Reviczky Gyula: Az utolsó költő

Portre of Reviczky Gyula

Az utolsó költő (Hungarian)

- Látomány -

Hervadt világ, haldokló égi test!
Megöregedtél, véred hülni kezd,
Hajdan virágos kebled most aszott
S fonnyadt öled nem szül több magzatot.
Kis rőzsetűz kivánatosb ma néked
Mint izzó vágyak, égő hevülések.
A nap jégtányér, ólomszürke fénnyel,
S nem tudni, nappal-é ez még, vagy éjjel.
Azt tudni csak, hogy minden füst, hiuság
S hogy legtovább él itt a nyomorúság.
Nem kell neked már népek áradása,
Nem kell, hogy dögvész öldössön rakásra,
Nem kell se vízözön, se tűzeső,
Véredben gázoló világverő:
Magadtól hervadsz, haldokolsz, enyészel;
Világosságod örök éjbe vész el.

Hol vannak ők, kik mint királyok éltek!
Hétszáznejű bölcs Salamon mivé lett?
Aranyba' járt, nárdusszal kente testét,
Élvezte szép nők csókjait, szerelmét;
S mégis jóllakva hírrel, gyönyörökkel:
Csupa hiúság minden! - így nyögött fel.
Hol vannak, kikről költők ajka zengett!...
A szép leányokat sehol se látom.
A hősregék, kalandok és szerelmek,
Valóság volt-e mindez, vagy csak álom?...
A trubadúrok ábrándos hadát,
Szelid virágok édes illatát
Nem őrzi többé csak mesék homálya; -
Hideg van, hó van: ennyit tudni márma.
Nincs több erő a földben, Anteusz;
Villámod megfagyott, szegény Zeusz.
Jehova, Buddha, Alláh nagy nevének
Nem száll a földrül égbe hálaének.
A végitélet szörnyü harsonája
Az isteneket holtakúl találja.
Prométeusz, lelánczolt istenember,
Mi hasznot hajtál ellopott tüzeddel?...
Hiába hoztad földre az Olimprul:
Nézd a világot: megfagyásnak indul.
Epikur, mézes ajku bölcselő,
Gyönyört, de mérsékeltet hirdető:
Szólj, életünk' hogy' kell beosztanunk,
Hogy élvezzünk, habár éhen halunk!
Mit ér a tudomány, óh Faust, mit ér!
Tudósnak lenni, lásd, ma nincs kiér'.
Koriolán, hajolni nem biró,
Ma már nincs nyers tömeg, csak eszkimó.
Bübájos Héloise, mesés alak,
Nincs több szerelmet suttogó ajak!

S hiába támadnál fel, Don Juan;
Mézes szavadtól nem csábúl a lány.
Nem is tud már csókolni és ölelni;
Csak azt tekinti, van-e még mit enni.
Kizökkent a világ, jó Hamletem,
De helyre már nem tolhatod te sem.
Költője a pokolnak és halálnak,
Óh Dante, borzasztóbb ez, mint te láttad!
S te, ki a végső éjt megálmodád,
Byron, már én megértem alkonyát.

Óh, mi a hirnév, eszmék győzedelme!
Csak egy lehellet, semmiségbe veszve.
Egy röpke sóhaj, egy habloccsanás csak,
Futó villáma az örök mulásnak.
Proféta hangja csak légy zümmögése,
Martir halála féreg szisszenése,
Költőnek híre porszem csak a szélben,
Királyi gőg aranylégy a szemében.
Hiába törtök ég felé, hegyek!
Hiába, a föld mégis csak kerek.
Hiába égtél földet rázva, vulkán,
Holt kőtömeg vagy, lángod kialudván.
Erény és gazság, gyöngeség s erő,
Útszéli koldus és világverő,
Őrültség, bölcseség, ah, minden egy,
Ha a mi volt, nem lesz majd s tönkre megy,
Pusztulhat a világok ezre sorba':
Az idők teljén nem lesz semmi csorba:
Mert nincs idő s mely el tud múlni, élet,
Az örökkévalósághoz ha méred
Egy rebbenésig élni nyögve, sírva,
Vagy kéjmámor közt tántorogni sírba,
A földből átváltozni újra földé,
És semmiről se tudni soha többé:
Hol itten a különbség?... Minden egy,
Köny és kaczaj, vér s balzsam egyre megy.

Ki kérdi a ki volt, erényt tiport-e,
Balgák közt balga, vagy lángelme volt-e,
Koldúsnak született-e, vagy királynak,
Ki volt a társa: üdv-e vagy a bánat;
Vivódott-é álmatlan éjszakákon,
Feljajdult-é a földi hiuságon?...
Minden csak semmi: ez a végtanulság.
Örülni, sirni egyformán hiúság.
Az volt a bölcs, csak annak állt az élet,
Ki hírt, hatalmat nem hajszolt, csak élvet;
Ki rozsák közt járt s tántorogva itta
Arany nedvét a gyöngyöző kehelynek;
Ki érzelmét nem kongó rímbe irta,
De meleg ajkakon vallott szerelmet.
Ki utjában letört minden virágot,
S a kérdéssel, hogy mért él, nem tusázott.
Csak szívta a virágok illatát
És lepke módra élte át nyarát.
S ha már nem járt virágok közt, de hóba:
Úgy halt meg mint a lepke, mint a rózsa.

Az ezredévek száma olvasatlan.
Születtek, meg' letüntek szakadatlan';
Bölcsek, próféták, költők elenyésztek;
Királyok hamva lett játéka szélnek.
Százszor megváltozott a földnek arcza;
Meg-meg pihent az ember földi harcza;
Más korszakok más istenben hivének;
Ruhát, erkölcsöt egyformán cseréltek.
Csupán a költő volt mindég a régi.
Kihült a föld s ő nem tudott kiégni.
Szenvedtetek ti rég letüntek is,
Midőn a lét bús is volt, édes is.
Virág is nyilt, madár is csattogott,
És zengtétek: nem élni jobb dolog.
Pedig rátok még a jövő tekintett,
S ezért el tudtatok viselni mindent.
S ha keserűség volt is sorsotok:
Nektek még volt miért meghalnotok.
Magasztaltak más újabb nemzedékek,
Midőn ebéd után a föld emésztett.

De már beállt a vén gömb éjszakája
S ti is aludni fogtok nemsokára,
Ti egykor fényes, égő csillagok,
Avagy gúnynéven: halhatatlanok.
Eltüntök az örök homály ködébe
S nem tudják majd egyikőtök nevét se.
Shakespeare és Goethe, Dante... óriások,
Egykor napok, most kialudt világok:
Óh, jó nekik! hogy oly régen halottak,
S hogy idáig, mint én nem vánszorogtak.
Kegyes Nirvána, béfogadtad őket,
A soha többé fel nem ébredőket.
De én szegény, elkésett jövevény,
Végpusztulásnak hirdetője én,
Elátkozom, mely szült, az anyaméhet,
S a véletlent, hogy itt vagyok, hogy élek.
Itt jajgatok, itt sírok és tünődöm;
Kétségbeesve minden volt időkön.
Siratom enmagam s kik vélem élnek,
Hogy e törékeny gömbre mért jövének.
Óh, jaj nekem, hogy így elkésve jöttem,
Előttem nincs jövő, csak mult mögöttem
S az észbontó, a rettentő valóság,
Hogy a mi volt, mind hiábavalóság.
Nincsen jövő már s nem fog soha lenni;
Mi ezután jő: a kaosz, a semmi,
Óh, jaj nekem, jaj, hogy mindezt belátom,
Én az utolsó költő a világon.
Nincsen vigasztalásom, nincs reményem,
Hogy küzdelmimnek folytatása lészen.
Igazság, nem fogsz vívni több csatákat;
Csend, béke lesz, de csendje a halálnak,
Nincsen mit várni, nincsen mit remélni,
Legjobb nem tudni semmiről, nem élni.
Óh, jaj nekem, kinomnál nincs nagyobb!
Miről ember valaha jajgatott:
Itt zúg, üvöltöz gyötrő forgatagja,
Itt zakatol, nyilal, pusztít agyamba'.
Salamon undorát, Jób istenátkát,
Jeremiás proféta jajgatását,
Bábel zavart nyelvét, sátán tusáját,
Szanzára kábitó zaját, zugását,
És Dante poklát mind szivembe' látom,
Én, az utolsó költő a világon.
Csak te örülsz, bolyongó czimbora,
Ki nyugtot nem lelél sehol soha;
Csak a te lelked várja a napot
Midőn fejed' álomra hajthatod.
Az utolsó költőnek hivatása,
Hogy elringasson kérve-kért halálba.
S hirdesse, béfogván haló szemed':
Ahazvér boldog, mert kiszenvedett.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

L’ultimo poeta (Italian)

- La visione -

Mondo appassito, corpo celeste morente!
Ti sei invecchiato, ti si sta raffreddando il sangue,
Il tuo petto, un giorno florido, oggi è rinsecchito,
Il tuo grembo, avvizzito, non genera più nessun feto.
Il fuoco della sterpaglia oggi ti è più allettante,
Che i desideri ardenti e il fuoco travolgente.
Il sole è un piatto di ghiaccio con luce plumbea,
Non si distingue, se è già notte o è giorno ancora.
Si sa soltanto che è tutto fumo, vanagloria,
Unica cosa che soppravvive più a lungo, è la miseria.
La fiumana dei popoli oramai non ti serve,
E non serve che la peste faccia strage di gente,
Non serve il diluvio, la pioggia di fuoco,
Né dal sangue, macchiati, conquistatori del mondo:
Ti appassisci da sola, stai morendo, stai  per svanire;
Nella notte eterna, la tua luminosità, si perde.

Dove son coloro, che hanno vissuto come i reali!
Che fine fece Salomone e i suoi settecento mogli?
Si vestiva d’oro, si spalmava con il profumo di nardo,
Dell’amore e dei baci, di mille belle donne godendo.
Eppure,sazio di piaceri e di bella novella:
Non è niente, altro, che vanagloria! – cosi, gemeva!
Coloro che dai poeti furon’ decantati, dove sono!...
Le donzelle belle, non le vedo, in nessun luogo.
Le leggende eroiche, avventure, amori,
E’ stata una realtà, o eran’ solo sogni?...
La schiera dei trovatori trasognati,
Il profumo dolce dei fiori soavi,
Custoditi ormai solo dai racconti annebbiati; -
C’è la neve, fa freddo: è questo che si sa oggi.
Anteo, la Terra Madre non ti da più forza;
Povero Zeus, la tua saetta si è congelata.
Per i nomi grandiosi di Jahve, Allah e Budda,
Il canto della riconoscenza, nei cieli, non vola.
Il giudizio finale arriva, fra gli squilli di tromba,
Ma oramai tutti gli Dei, defunti trova.
E tu Prometeo, Semidio incatenato,
Che utile ti aveva reso il fuoco rubato?...
Dall’Olimpo sulla Terra, invano l’avevi portato:
Guarda il mondo: è già mezzo congelato.
Epicuro, il saggio dalle labbra mielate,
Predicatore di voluttà ma temperante:
Insegnaci la nostra vita come gestire,
Per poterne godere, pur morendo di fame!
A che serve la scienza, Faust, a che serve!
Fare lo scienziato: non se lo merita la gente.
Coriolano, che non ci riuscì mai a piegarsi,
Oggi non c’é più la massa rozza, solo gli eschimesi.
Heloise l’amaliatrice, tal figura fatata,
Per sussurrare l’amore non ci son più le tue labbra!

Don Giovanni, sarebbe invano il tuo risveglio;
Non si incanta più la ragazza, dalle tue parole dolci.
Si dimenticò come si fa a baciare e abbracciare;
Le importa soltanto, cosa ne è rimasta, da mangiare.
Amleto mio, il mondo si è scombussolato,
Non sei più in grado neppure tu ad accomodarlo.
Dante, poeta degli  Inferi e della Morte,
Di quello che avevi visto tu, questo è più attroce!
E tu Byron, che la sua ultima notte avevi sognato,
Io ho raggiunto già, il suo ultimo tramonto.

Oh, che cosa è la Gloria, la vittoria delle idee!
Solo un alito, svanito nel niente.
Un ciacche di schiuma, un fuggente sospiro,
Un fulmine transitorio del declino eterno.
La voce del Profeta è solo il ronzare della mosca,
La morte di Martino, il lamento di una larva.
La fama del poeta, un granello di polvere nel vento,
Boria regale, mosca dorata che fa perdere il senno.
Monti, è vano il vostro ergere verso il cielo!
E’ vano, perché, la Terra rimane sempre rotonda.
Oh, vulcano, invano bruciavi scuotendo la Terra,
Sei un ammasso di pietre, la tua fiamma si è spenta.
Virtù e infamità, debolezza e forza,
Dominatori del mondo, mendicante lungo la strada,
Pazzia, saggezza, ah, una val’ l’altra,
Quel che prima c’era e non ci sarà più, va in malora,
Possono devastarsi i mondi, uno dopo l’altro:
L’integrità del tempo non sarà inttaccato:
Perché il tempo non esiste, senza passare,
Né la vita, se con l’eternità la vuoi paragonare,
Vivere gemendo e piangendo per un istante,
O barcollare nella tomba nella voluttà inebriante.
Dalla terra, nuovamente terra divenire,
E non saper’ più niente di niente:
Dove sta la differenza?... E’ tutto indifferente,
Lacrima e risata, sangue e balsamo, tant’è.

Chi era, ha disonorato, non se lo chiede nessuno.
Stolto tra i stolti, o forse era un genio,
E’ nato per mendicare o per far’ il regnante,
Chi era il suo compagno: gloria o afflizzione;
Nelle notti insonne si dibatteva,
Sulla vanagloria del mondo gemeva?...
La finale della morale: il tutto equivale a niente,
Gioire, piangere è vanagloria ugualmente.
E’ stato saggio, è stato premiato dalla vita,
Colui chi, non rincorreva fama, potere, solo la gioia;
Colui chi tra le rose barcollando aveva bevuto,
Dal calice spumante, il nettare dorato;
Colui chi i sentimenti, non mise in versi,
Ma sostenne l’amore sulle labbra ardenti .
Spezzò tutti i fiori strada percorrendo,
A che pro la vita, non se lo domandò.
Soltanto il profumo dei fiori aspirava,
Vivendo tutta l’estate, come una farfalla.
Quando finirono fiori e camminò sulla neve,
morì come una farfalla, morì come un fiore.

Il conto dei millenni è infinito,
Son nati e son tramontati, uno dopo l’altro;
Saggi, profeti, poeti son scomparsi;
La cenere dei reali, avevan’ disperso i venti.
La Terra cambiò cento volte il suo aspetto,
Nella sua lotta, l’uomo si fermò, ogni tanto.
In altre epoche, altri Dei, avevan' adorato,
Vestiti e morale, cambiavano allo stesso modo.
Solo il poeta rimase lo stesso per sempre,
Si raffreddò la Terra, ma il poeta non si spense,
Avete patito anche voi, defunti da sempre,
Perché la vita, a volte è mesta, a volte è dolce.
Sbociarono anche i fiori, trillarono gli uccelli,
E voi avete cantato: meglio essere morti.
Eppure a voi spettava ancora il futuro,
In cambio, avete sopportato tutto,
Sebbene, la vostra vita ogni tanto fu amara:
Avevate uno scopo per morire, nella vita.
Le generazioni nuove vi avevan’ esaltato,
Allor quando, la terra vi divorava, dopo pranzo.

Per la vecchia Terra è giunta la notte,
Fra poco anche voi andrete a dormire,
Voi, stelle accese, una volta brillanti,
Ovverossia i cosidetti: immortali.
Sparirete, nell’eterna nebbia velata,
E i vostri nomi nessuno se lo ricorda.
Shakespeare e Goethe, Dante…tutti giganti,
Una volta Soli, oggi mondi spenti:
Beati loro! che son, defunti da tanto,
Non come me che fin qui mi son trascinato,
Nirvana, il clemente, li avevi tutti accolti,
Tutti quelli, che non si son più svegliati.
Solo io, poveraccio giunto di recente,
Predicatore del decadimento finale,
Maledico il grembo materno che mi aveva partorito,
E’ anche il caso, per cui son qui e son vivo.
Son qui che mi lamento, piango e sto riflettendo;
Disperatamente, su tutto il tempo passato.
Piango me stesso, e i miei compagni,
Su questa Terra delicata perché siam’ nati.
Oh, povero me, che cosi tardi son arrivato,
Davanti a me non v’è futuro, dietro solo il passato.
E la realtà tremenda e sconvolgente,
Che tutto quel che è stato, è stato inutile.
Il futuro non esiste ormai, e mai ci sarà,
Quel che giunge dopo: il caos, il nulla,
Oh, povero me, che tutto ciò io comprendo,
Io l’ultimo poeta rimasto al mondo.
Sono sconsolato, non nutro più la speranza,
Che possa io, ancora proseguire la mia lotta,
Verità, non combatterai più nessuna battaglia;
Silenzio e pace sarà, il silenzio dell’oltretomba.
Non c’è più niente ad aspettare, niente da sperare,
Meglio non saper niente, sarebbe meglio, non vivere.
Oh, povero me, dalla mia pena non vi è più grande!
Quel che l’uomo per tanto tempo aveva pianto:
Rumoreggia, mughia come un vortice impazzito,
Romba, trafigge, devasta nel mio cervello,
La ripugnanza di Salomone, la maledizione di Giobbe,
La lotta dei demoni, la lingua confusa di Babele,
Il lamento di Geremia, il grande profeta,
Il rumore soporifero e il fremito di Samsara,
E l’inferno di Dante, tutti, nel mio cuore vedo,
Io che son l’ultimo poeta al mondo.
Amico mio errante, solo tu sei contento,
Tu, che pace non trovi mai in nessun luogo;
Solo la tua anima aspetta quieta il giorno,
Quando la tua testa si posera per l’eterno sonno.
E’ la missione dell’ultimo poeta,
Cullarti nella morte tanto agognata,
Chiudendo i tuoi occhi, possa io, predicare,
Ahasvero è felice, perché è spirato in pace.
 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap