Reviczky Gyula: Jób siralma

Portre of Reviczky Gyula

Jób siralma (Hungarian)

Kegyetlen Adonáj!
Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben.
Undok fekélyektől borítva,
Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,
És átkozom a méhet, mely fogant,
A napot, a melyen hirűl vivék
Apámnak, hogy fiat szült felesége,
A térdet, mely gyöngéden ringatott,
S mely meg nem fojta rögtön, a kezet.

Mindenki elhagy, vádol és gunyol.
Ti is, ti is, barátim!... Óh, tudom,
Ártatlant érjen bár, a szenvedés
Mindig a bűn szinében jelenik meg.
Fájdalmimat s fogyatkozásimat
Óh, vajha meg lehetne mérlegelni!
Óh, vajha a világ tudtára adnád,
Hogy ártatlan, vétektől ment vagyok!
Tudom, előtted nincsen igaz ember;
De a világ előtt én az valék.
Vaknak szeme, sántának lába voltam.
Jót tettem és most gonosz az eredmény.
Valaha szánakoztam a szegényen,
És engem, íme, nem szán senkisem!
Vetekszem mostan Adonájjal.
A kinek gondja úgy sincsen reánk.
Megkárosítjuk-é, ha vétkezünk,
S ha jót cselekszünk, használunk-e néki?...
Gonoszságunk az embereknek árt csak,
S igazságunk nekik használ csupán.
És mégis a szerencse
Hiába mosolyog bolondra:
Örömben élni a bölcs tud csupán.
Az ezüst érnek kezdete vagyon;
De hol található a bölcseség?...
Ennek becsét nem tudja a világ,
S a gazdagok, nagyok földjén sehol sincs.
A mélység szól: nincs bennem! - és a tenger
Azt mondja: nincs itt! - Van-e, a ki látta?
Gyöngyökhe', szárdonixho' nem hasonlit
S nem mérhető ofíri sárarannyal.
Nem rejti azt magában India;
A drágakőnél ritkább, becsesebb
S zafir- s topázért nem cserélhető el.
Vész és halál szólt: hallottuk hirét!
Utját s helyét azonban egyedül
A lélek tudja; ez mondhatja meg csak:
Az Úr félelme, ez a bölcseség,
S távozni a gonosztul: értelem!
Az Úr félelme!... Mit használt nekem!
Nincs Adonájban részvét, irgalom.
Nem büntet és nem áld érdem szerint.
Mert a csalánhoz nem nyúl senkisem,
De a rózsát bezzeg mindenki tépi!
Utálatos lét, hát ide jutottam,
Hogy most durván kiköpnek én előttem,
Kik dicsőségem hirdetői voltak!...
Ki adja nékem a halál nyugalmát?
Porból van és nem érczből gyönge testem,
S nem a kövek szilárdsága erőm.
Keserü jajgatásra vál' türelmem:
A ki elkezdte, sujtson agyon engem!

Hogy elmult tőlem az öröm-pohár!
Sírásra változott, hajh, cziterám,
S vig énekem a zokogók szavára!
Mi hát az üdv? Virág, mely peczre nyílik
S el lesz taposva, ha lehullt a földre.
Mi hát az élet?... Árny, melynek növése
Az éjszaka közelgését jelenti.
Mi hát az ember?... Állat, ki dologra
Van e világon, mint igás barom.
Tűr, fárad, izzad, árnyékot keres.
S lankadtan alig várja, mint a szolga,
Hogy mikor dőlhet már le az alomra!
S mégis, mit jajgatok, mit sírok itten!...
Adonáj jobban tudja, mit mivel.
Hol voltam én, a por s porrá leendő,
Midőn a földnek sarkait lerakta
S föléje az ég boltját kifeszíté!...
Midőn irányt adott a folyamoknak
S a szelek útját meghatározá!
Mit tudom én, végzése mire jó,
S midőn igy sujt, nem emel-é magához!...
Szünj' meg zihálni, lázongó kebel:
Az Isten adta, Isten vette el!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Il gemito di Giobbe (Italian)

Spietato Adonai!
Tu che, nel patema dei tuoi servi trovi piacere,
Io son qui, che ricoperto di piaghe ripugnanti,
Mi dibatto, mi contorco sul sudiciume,
Maledico il grembo che mi ha concepito,
Il giorno,in cui la novella a mio padre fu portato,
Che sua moglie un figlio aveva partorito,
Il ginocchio che mi cullava dolcemente,
E la mano, che non mi aveva strozzato all’istante.

Mi abbandonano tutti, mi accusano, mi deridono.
Anche voi, anche voi, amici miei!...Oh, lo so bene,
L’innocente può anche un torto subire,
Alla fine, sarà sempre e solo lui il peccatore.
Magari si potesse anche considerare,
I miei dolori e le mie defficienze!
Oh, magari se tu potessi far sapere al mondo,
Che son innocente, che son senza peccato!
Lo so, davanti a te non esiste l’uomo giusto;
Ma agli occhi del mondo, io lo sono stato.
Son stato l’occhio del cieco, la gamba dello zoppo,
Ho fatto del bene, ma il risultato è pietoso.
Un tempo, provavo pena per il poveraccio,
E ora non son compatito da nessuno!
Con Adonai, disputo ora!
Tanto, lui di noi non se ne cura.
Facendo peccati, gli facciamo, un torto,
Facendo del bene, lo rendiamo contento?...
La nostra perfidia nuoce solo all’uomo,
La nostra giustizia solo a lui è d’aiuto.
Eppure la felicità,
Inutilmente gli sorride:
Vivere nella gioia solo il saggio è capace,
Ma la saggezza da che parte si trova?
Il valore di questo il mondo non conosce,
Sulla terra dei ricchi e dei potenti non è presente.
La profondità dice: io non lo contengo! – e il mare
Rispode: Neanche qui c’è! – Dov’è, chi l’ha vista?
Non somiglia alla sardonica e neanche alle perle,
Con l’oro puro di Ofir non è misurabie.
Non la sta celando neppure India;
Più rara di pietre preziose, è più pregiata,
In cambio di zaffiro e di topazio non si baratta.
Dissero la peste e la morte: conosciamo la sua fama!
La sua via, il suo posto solamente l’anima
Conosce; solo lei potrà rivelare:
Temere dio, questa è la saggezza,
Tenersi lontano dal male: è lungimiranza!
Temere Iddio! A cosa mi è servito!
In Adonai non v’è compassione, remissione!
Non punisce, non benedice secondo il merito,
Perché l’ortica,nessuno osa toccare,
Ma a son tutti pronti a cogliere le rose!
L’esistenza schifosa, vedi come son ridotto,
Che sputano per terra, al mio passo,
Coloro che un tempo erano
Assertori del mio lustro!
Chi mi darà la pace della morte?
E’ di polvere, non di minerali il mio corpo debole,
La mia forza non rivaleggia con le pietre.
La mia pazienza si è trasformata in un lamento amaro,
Mi può anche uccidere, colui, che l’ha iniziato!

Si è esaurita la fonte del mio piacere!
Ahime, la mia cetra è diventata un pianto,
E anche il mio canto,i disperati ascoltando!
Cos’è dunque la felicità? Fiore sbocciato, per
Un istante, che sarà pestato, appena cadrà a terra.
Cos’è dunque la vita? E’ l’ombra, che con il suo
 arrivo annuncia, che la notte è sempre più vicina.
Cos’è dunque l’uomo? Animale creato
Per il lavoro, come una bestia da tiro.
Zappa la terra, suda, si stanca, cerca l’ombra,
E’ spossato, non aspetta altro, come un servo,
Quando potrà finalmente buttarsi sul giaciglio!
Ma che sto qui, a lamentarmi e a piangere!
Adonai sa meglio, cosa sta combinando.
Dov’ero io, che  polvere ero e polvere ritorno,
Quando lui ha creato i quattro angoli del mondo,
E sopra di loro, la volta del cielo ha steso!
Quando disegnò i percorsi dei fiumi,
E decise da che direzione devono soffiare i venti!
Non posso sapere la sua scelta a cosa serve,
E mentre mi bastona cosi,forse da sé mi solleva!
Oh, petto mio ribelle, smettilo di ansimare:
Il Signore ha dato, il Signore ha tolto.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I..

minimap