Sánta Ferenc: Het vijfde zegel (Az ötödik pecsét in Dutch)

Portre of Sánta Ferenc

Az ötödik pecsét (Hungarian)

Lépéseket hallott az utca felől. Odahajtotta a fejét a deszkához, és a kezét rátette a kilincsre. Megforgatta a kulcsot a zárban. A lépések megálltak a kapu előtt. Megnyitotta a kaput.
Kint – a változatlanul gomolygó ködben – egy férfi és egy gyermek állt.
– Jó estét…
– Gyorsan… – mondta Gyurica, és félreállva utat engedett.
Amikor becsukta a kaput, ottmaradt még egy pillanatra és kihallgatódzott az utcára. Csend volt. – Erre tessék… – mondta megfordulva, és előrement.
Amikor betette a konyhaajtót, odafordult a jövevényekhez. A férfi alacsony, szemüveges ember volt, mellette a gyermek talán öt-hat esztendős kislány.
A férfi megszólalt:
– Minden rendben van, nem látott senki…
– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…
Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:
– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes mackó…
A kislány pislogott a fényben, és nem eresztette el a férfi kezét.
– Én nem kapok a cukorból? – kérdezte a férfi.
– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a maci…
– És a mackóval sem játszhatok?
– Hogyne…! – mondta Gyurica, és megfogta a kislány kezét. – Az is a miénk. Csak az ilyen ügyes kislányoknak jár mackó… De ha jó leszel, akkor egy kicsit odaadjuk. Ugye, odaadjuk? – nézett a gyerekre.
A kislány megvonta a vállát, és azt mondta:
– Nem tudom…
– Tudod mit? Adjunk majdweki egy kis cukorkát, ha megint idejön… Jó? Addig is vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja, hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…
– Hadd maradjak itt én is! – mondta a férfi.
– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a mackót… és akit szeret a mackó!
Odament az ablakhoz, és nagy, masnis mackót hozott a gyereknek. A mackó karjai között kis csokoládésdoboz volt.
– Szereted ezt a kislányt, mackó? – guggolt le a gyerekhez, odatartva a mackót eléje. Megbólintotta a mackó fejét:
– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen, hogy ad-e neked cukorkát?
A gyermek körülnézett a helyiségben. Rátekintett a kályhára, az asztalra, aztán a szobaajtóra nézett.
– Mackó! – mondta Gyurica. – Kérdezd meg ettől a kislánytól, hogy hívják! A kislány felnézett Gyuricára, és megkérdezte:
– Ide nem jönnek majd, hogy elvigyenek?
Gyurica leengedte a mackót. A férfira nézett, aztán a gyerekre:
– Nem, gyermekem… Innen senki nem vihet el téged!
A kislány Gyurica arcába nézett:
– Te jó bácsi vagy?
– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind szeretni fognak téged!
Intett a férfinak.
– Szervusz! – mondta a férfi a kislánynak, és lehajolt hozzá. – Viselkedj szépen, és szeresd ezt a bácsit. Ő is nagyon szeret téged!
– Gyere! – állt fel Gyurica. – Vessük le a kabátodat…
– Ők is jók, akik ott bent vannak? – nézett az ajtóra a kislány.
– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!
– Te vagy az apukája azoknak a gyerekeknek?
– Nem! Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…
A kislány levette a sapkáját:
– Az én apukám és anyukám nem jön vissza többet!
Ránézett a mackóra:
– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…
Gyurica odaadta neki, és a kislány mackóval a kezében körülnézett:
– Hol szokott aludni?
Gyurica odavezette a gyermeket az ablakhoz:
– Ide tedd szépen…
– Az ablakba? Nem fázik meg itt az ablakban…?
– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt, mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed, hogy ott aludjon az ágyadban…
– Nem esik le innen a székről?
– Nem… Úgy tedd szépen, hogy üljön. Addig én kikísérem a bácsit…
A gyermek megfogta a mackó nyakán a masnit:
– Nem szorítja a nyakát?
A férfi kezet nyújtott.
Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni nem volt a nyakában.
– Hogy hívják a mackót?
– Csak úgy, hogy Maci… – mondta Gyurica.
– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják Tündinek?
– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené meg… Téged hogy hívnak?
Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.
– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a kabátomat! – mondta a gyerek.
Amíg kigombolta a kabátját, a kályhára nézett:
– Te főzöl?
– Igen…
– Én is tudok főzni… A Tündinek is mindig én főztem. Mit főzöl?
– Krumplit… Add ide a kabátodat…
Felakasztotta a gyermek kabátját az ajtóra:
– Hogy hívnak téged?
– Ani…
– Hát akkor, Ani, most valóban hagyjuk aludni a Macit…
– Nem viszed be a szobába?
– Nem. Majd te viszed be, amikor aludni mégy!
Leült az asztalhoz a másik székre:
– Gyere ide hozzám…
A kislány felemelte a mackó karját:
– Te tényleg jó bácsi vagy?
– Igen.
Felnézett a férfira: – Igaziból mondod…?
– Igaziból! na, gyere ide szépen…
A kislány lecsúszott a székről, és macival az ölében odament hozzá. Gyurica az ölébe emelte.
– Nagyon fog itt téged mindenki szeretni!
– Nem csapsz be engem?
– Hogy mondhatsz ilyent? A jó bácsik nem csapnak be senkit…
A kislány végigfektette a mackót az asztalon, és ráterítette az abrosz szélét:
– Az én apukám is jó bácsi volt, és mégis becsapott engem…
– Hogy mondhatsz ilyet? Az apukák és az anyukák nem szokták becsapni a gyerekeket. A te apukád sem csapott be téged, egészen biztos…
A kislány megigazította az abroszt a mackón:
– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret, és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt velem…
– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát, radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz belőled…
A gyermek összehúzta a szempilláit, és azt kérdezte:
– Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?
Gyurica szembefordította magával a gyermeket:
– Hogy lehet ilyen butaságot kérdezni?
– Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?
– Ilyen butaságokat kérdezel tőlem, Ani?
– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?
Gyurica kezébe vette a gyermek arcát:
– Figyelj ide, Ani!
– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha aztán becsapott engem?



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 98-101.

Het vijfde zegel (Dutch)

Hij hoorde voetstappen op straat. Hij boog zijn hoofd naar de houten deur en legde zijn hand op de deurknop.
Hij draaide de sleutel om in het slot. De voetstappen stopten voor de poort. De poort ging open. Buiten – in de nog steeds walmende mist – stonden een man en een kind.
– Goedenavond.
– Vlug… zei Gyurica, en ging opzij.
Toen hij de poort had dicht gedaan, bleef hij nog even staan luisteren, of hij op straat nog iets hoorde. Het was stil.
– Deze kant op… zei hij en keerde zich om en ging voor.
Nadat hij de keukendeur achter zich had dicht gedaan, keerde hij zich naar de zojuist aangekomenen. De man was klein en had een bril op. Het kind dat naast hem stond, was een meisje van een jaar of vijf, zes.
De man sprak:
– Alies is in orde, niemand heeft ons gezien…
– Ik denk dat zij de laatste is, zei Gyurica en keek naar het kind. – Ik heb geen plaats meer…
Hij stak zijn hand naar het kind uit.
Hallo… zo meteen krijg je een beertje. Het beertje heeft een hele grote doos met snoep, en staat te trappelen om daaruit iets aan jou te geven! Hij zal zeggen: Hoi…
Ja, ja het is een hele slimme beer…
Het meisje knipperde met haar ogen en liet de hand van de man niet los.
– Krijg ik ook een snoepje? vroeg de man.
– Nee, zei Gyurica, – het beertje geeft alleen aan zulke slimme en mooie meisjes als zij snoepjes…
– Maar mag ik wel met het beertje spelen?
– Nee… ook niet, zei Gyurica, en pakte de hand van het meisje. – Nee, dat mogen zij alleen. Alleen zulke handige meisjes mogen met het beertje… Maar als je niet stout bent, mag je er wel even meespelen, hé?
Hij keek het kind aan.
Het meisje haalde haar schouders op, en zei:
– Ik weet het niet…
– Weet je wat? We geven hem een snoepje als hij weer op bezoek komt… goed? Doe je jas maar uit, want het beertje is bang voor kinderen, die een jas en een muts aan hebben. Hij houdt ook alleen maar van kinderen, die hier in huis wonen…
– Mag ik ook hier blijven? zei de man.
– Dat kan niet… zei Gyurica. – Hier mogen alleen kinderen wonen, van wie het beertje houdt… en die van het beertje houden!
Hij ging naar het raam en pakte een beertje met een strik om de nek, van de vensterbank. Het beertje had een doosje chocolade tussen de voorpoten.
– Beertje, vind je dit meisje lief? Hij hurkte voor het kind en hield de beer voor het meisje. Het beertje knikte.
– Zie je wel! Hij vindt jou heel lief… Geef je het meisje een snoepje? Vraag hem maar, of hij jou een snoepje wil geven?
Het kind keek in het rond. Ze keek naar de kachel, naar de tafel, en dan naar de kamerdeur.
– Beertje! zei Gyurica. – Vraag aan dit meisje hoe ze heet!
Het meisje keek Gyurica aan en vroeg:
– Komen ze me hier niet halen?
Gyurica liet de beer zakken. Hij keek eerst de man, toen het kind aan:
– Nee… Hier haalt niemand jou weg.
– Ben jij een goede meneer?
– Ja! zei Gyurica. – In dit huis zijn alleen maar goede mensen en daarom kan je hier rustig blijven. Daar in de kamer zijn net zulke kinderen als jij en die zullen allemaal van jou houden!
Hij gebaarde naar de man.
– Dag! zei de man tegen het meisje, en boog zich naar haar toe. – Wees lief en houd van deze meneer. Deze meneer houdt ook heel erg veel van jou!
– Kom! zei Gyurica en stond op. – Laten we je jasje maar uitdoen…
– Die, die daar binnen zijn, zijn die ook goed? vroeg het meisje en keek naar de deur.
– Ja! Dat zijn net zulke kinderen als jij… Nu slapen ze, maar morge zul je zien, hoeveel ze van je houden…
Doe je muts ook maar af!
– Ben jij de vader van die kinderen?
– Nee! Van drie maar… Op de anderen pas ik totdat hun oude terugkomen en hen weer mee naar huis nemen.
Het meisje deed haar muts af:
– Mijn vader en moeder komen nooit meer terug.
Ze keek naar de beer.
– Ik hoef de beer nu niet… Die moet ’s nachts ook slapen! Geef het maar, dan stop ik hem in bed…
Gyurica gaf haar het beertje, en het meisje keek met het beertje in haar hand de kamer rond.
– Waar slaapt hij altijd?
Gyurica bracht het meisje naar het raam.
– Leg hem hier maar neer…
– In de vensterbank? Vat hij hier dan geen kou…
– Eigenlijk, zei Gyurica, – slaapt hij hier nooit. Hij was hier nu, omdat hij op jou zat te wachten. Laten we hem maar op de stoel neerleggen, en als je naar bed gaat, dan neem je hem met je mee, zodat hij in je bedje kan slapen…
– Valt hij niet van de stoel af?
– Nee… Je moet hem zo neerzetten dat hij goed zit.
Ik laat die meneer even uit en ben zo weer terug.
Het kind pakte de beer bij de strik beet:
– Doet dit niet zeer om je nek?
De man gaf haar een hand.
Toen Gyurica terug kwam, zat het kind op de stoel, met het beertje op haar schoot. Ze had de strik van zijn nek gehaald.
– Hoe heet dit beertje?
– Gewoon… beertje… zei Gyurica.
– De mijne heet Tündi… Ze was zo lief, waarom noemen ze deze niet Tündi?
– Omdat ze een andere naam heeft gekregen, toen ze klein was. Als we hem een nieuwe naam zouden geven, dan zou hij ons niet begrijpen… Hoe heet jij eigenlijk?
Hij liep naar haar toe en nam de sjaal van haar nek.
– Goed, laten we hem dan maar beertje noemen… Zet hem maar op tafel neer, terwijl ik mijn jas uitdoe, zei het kind.
Terwijl ze haar jas losknoopte, keek ze naar de kachel:
– Kan jij koken?
– Ja...
– Ik kan ook koken… Voor Tündi kookte ik ook altijd. Wat kook jij?
– Aardappels… Geef je jas maar hier…
Hij hing de jas van het kind op de kapstok:
– Hoe heet je?
– Anni…
– Wel, Anni, laat het beertje nu maar echt slapen… Breng je hem naar de kamer?
– Nee, dat doe jij maar, als je gaat slapen!
Hij liep naar de tafel en ging op de andere stoel zitten:
– Kom maar hier…
Het meisje tilde de arm van het beertje op:
– Ben jij een aardige meneer?
– Ja!
Ze keek op naar de man:
– Echt waar…
– Echt waar! Nou, kom maar hier…
Het meisje gleed van de stoel af, en met het beertje tegen haar buik gedrukt, ging ze naar hem toe. Gyurica tilde haar op.
– Iedereen hier zal heel veel van je houden!
– Hou je me niet voor de gek?
– Hoe kun je dat nou zeggen? Goede meneertjes houden nooit iemand voor de gek…
Het meisje legde het beertje op tafel en vouwde de rand van het tafelkleed over hem heen.
– Mijn vader was ook een goede meneer, en toch heeft hij me voor de gek gehouden.
– Hoe durf je zoiets te zeggen? Vaders en moeders houden hun kinderen nooit voor de gek. Jouw vader heeft jou vast niet voor de gek gehouden, dat weet ik heel zeker… Het meisje trok het tafelkleed dat over het beertje lag recht.
– Wel… Mijn vader heeft me voor de gek gehouden! Hij zei altijd tegen mij, dat hij veel van me hield, en dat hij elke dag op mij zou passen. Hij zei, dat hij altijd bij me zou blijven, totdat ik groot zou zijn, om mij te helpen en om voor mij te zorgen en hij zei ook, dat hij me nooit in de steek zou laten. Mijn moeder heeft dat ook gezegd, maar zij is nu ook niet bij mij…
– Jouw moeder en vader, zei Gyurica, – hebben gevraagd of ik op je won passen tot zij terug komen. Zolang help ik jou met alles. Je zult ook leren lezen, net als de andere kinderen. Hier heeft ieder kind een schrift en een boek. Jij krijgt van mij een potlood, een gummetje en een pennehouender, en dan leer je lezen en schrijven.
Ik denk, dat je heel goed zal kunnen leren…
Het kind sloeg haar ogen neer en vroeg:
– Hoe groot moet een mens zijn om vermoord te worden?
Gyurica draaide het kind om, zodat ze hem moest aankijken.
– Hoe kun je zoiets doms vragen?
– Hoe groot moet ik zijn, om vermoord te worden?
– Waarom vraag je zulke domme dingen, Anni?
– Waarom vraag ik domme dingen? Iedereen wordt toch vermoord, als ie groot wordt? Of worden alleen degenen die geen geweer hebben vermoord?



PublisherLoeb, Amsterdam

minimap