Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Portre of Sánta Ferenc

Az ötödik pecsét (Hungarian)

Lépéseket hallott az utca felől. Odahajtotta a fejét a deszkához, és a kezét rátette a kilincsre. Megforgatta a kulcsot a zárban. A lépések megálltak a kapu előtt. Megnyitotta a kaput.
Kint – a változatlanul gomolygó ködben – egy férfi és egy gyermek állt.
– Jó estét…
– Gyorsan… – mondta Gyurica, és félreállva utat engedett.
Amikor becsukta a kaput, ottmaradt még egy pillanatra és kihallgatódzott az utcára. Csend volt. – Erre tessék… – mondta megfordulva, és előrement.
Amikor betette a konyhaajtót, odafordult a jövevényekhez. A férfi alacsony, szemüveges ember volt, mellette a gyermek talán öt-hat esztendős kislány.
A férfi megszólalt:
– Minden rendben van, nem látott senki…
– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…
Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:
– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes mackó…
A kislány pislogott a fényben, és nem eresztette el a férfi kezét.
– Én nem kapok a cukorból? – kérdezte a férfi.
– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a maci…
– És a mackóval sem játszhatok?
– Hogyne…! – mondta Gyurica, és megfogta a kislány kezét. – Az is a miénk. Csak az ilyen ügyes kislányoknak jár mackó… De ha jó leszel, akkor egy kicsit odaadjuk. Ugye, odaadjuk? – nézett a gyerekre.
A kislány megvonta a vállát, és azt mondta:
– Nem tudom…
– Tudod mit? Adjunk majdweki egy kis cukorkát, ha megint idejön… Jó? Addig is vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja, hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…
– Hadd maradjak itt én is! – mondta a férfi.
– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a mackót… és akit szeret a mackó!
Odament az ablakhoz, és nagy, masnis mackót hozott a gyereknek. A mackó karjai között kis csokoládésdoboz volt.
– Szereted ezt a kislányt, mackó? – guggolt le a gyerekhez, odatartva a mackót eléje. Megbólintotta a mackó fejét:
– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen, hogy ad-e neked cukorkát?
A gyermek körülnézett a helyiségben. Rátekintett a kályhára, az asztalra, aztán a szobaajtóra nézett.
– Mackó! – mondta Gyurica. – Kérdezd meg ettől a kislánytól, hogy hívják! A kislány felnézett Gyuricára, és megkérdezte:
– Ide nem jönnek majd, hogy elvigyenek?
Gyurica leengedte a mackót. A férfira nézett, aztán a gyerekre:
– Nem, gyermekem… Innen senki nem vihet el téged!
A kislány Gyurica arcába nézett:
– Te jó bácsi vagy?
– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind szeretni fognak téged!
Intett a férfinak.
– Szervusz! – mondta a férfi a kislánynak, és lehajolt hozzá. – Viselkedj szépen, és szeresd ezt a bácsit. Ő is nagyon szeret téged!
– Gyere! – állt fel Gyurica. – Vessük le a kabátodat…
– Ők is jók, akik ott bent vannak? – nézett az ajtóra a kislány.
– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!
– Te vagy az apukája azoknak a gyerekeknek?
– Nem! Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…
A kislány levette a sapkáját:
– Az én apukám és anyukám nem jön vissza többet!
Ránézett a mackóra:
– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…
Gyurica odaadta neki, és a kislány mackóval a kezében körülnézett:
– Hol szokott aludni?
Gyurica odavezette a gyermeket az ablakhoz:
– Ide tedd szépen…
– Az ablakba? Nem fázik meg itt az ablakban…?
– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt, mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed, hogy ott aludjon az ágyadban…
– Nem esik le innen a székről?
– Nem… Úgy tedd szépen, hogy üljön. Addig én kikísérem a bácsit…
A gyermek megfogta a mackó nyakán a masnit:
– Nem szorítja a nyakát?
A férfi kezet nyújtott.
Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni nem volt a nyakában.
– Hogy hívják a mackót?
– Csak úgy, hogy Maci… – mondta Gyurica.
– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják Tündinek?
– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené meg… Téged hogy hívnak?
Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.
– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a kabátomat! – mondta a gyerek.
Amíg kigombolta a kabátját, a kályhára nézett:
– Te főzöl?
– Igen…
– Én is tudok főzni… A Tündinek is mindig én főztem. Mit főzöl?
– Krumplit… Add ide a kabátodat…
Felakasztotta a gyermek kabátját az ajtóra:
– Hogy hívnak téged?
– Ani…
– Hát akkor, Ani, most valóban hagyjuk aludni a Macit…
– Nem viszed be a szobába?
– Nem. Majd te viszed be, amikor aludni mégy!
Leült az asztalhoz a másik székre:
– Gyere ide hozzám…
A kislány felemelte a mackó karját:
– Te tényleg jó bácsi vagy?
– Igen.
Felnézett a férfira: – Igaziból mondod…?
– Igaziból! na, gyere ide szépen…
A kislány lecsúszott a székről, és macival az ölében odament hozzá. Gyurica az ölébe emelte.
– Nagyon fog itt téged mindenki szeretni!
– Nem csapsz be engem?
– Hogy mondhatsz ilyent? A jó bácsik nem csapnak be senkit…
A kislány végigfektette a mackót az asztalon, és ráterítette az abrosz szélét:
– Az én apukám is jó bácsi volt, és mégis becsapott engem…
– Hogy mondhatsz ilyet? Az apukák és az anyukák nem szokták becsapni a gyerekeket. A te apukád sem csapott be téged, egészen biztos…
A kislány megigazította az abroszt a mackón:
– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret, és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt velem…
– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát, radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz belőled…
A gyermek összehúzta a szempilláit, és azt kérdezte:
– Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?
Gyurica szembefordította magával a gyermeket:
– Hogy lehet ilyen butaságot kérdezni?
– Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?
– Ilyen butaságokat kérdezel tőlem, Ani?
– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?
Gyurica kezébe vette a gyermek arcát:
– Figyelj ide, Ani!
– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha aztán becsapott engem?



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 98-101.

minimap