъмжилото от светещи точици. – По такова време, в началото на есента, е пълно с тях.” Хем й вярвах, каквото ми казва, хем не, и се стараех да се притисна до нея, за да потърся в близостта на тялото й успокоение в този изпълнен с мрак и страхотии свят. 



Uploaded byP. T.
PublisherИздателство СОНМ, София, 2012.
Source of the quotationЖужа Раковски: Сянката на змията

minimap