Rakovszky Zsuzsa: Dialogue on Time (Párbeszéd az időről in English)

Portre of Rakovszky Zsuzsa

Párbeszéd az időről (Hungarian)

A:

A múltnak sosincs vége. A jelen

– az is a múlt, álöltözetben.

Rozsdás lavór a még levéltelen

bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben

fölszárnyaló papírzacskó, az égbe

kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,

földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –

ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:

soha nem múlik el, amit szerettem.

 

B:

De az idő, mint nyaktiló, lesújt.

Múlt és jelen közt ott a vérben

sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,

s most ott hever az orgonabokor tövében,

nem röppen vissza a kötélre újra.

S ha valaki cigarettára gyújt a

szivárgó gázcső közelében,

a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,

két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

 

A:

Ahogy az akna negyven éven át

ott vár a sűrű gazban

a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,

ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,

jéglapba zárva évtizedeket

kivár a gyűlölet, a szeretet,

amíg új kés sajog a régi sebben:

soha nem múlik el a szeretet,

ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

 

B:

Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.

De ez nem az a por, és nem az a diófa.

A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád

falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,

ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.

Halott anyád a gének semmilyen cselvetése

nem hozza vissza, legfeljebb az álom.

Amit egynek mutat az érzések sötétje,

idegen és sokféle napvilágon.

 

A:

De ami napvilágnál idegen,

ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.

Kinn habzik, elforr az idő, de benn

valami nem bír megváltozni mégsem

soha. A vénkor udvara felett

a gyermekkor holdja mind fényesebb,

nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:

soha nem gyógyul be a régi seb.

Azt szeretem, akit mindig szerettem.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/display

Dialogue on Time (English)

A:

The past never ends, the present is just

the past in disguise. The yet leafless trees,

the wash pan in the dirt, covered with rust

the paper sack floating up in the breeze,

fluttering on moist March air to and fro,

interlaced weavings of branches above

and their earthbound twins, the roots down below,

springtime this year, or four decades ago,

they never are passed, the things that I love.

 

B:

But time like a guillotine crashes down.

Betwixt past and present the bloodied edge

slides. The wind lifts from the clothesline a gown

that settles now by the base of the hedge,

it doesn’t fly back to the line again.

If you carelessly light a cigarette

a little too near the leaky gas main,

there is no path leading back from the flames,

they’re two different worlds, ”yet now” and ”not yet.”

 

A:

Like the mine for forty years in its hole

patiently waits for the hand that at last

will unfetter the explosion, its soul,

as this spring is haunted by springtimes passed,

encasing decades in layers of ice,

both love and hatred will patiently wait,

till into old wounds a new blade will slice,

hate neither dwindles, nor will love abate,

love never passes, and neither does hate.

 

B:

Worms in the dirt, like long ago: a flower.

But it’s not the same dirt, not the same shrub.

The spider climbing around in the shower

and the one washed down the drain in the tub,

the same, and yet not the same. No schemes

of genes can bring your dead mother back, dreams

alone. What dark feelings show to be one

is strange, varied in the light of the sun.

 

A:

Yet what in the light of day appears strange

in the night, always familiar, awaits.

Outside time boils, bubbles, froths, dissipates,

inside is something that never will change.

The moon of childhood ever brighter above

the porch of old age. Old wounds never heal,

no present, just past in new guise. I still

love the one I always have loved. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.hlo.hu/news/dialogue

minimap