Reményik Sándor: A Bethesda partján

Portre of Reményik Sándor

A Bethesda partján (Hungarian)

"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
esztendőtől fogva való betegségben
fekszik vala."
János ev. V:5

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjjelek!
Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy "háborodás",
Mikor rászáll az Isten angyala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Kolozsvár, 1928 május 16

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://vers-versek.hu/

Sulla riva di Betzaeda (Italian)

“E là c’era un uomo,
che giaceva malato da
trentotto anni.”                        
Giovanni ev. V. 5.
 
Per trentotto anni è stato malato…
Trentotto anni… oh, un mare di tempo,
O, giorni lenti come le lumache,
O, notti che non hanno mai fine!
O, rumore che ammattisce, silenzio che tormenta,
O, tortura impotente, disgusto laniante,
O, grandi occasioni per l’eternità perse,
Piccoli, dolci momenti che scivolano via
Invano, inafferrabilmente, -
La palma i suoi frutti li portò invano,
E germogliò, come consolazione l’ulivo.
Per trentotto anni è stato malato,
Peso per tutti, peso per sé stesso, -
Nel arco dei trentotto anni pesanti come il piombo,
Nell’anima, nella penombra dell’officina
Profonda, il fato cambia – mischia tutto.
Questo cuore poteva diventar’ pietra,
O forse traboccare di verecondia,
Per trentotto anni è stato malato:
Se era innocente, questo lo rese peccatore,
Se era peccatore, candido divenne,
Se aveva dignità: diventato un straccio,
Se caparbio come la roccia: in polvere si sfaldò,
Giaceva in riva al lago, e guardò nel lago…
Il lago, questa è stata l’unica magia.
Il lago, la Betzaeta, la guarigione:
Immergersi nella sua ossessa acqua santa,
Quando lo prende la grande „turbolenza”,
Quando su di lui scende l’angelo di Dio,
Con le ali pesanti percuote la spuma,
E i balsami salvifici come bolle di perla,
Sorgono dalle profondità segrete.
Il Lago… era vicino, eppure lontano,
Irraggiungibile come le stelle.
Gli altri l’hanno comunque raggiunto,
L’hanno raggiunto i paralizzati, i ciechi
Qualcuno li aveva portati, altri sorretti,
Che possano mettere per primo il piede nell’acqua,
E colui che a lungo aveva sopportato e sanguinato,
Per una volta, comunque, come primo arrivato.
Solo lui, solo lui non è arrivato…
Non c’era chi lo sorreggesse, chi lo portasse giù,
Forse era così pesante, cosi incapace,
Peccatore la sua spoglia, morta - vivente,
Che forza umana non lo potesse reggere.
Passo di nuovo la grande turbolenza,
La grande occasione, la magia fausta,
E volo via nuovamente l’angelo di Dio,
L’ultima figlia della gioia defunta:
La fata speranza dei boccoli verdi chiari,
Anche lei s’è rifugiata alla fine del mondo.
Fu notte, sopra Betzaeda brillarono
Implacabilmente le stelle.

Ma indomani mattina Gesù passò di là –

Cluj - Napoca, 16 maggio 1928



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap