Sebestyén Péter: La seconda elegia di Bornholm (Második bornholmi elégia in Italian)

Portre of Sebestyén Péter

Második bornholmi elégia (Hungarian)

Mintha létezhetne egy szilárd pont. Itt van pedig, e hínáros parton,
elhagyottan. Függeszd fel most kérdéseid. Hasztalan lapozza a szél
minden könyvek minden oldalát. Az időnek nincs jelenléte, csak
anatómiája a sziklák vésetében. Se ige, se bűvszó, mi eljuttathatna
súlyos mértanukba. Hagyd hát el tudományod: semmit sem ér, hiszen
varázslat, mit e szirtekbe gondolok. Bennük él, és a mi figyelmünk
mindig túlságos, avagy alkalmatlanul csekély. A ritkán fölszakadó
nyárvégi köd is többet tud a mozdulatlan csodákról.

Lehet bár nyers a kő, vagy verejtékkel darabjaira vágott: a geológia
folyvást megcsúfoltatik. Alapja ez a földnek; nem málladéka. Gránit,
melyben nincsen isteni szöszmötölés a szénvegyületekkel.
Én csak a szívem mérem. Nem hozzájuk vagy általuk: csendjük az,
mit magamra gombolok. Jól elférek e helyen; én, akinek szüntelen
szűk a láthatár. Felejthetek végre magyarázatokat, a bölcsességek
mindahány összegyűlt mondatát. Szólnak mégis.

 „- Hontalanná tetted perceid; beszüntetted az emberi lényeget. Kővé
válsz te is. Üldögélj a parton, morzsold a habokba könnyes titkaid.
Hidd csak: fölháborulnak az örök-sós tengerek. Ne kérdezd, hányadik
vagy a tévelygők között.”

Tagadjak-e? Nem; én, a lélek vagyok itt, és mosollyal halok bármikor.
Ráérek, hiszen nincs holnap, mi naptárba írható. Talpam becézi a finom
homok; hangafüvön pihen fejem.

Tudom, ígéret vár; egy hívás, mi megtalál. Figyelem addig a susogást,
az álmokat; a csöndes árapályt. Térdig vízben hallgatom a sötétség
legendáit, s hogy ura legyek majdan a beszédnek, elhagyom mind az
emberi szót. Téveteg tudás ez, de az egyetlen igaz alkímia. Milliárd
alkony káprázik szememben; s a sziklamezők az északi éjben kitárják
sorsomat.

Aki kérdezni tud, elmondom annak e képtelen messzeséget. Elmegyek
most, nehogy elfelejtsem. Visszaszáll az álom a szilárd pont híján
sodródó világ zajos tereibe.
 



Uploaded byP. Tóth Irén
Source of the quotationszerző

La seconda elegia di Bornholm (Italian)

Come se potesse esistere un punto fermo. Eppure è qui, abbandonato,
sulla riva coperta di alghe. Sospendi ora le tue domande. Il vento sfoglia
invano tutte le pagine di tutti i libri. Il tempo non ha presenza, solo
anatomia nelle incisioni rupestre. Né verbo, né parola magica
che potrebbe farti raggiungere la loro geometria. Perciò lascia
la tua scienza, non vale niente,è incantesimo che immagino nelle rocce.
Vive dentro di loro, e la nostra considerazione è sempre esagerata
o inadeguatamente esigua. Perfino, la raramente diradante
nebbia d’estate, sa più di queste meraviglie immobili.

Può esser grezza la pietra o spaccata a furor di sudore: la geologia
viene continuamente dileggiata. E’ la materia prima della  terra; non il suo detrito.
Granito, in cui non esiste l’affaccendarsi divino con i carburi.
Io misuro solo il mio cuore. Non paragonandomi, o tramite: è il loro
silenzio che ho assunto. Io, cui l’orizzonte è sempre stretto, ci sto bene
in questo posto. Posso dimenticare finalmente le spiegazioni,
e tutte le frasi della saggezza. Eppure mi parlano.

“ – Hai reso i tuoi minuti proscritti; hai soppresso l’essenza umana. Pietra
diventerai anche te. Sta pure seduto sulla riva, sgrana i tuoi segreti lacrimosi.
Credici pure: si scateneranno i mari, eterno – salati. Non ti domandare
che posto  occupi, tra gli erranti."

Dovrei negare? No; io, sono l’anima qua, e morirò col sorriso, in qualsiasi momento.
Di tempo ne ho, tanto il domani non esiste, per segnare nel calendario.
La sabbia fina mi accarezza il tallone, sulle alghe riposa la mia testa.

Lo so, mi aspetta una promessa; un invito che mi troverà. Osservo frattempo il fruscio,
i sogni; la marea silenziosa. Nell’acqua fino al ginocchio, ascolto i miti
delle tenebre, e per esser padrone un giorno della favella, abbandono
la parola umana. Un sapere traviante ma l’unica vera alchimia. Miliardi
di abbagli nei occhi miei; le praterie rocciose nella notte artica spalancheranno il mio destino.

 
Chi mi saprà interpellare, gli racconterò questa distanza inconcepibile. Vado via adesso, per non
dimenticare. In mancanza di un punto fermo, il sogno torna
nei spazi assordanti del mondo alla deriva.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

Related videos


minimap