Sebestyén Péter: U naše doba (A mi időnkben in Serbian)

Mondd a nevét. A levert vakolat alól, mint pajzán bölcsesség, előkerülsz. A tükör mögött játszótér, ahová sosem engedtek el, se egyedül, se párban azzal, akivel menni szerettél volna. Így hát kérdéses, mi az, amit látnod kellene a karcos délutáni fényben.

A király elment, érvénytelen a parti, póruljárt, aki még szeretett volna játszani. Egy visszahívhatatlan telefon recseg, és távoli rokonod sejtetni engedi, hogy rövid az élet. A gyerekek visszajöttek az udvarra, elkészítik a halál mandaláit, s mikor végre eszedbe jut, kimondod a nevét, s ő a tükörben megfordítja az üres homokórát.

Reci njegovo ime. Pojavljuješ se ispod raspadnute žbuke, kao nestašna mudrost. Iza ogledala je igralište, gde te nikad nisu pustili, niti samog, niti sa željenom osobom. Tako, veliko je pitanje, šta bi uopšte trebao videti u sjaju luckastog, popodnevnog svetla.

Nestao je kralj, partija je ništavna, nagrabusio je onaj, ko je hteo nastaviti igru. Zazvoni telefon kojeg je nemoguće pozvati, a daleki rođak da naslutiti, da je život kratak. Deca su se vratili u dvorište, pripremaju mandale smrti, i kad se konačno setiš i izgovoriš njegovo ime, u ogledalu okrene prazan peščani sat.