Sebestyén Péter: Eredet

Portre of Sebestyén Péter

Eredet (Hungarian)

Laus Deo -

 

Nincsen a Bikafejű. Kifelé növekszik minden útvesztő s középen a vak Űr átkiált minden teret. Kit befelé visz a nehéz képzelet, hallhatja, amire már a Föld sem emlékezik: Szaturnusz utolsó sóhaját. A hangot mint gyűlölt tükröt törheti szét; s ha nem kívánja társául az életet, fölhagyhat vele. Lidércfény bűvöli, mert ez a hely, ahol megírva áll, ami teremti és irtja a szóval-mondhatót.

Az értelem alatti folyosókat járva ezért bolyong idebenn; megismeri a fájdalom igaz rendjét, mikor mindig ugyanott - magába botolva - arcrazuhan. Valami végső dobaj verődik és süketít; rohan, sebesebb a nyomában-csaholónál, aki nincs. Elhiszi még: új körbe ért. Nem érti: lüktető szívet hord és érez, és ami közönségesen Labirintusnak neveztetik.

Akkorra kimeredt figyelem marad csupán, ahogy e téboly-mintázta lelőhelyen egy elkárhozott akarat szakadatlan kérdezősködik. Végtére minden-alatti világot nemz, szül és dajkál. Titáni sorsról próféciákat üvölt az odalenn lakóknak, az idő első gyermekeinek, kiket lélek sugalma nem köt, vonzást nem ismernek s embernek választ kínáló gondolat bennük nem lakik. Ők tudják: volt a Szép Nap, de a csöndes út fonala sohasem létezett. Kíváncsiak: ki volt hát Thészeusz?

Ha kell: halálig fájdítsd, ami megmaradt. Menj, botorkálj fuldokolva a fényre, mint aki hosszú háború után a romokon járni tanul. Feledd egy időre a gyilkos entrópiát.

Aki felgyógyul: messzire jutott. A visszafejtett lét - ami még csupán sejtelem - rádlel újra; csak hidd és fogadd el, amit rég, harcra verve meg kellett tagadnod: a Reményt. A Bejárat mindig várni fog; idefenn is hosszú minden éjszaka. Az el-nem-mondható, fogva tartott igazat a hallgatás őrizze; halálodig.

A láthatatlant, a sorsodhoz-bilincselőt hordod örökre. Ha széttöröd is: csatold fel megint. A kulcsot hajítsd el messze, a megértésen túlra; oda, ahol már jártál; ahová mindig mégy; ahol az Eredet.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationS. P.

Origine (Italian)

Laus Deo -

 

Il Minotauro non esiste più. Tutti i labirinti si dilatano verso l’esterno, al centro, la voce del Vuoto cieco, percorre ogni spazio. Colui, chi dalla visione grave verso interno viene portato, sente, ciò che oramai neanche la Terra ricorda più; l’ultimo sospiro di Saturno. La voce, come uno specchio odiato, può anche frantumarsi, se la vita, come compagno di strada è indesiderata, la si può anche abbandonare.

Vittima di fuoco fatuo, perché è questo il posto, dove è vergato, quello  che crea e distrugge, tutto il pronunciabile. Perciò vaga qui all’interno, camminando nei corridoi, sotto la ragione, conosce l’ordine vero del dolore, quando sempre nello stesso posto – inciampando in se stesso – cade prono. Uno scalpiccio finale martella, e assorda, precipita, più veloce del inseguitore latrante, che non c’è. Ci crede ancora: ha raggiuto un giro nuovo. Non comprende: porta un cuore che batte e sente, che è denominato semplicemente Labirinto.

Per allora rimane solo l’attenzione travolta, ove, sul luogo del ritrovamento, plasmata dalla follia, la volontà perduta perennemente inquisisce.  In fin dei conti, procrea, partorisce e culla un mondo sottostante ogni cosa. Agli abitanti di là giù, urla profezie sui destini dei Titani, ai primi discendenti del tempo, che non sono vincolati dell’ispirazione dell’anima, non conoscono attrazzione, e i pensieri che all’uomo offrono delle risposte, dentro di loro non son rintraciabili. Loro sanno: c’era un Bel giorno, ma il filo della strada silente, non è mai esistito. Sono curiosi: dunque, chi era Teseo?

Se serve: quel che rimane, lascialo dolere, fino la morte. Vai, brancola soffocante fino la luce, come chi dopo una lunga guerra, sui rottami sta imparando a camminare. Dimentica per un tempo, l’entropia assassina.

Chi guarisce: è giunto lontano. L’esistenza riscoperta in senso inverso – quel che per ora è solo un presaggio – ti ritrova di nuovo, devi solo crederci ed accettarlo, quel che tanto tempo fa eri costretto a rinegare: la Speranza. L’Entrata ti aspetterà sempre, anche quassù sono lunghe, tutte le notti. Che il tacere custodisca la verità imprigionata, l’indicibile, fino la tua morte.

L’invisibile, lo porti sempre con te, ammanettato al tuo destino. Anche se lo spezzi: allaciatelo di nuovo. La chiave buttala lontano; oltre il comprendimento; là dove sei già stato e dove sei sempre diretto, dove’è il Origine.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap