Sárközi György: Colui che guarda le onde (A hullámnézőhöz in Italian)

Portre of Sárközi György

A hullámnézőhöz (Hungarian)

Ha állsz magas parton s hozzád sóhajtva szól a sötétes hullám
És a vizek nyelvén mormol halk búcsúzót,
Fátyolos szemeid nyomon kísérik-e őt, testnélküli vándort,
Míg eltűnik ezüst mécses társai közt?
 
Nézd csak, hogy sarjad ki az egyik ölén remegve a másik,
Nézd csak, hogy múlik el mind egymás kebelén,
Köztük örökkön ott szárnyal a Halál árnyékhajója,
Köztük a nász is örök s nem fogy az új ivadék.
 
Képe a zord mulandóságnak, képe a múlhatatlanságnak
Lábad előtt a folyam, mely gyürüt ölt gyürübe,
S komoly játékát még akkor is űzi, nem unva, mikor mi
Már utasok leszünk ott, ama néma hajón.
 
Majd sok idő multán, ha megint itt állsz, a vén vízre merengve,
És levegő-szíveden átfúj az alkonyi szél,
S a szépunokák, ugrálva a sárga homokban s mitsem érezve, gyanítva
Átfutják öledet, honnan ükapjuk eredt,
 
Boldog mosollyal nézel utánuk s minden gondolatod lesz egy hasonlat:
„Létünk, mint a folyam, el nem apad sohasem,
S ha már nem léphetsz kétszer egyazon folyóba, megláthatod, halandó,
Új hullámban az ót, új ivadékban az őst.”
 
Ó, de ne nézz tovább, lázas, ragyogó szem, ne siess a jövőbe,
Nemcsak a tér, az idő távola is feketít,
Elhal a fény az idők horizontján, minden sötéten elomlik
És üresen pereg a dőlt színházban a film.
 
Lesz egy utolsó éjszaka, a Szerelem máglyája sikoltva kialszik
S végsőt int a Halál Angyala szárnyaival,
S hol dolga nincs többé, elhagyja, veszett hajó kapitánya, a Földet
Ő is utolsónak s más csillagra röpül.
 
Ó ne keresd akkor magadat, fajodat, – úgyis hiába bolyongnál,
Bús kert lesz a világ, eltemetett temető, –
Ám a folyó még zajdul, tűnik és bomlik az éjszínű hullám,
Példa marad, mikoron már példázni se kell.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttps://moly.hu/

Colui che guarda le onde (Italian)

Se stai sulla riva alta e sospirando l’onda scura ti parla,
E ti mormora un silente addio nella lingua delle acque,
I tuoi occhi velati seguiranno quest’errante senza corpo,
Finché sparirà tra le sue compagne di lume d’argento?
 
Guarda, dal grembo della prima spunta già la seconda,
Guarda, mentre un’onda svanisce sul seno dell’altra,
Tra loro alleggia sempre la nave d’ombra della Morte,
Il loro connubio è eterno, il numero dei virgulti è uguale.
 
E’ l’immagine della mortalità cupa e dell’immortalità,
Ai piedi tuoi il fiume, che un anello nell’altro uccise,
E continuerà il suo gioco spietato senza mai annoiarsi,
Quando noi saremo già su quella nave muta imbarcati.
 
Se un giorno ritorni ancora a guardar quest’acqua nera,
E attraverso il tuo cuore - vento passerà il vento di sera,
I bisnipoti saltellando sulla sabbia gialla, senza sospetto
attraverseranno il tuo grembo, la culla del loro bisnonno.
 
Li guardi con sorriso felice, ogni pensiero un paragone:
“La nostra esistenza, è come il fiume, non s’esaurisce,
Se non puoi entrare due volte nello stesso fiume,
potrai Veder’, nell’onda nuova la vecchia, l’avo nel virgulto”.
 
 Occhio febbricitante, non guardar oltre, non correre nel Futuro,
non solo lo spazio, anche la distanza del tempo Tende al nero,
muore la luce sull’orizzonte dei tempi, Tutto
sfrana e scorre vuoto il film nel teatro crollato.
 
E all’ultima notte, si spegne la fiaccola dell’Amore,
Dà l’ultimo segno con le ali dell’Angelo della Morte,
Se ne va il capitano della nave perduta, abbandona la
Terra, per l’ultimo vola anche lui su un’altra stella. 
 
Non cercar’ te stesso, la tua razza, vagheresti invano,
Il mondo sarà un giardino mesto, cimitero sepolto, -
Ma il fiume ferve, svanisce e si disgrega l’onda nera,
Rimane un esempio, quando ormai l’esempio non serve.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap