Reményik Sándor: Emmaus felé

Portre of Reményik Sándor

Emmaus felé (Hungarian)

Árkosy Lajosnénak

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által,
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. -
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://vers-versek.hu/

Verso Emmaus (Italian)

per Árkosy Lajosné

Le campane suonavano tanto fragorose,
La gente nereggiava incredibilmente,
Sotto il baldacchino, la Santità avanzava…
Gerusalemme! – pensai io nel frattempo –  
E pensai: vado piuttosto a Emmaus,
Sull’Emmaus or’ scende l’imbrunire,
Sono cosi azzurre le montagne lontane.

A lascar’ la città mi avviai tosto.
E come il cielo divenne sempre più azzurro:
Pensai, questo ormai è il Suo cielo.
Il suono della campana divenne più sonnolento,
Come se la voce giungesse da sotto l’acqua,
O provenisse da una nebbia infinita:
Pensai: questa ormai è la Sua parola.

Verso Emmaus il paesaggio divenne più fresco,
Vidi dappertutto piccoli fiorellini,
Piccole violette ai bordi della mia via:
Pensai: questi sono ormai i Suoi fiori!

Come raggiunsi il bosco più cupo,
Qualche uccello cinguettava nel sonno:
Pensai: ecco, questi sono i Suoi uccelli,
Come adorava gli uccelli del cielo!

Un magnetismo percorreva gli alberi bruni,
Le dita ossute che s’ergevano al cielo,
Come se fossero già riempite di fiori. –
Sapevo: or’ è Lui, che parla agli alberi.

Se sentì il suono triste della campana grave,
Spegnendosi nello spesso fogliame,
Ma io stavo là fuori ed ero così felice,
Come colui che Lo vide -  ed è giunto alla destinazione.

Cluj – Napoca, bosco di Hoia, sera del Sabato santo
 

 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap